Press "Enter" to skip to content

Szabó Márton: Penitencia és feloldozás

Előző hozzászólásomban arról írtam, milyen súlyos bajok forrása az elkövetett társadalmi igazságtalanságok takargatása és hárítása, az egyoldalú múltszemlélet. Néhány baráti észrevétel után most szólnék egy másik típusú egyoldalúságról, amely ugyancsak útjában áll a szükséges és kívánatos párbeszédnek.

Azt tapasztalatom, nem is ritkán, hogy a múlt bűneinek bevallását sürgetők igényében is van egyoldalúság, nemcsak a takargatókéban, lett légyen a bevallandó bűn egyéni vagy közösségi. Nem a sürgetéssel van baj, hiszen már réges-régen meg kellet volna törni a nagy hallgatást, amely körbeveszi nemzetünk és országunk 20. századi tragédiáit, mert valóban „növeli ki elfedi a bajt”, mint Illyés Gyula írta. Az egyoldalúság a kibeszélés már-már fétisszerű emlegetésében figyelhető meg, s mindabban, amit ez jelent. Azok, akik szeretnék, hogy a magyarok végre túllépjenek a történelmi múlt jelent mérgező tragédiáin és bűnein, gyakran érvelnek úgy, hogy ideje lenne végre bevallani a régi bűnöket, kibeszélni a múlt tragédiáit. Merthogy a legnagyobb probléma itt nálunk a kibeszéletlenség, írják és mondják.

Csendesen kérdezném: vajon mi történne akkor, ha mondjuk a mai hatóság képviselője nevén nevezné a hajdani hatóság mulasztásait és embertelen cselekedeteit, a ma élő hozzátartozók elmesélnék felmenőik gyalázatos viselkedését, s a mai magyarok beszámolnának a régi magyarok rémséges cselekedeteiről? Mire számít az, aki ezt a kibeszélést olyan nagyon sürgeti? Legalább már beszélnénk ezekről a dolgokról, hangzik gyakran a válasz, ami szerintem is kétségtelen eredmény lenne ahhoz képest, hogy hallgatunk a dolgokról, sőt ezekben az ügyekben simán letagadjuk a csillagot az égről. Ez kétségtelenül eredmény lenne. Én nem is ezt vitatom, hanem a kibeszélés elégtelen voltára hívnám fel a figyelmet, arra, hogy indokolatlanul sokat remélünk a bűnbevallás, a nyilvános kibeszélés gesztusaitól. Ez a hamisítatlan freundi idea ugyanis azt sugallja; ha régi bűneink és sérelmeink elrejtésére és elfojtására nem fordítunk többé energiát, hanem „kibeszéljük” ezeket magunkból, akkor ez felszabadítóan hat majd cselekedeteinkre, ezért elegendő pontosan megnevezni és bevallani a múlt bűneit, s máris megszabadulunk tőlük.

Sajnos nincs így, az ügy ennél bonyolultabb, s talán azért is haladunk itt lassan és nehezen előre. A megnevezés és a bevallás ugyanis csak az első lépés lehet ezen a göröngyös úton, amit ha nem követnek további lépések, akkor az elsőt feltétlen csalódás fogja kísérni. Ezért is gondolom egyoldalúnak és elégtelennek a bevallást sürgetők szavait.

Gondoljuk meg ugyanis a következőt!   Bárki, aki akár a maga, akár valamilyen közösség nevében kibeszéli a bűnt, bevallja nyilvánosan is, hogy mit követett el, vagy mit követtek el a hozzá tartozó személyek, s itt meg is áll a történet, akkor az illető vagy az illetők benne maradnak a bevallott bűnben. Csak annyit tudunk meg róluk, hogy biztosan elkövették ezeket a bűnöket, hiszen maguk is elismerték ezt. A bevallás így könnyen megbélyegzés lesz, amely még akkor is rendkívül egyoldalú dolog, ha tényleg az történt, amit az illetők elmondanak.

Senki normális ember nem képes ugyanis nyilvánosan bizonyított és megvallott bűnben élni, mert ez véget vet erkölcsi integritásának. Márpedig az, akiről csak annyit tudunk meg, hogy elkövette a bűnt, s nem kapja meg a lehetőséget, hogy ezt jóvá tegye, s ezáltal feloldozást nyerjen a bűnök súlya alól, az benne marad a bűnben.

Természetesen mi emberek szoktunk hibázni és bűnöket elkövetni, egyénileg és csoportosan is, de ha ezek nyilvánvalóvá és nyilvánossá válnak, egy normális-átlagos közösségben mindig követni szokták a bűntől való mentesítés és feloldozás változatos eljárásai. Legyen világos előttünk, ha ezt a lépést a közösség nem teszi meg, akkor megöli az illetőt, erkölcsileg mindenképpen, s tessék elhinni, lehet ez olyan súlyos teher, amely alatt az ember nem kíván élni. Ezért is alakultak ki a tetten ért és bevallott bűnöktől való megszabadítás és megszabadulás különféle társadalmi rituáléi és eljárásai.

Ilyen a bíróságok ítélkezési gyakorlata, amely két alaptételen nyugszik. Az egyik; a jogi eljárás során mindig a bűnös tettet ítélik meg, nem magát az embert, a másik pedig az, hogy a büntetés letöltése után az elítélt mentesül a bűntől, megszűnik a priusza, kezdhet új életet. Vagyis, a vádlottra bűnös tette miatt (akár elismerte a bűnelkövetést, akár nem) kalkulálható mértékű büntetést szabnak ki a bíróságok, s ennek letöltése után a bűnelkövetőt feloldják a bűn súlya alól. Érezheti mindezt az illető akár igazságtalannak is, de a büntetésnek van egy megtisztító és a bűntől mentesítő, a társadalomba való visszafogadó szerepe. Más kérdés, hogy az illető képes lesz-e ezzel a lehetőséggel élni, vagy más emberek hajlandóak-e őt bűntelennek tekinteni.

A római katolikusok gyónási szentsége sem szól másról, mint erről a fontos társadalmi intézményről. Amikor a gyóntatószékben elsoroljuk bűneinket, teljesítjük a ránk szabott penitenciát (imádkozunk s jóvátesszük valamilyen módon a bűneinket), majd az áldozás során egyesülünk Krisztus testével-vérével, akkor a fentihez hasonló folyamat részesei leszünk. Bevalljuk és megbánjuk bűneinket, vezeklünk ezek elkövetése miatt, végül az egyház immár bűntelen személyként megerősíti a közösséghez való tartozásunkat. Ez a reformált egyházakban is így történik, azzal a különbséggel, hogy egyházi személy közbenjárása nélkül kell gyakorolnunk a bűnmegvallást és a bűnök megbánását. Figyelemre méltó, hogy ez nemcsak egyházi esemény. A penitencia része lehet például az ellopott holmik visszajuttatása, a házasságtörő cselekedetek abbahagyása, és mások. Abban a katolikus falusi közösségben például, ahol én felnőttem, gyónás előtt oda kellett állni a családtagok elé és kérni az ő bocsánatukat is, nem konkrét bűnök miatt. A formulát máig nem feledtem „Kedves Édesapám/Édesanyám! Bocsássa meg a bűnöket, amiket maga ellen elkövettem.” A válasz mindig ez volt: „Én megbocsátok, fiam. Bocsássa meg a Jóisten is.” De láttam én azt is, amikor a felnőttek kérték megrendülten egymás bocsánatát a templomi gyónás előtt.

A büntetésnek, írja Ranschburg Jenő pszichológus „feloldozó hatása van: a vétek, amelyért a gyermek megkapta a büntetését, nem létezik többé! Tapasztalataim szerint azonban sajnos a szülők jelentős többsége nem tartja be ezt a fontos elvet. Pedig az olyan büntetés, amely után a vétek tovább él (tehát a szülők emlékeztetik rá gyermeküket), a gyermek nem is értelmezheti másként, mint ellene irányuló agresszív aktust, amelynek a vétekkel nincs semmiféle kapcsolata: >Hiszen már megbűnhődtem érte, mégis folyton a szememre hányják!<” Vagyis miközben a vétkezőt megbüntették, nem törölték el a bűnét, hanem benne hagyták, sőt folyamatosan emlékeztetik rá. Igaza van a pszichológusnak, ez magatartás, a megfelelő formák ellenére, nem büntetés és feloldozás, hanem agresszió, amely megmérgezi a kapcsolatot.

Éppen ma hallottam egy rádióműsorban, amint az éles eszű riporter azon háborgott, hogy az emberek mennyire hajlamosak az önigazolásra, ahelyett hogy világosan elismernék bűneiket, hibáikat és rossz döntéseiket. Dicsérte riportalanyát, mert frissen megjelent önéletrajzi könyvében beismeri néhány tévedést. Még az sem tűnt fel neki, hogy a szerző ezt a luxust egy igen sikeres életpálya fényében engedi meg magának, amelybe bőven beleférnek az ifjonti tévedések, vagy rossz úton való provizórikus bóklászások, mellesleg másokkal együtt. A feloldozás lehetőségét riportalanya számára azok a magas pozíciók jelentették, amelyekben kijavíthatta korábbi tévedéseit, merthogy, mint mondta, tanult saját múltbeli hibáiból. Így igaz, de a tanulás nem racionális belátás és intellektuális teljesítmény volt csupán, hanem olyan lehetőségek megkapása, amelyben korrigálhatott. Pontosan ezt hiányolom a ráció és az intellektus előtt hajbókolók gondolkodásából: vajon mit tudnak felkínálni az „észlény” státusán kívül a másiknak ahhoz, hogy önidentitásának feladása, vagy ahogyan a keleti kultúrákban mondják, saját arcuk elvesztése nélkül, egyszerre magukra vegyék az elkövetett bűnt, s egyben meg is szabaduljanak tőle valahogy. Milyen szavakat, eljárásokat, intézményeket, társadalmi mechanizmusokat?

Paul Ricoeur, a francia filozófus mondja A nyelvről, a szimbólumról és az interpretációról című írásában, hogy a bűnök megvallására nem találunk közvetlen leíró kifejezési módokat a társadalmi praxisban, mert „a rosszat – akár elszenvedett, akár okozott rosszról van szó – mindig a mindennapos tapasztalatból kölcsönzött közvetett kifejezésekkel valljuk meg. Ezeknek az a sajátos jellemzője, hogy egy másik tapasztalatot analogikusan jelenítenek meg. […] Így a vallomás archaikus formájában az eltávolítható, lemosható, letörölhető folt képe analóg módon jelöli meg a szennyezettséget, mint a bűnös helyzetét a szakrálisban. Szimbolikus kifejezésről van szó, és a megtisztulásnak megfelelő kifejezések és magatartások mindezt nagyon jól megerősítik. Ezeknek a cselekményeknek egyike sem korlátozódik egyszerű fizikai lemosásra: mindegyik valami másra utal, nélkül, hogy kimerítené annak értelmét egy anyagi gesztussal (pl. égetés, kiköpés, menekülés, mosás, kiűzés). Ennek a cselekménynek az értéke azonos vagy egymást helyettesítő, és minden alkalommal valami mást jelölnek, nevezetesen az integritás, a tisztaság visszanyerését.” Vagyis, írja Ricoeur kissé bonyolultan, az elkövetett bűnöket és az elszenvedett rosszat olyan kifejezésekkel valljuk be mind a szakrálisban, mind a mindennapi életben, amelyek egyben biztosítják számunkra a bűnök alóli megtisztulást, a rossztól való megszabadulást. Vagyis már a megnevezések szintjén ez a helyzet, ami arra utal, hogy itt nem sima leíró-ábrázoló kategóriákat használunk, hanem összetett értelmű szimbólumokat, amelyek ellentétes jelentéseket sűrítenek egyetlen kifejezésbe.

Végezetül javaslok egy képzeletbeli attitűdváltást azoknak, akik okkal s joggal kérik és követelik a történelmi bűnök világos bevallását, a szörnyűségek kibeszélését azoktól, akiknek módjuk, sőt talán kötelességük lenne ezt megtenni. Képzeljük el azoknak az embereknek az érzelmeit és attitűdjét, akik mélyen szeretik nemzetüket, büszkék hazájuk és népük múltbéli teljesítményére, egynek, már-már misztikus egységben lévőnek érzik magukat nemzetükkel. Nem kivételes dolog ez, Márai Sándor is így érzett nemzete iránt, miközben különválasztotta egymástól a hazát és az államot. „A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. […] Hazád a történelmi mértékben megnagyított és időtlenített személyiség. A haza végzet, személyesen is. Nem fontos, >szereted<-e, vagy sem. Egyek vagytok.” Aki így érez, biztosan el fogja utasítani a hazát s nemzetet bűnben hagyó nézeteket és követeléseket. Nem azért mert vak vagy gonosz, hanem azért, mert nem kapja meg ezzel együtt a feloldozás lehetőségét. Nem szabad ezen csodálkozni, a közösségek általában így viselkednek, látjuk ezt a családok, a települések vagy a szakmai közösségek esetében; a kifelé megmutatkozó közösségi rosszat s jót szinte mindenki hajlamos magára venni. Óvatosan tehát a bűnmegvallás puszta követelésével, tanácsolnám mindenkinek.

Az óvatosság azonban nem tehetetlenség. Érdemes utánajárni annak, hogy más közösségek hasonló esetekben miként érvényesítették az itt szükséges hármasságot: megvallás, penitencia és feloldozás. Milyen intézmények és eljárások szükségesek ahhoz, hogy a méltányos penitencia után következzen a feloldozás és a megtisztulás? Az biztos, hogy a sűrű bocsánatkérések itt keveset érnek, hiszen még az sem világos, hogy kinek nevében hangzanak el és kik a címzettek. A megoldást vagy a megoldásokat természetesen én nem tudom, csak a kereteit látom. Úgy vélem ezek méltányos ajánlatokban és párbeszédben formálódhatnak csak ki.

S még akkor is számtalan buktató áll előttünk. Közülük csak egyet említek. Régóta tudom, hogy himnuszunk első versszakának utolsó sora, hogy ne mondjam, súlyosan problematikus, jóllehet érzelemtelten énekeljük, s feltétlenül azonosulunk vele: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Az még csak hagyján, hogy a múlt bűneiért már megbűnhődtünk, mert ez lehetséges, de hogy a jövő bűneiért is, hát ez józan fejjel alig hihető. Legyen világos, ez azt jelenti, hogy elvileg bármit elkövethetünk, hiszen a múlt szenvedései révén mi már a jövőbeli bűneinkért is megbűnhődtünk és bocsánatot nyertünk, tehát csak rajta magyarok. Kölcseyt én még akkor se nagyon értem, ha romantikus túlzásnak tekintem mindazt, amit leírt, de sokan színtiszta igazságnak vélik a sérelmekkel, fájdalmakkal és tehetetlenséggel átszőtt sorokat, sőt nemzeti hitvallásnak tekintik, amit törvényileg kell rögzíteni, méghozzá „alkotmányos szinten”. S ott a párdarabja, az a keresztény tanítás, hogy valamennyien bűnösként jövünk a világra, mi több, pokolra jut még a csecsemő is, ha halála előtt nem tartják keresztvíz alá. Tudom, az évszázadok során sokat enyhült a tan szigora és praxisa, de magja ma is él: minden ember eleve bűnösnek születik. Tényleg? Mintha képtelenek lennénk másban gondolkodni, mint a sorszerűen elrendelt bűnösség és bűntelenség ellentétében. Szóval: van itt tennivalónk bőven.

 

Legyen Öné az első észrevétel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..