2002-ben részt vettem a Magyar Pax Romana vitaestjein, melyet „A következő lépés” címmel rendeztek meg a kooperáció esélyeiről társadalmunkban. Ott már világosan megfogalmazódtak azokat a felismerések, amelyről Horányi Özséb a 168 órában megjelent interjúban beszél.
A hetvenes évek elejétől magam is igyekszem kivenni részemet ebben a „civil iparkodásában”. Feleségemmel akkor ismertük meg a jénai egyetemi kampuszon a Fokoláre Mozgalmat, amely a mi vallásosságról alkotott felfogásunkhoz képest merőben új módon jelenítette meg számunkra a keresztények szerepét a társadalomban. Arról beszéltek, hogy a kommunisták éppúgy felebarátaink, mint a templomba járók, és hogy őket is szeretnünk kell, mert Jézus az életét adta értük is. Meglepett, hogy újdonsült barátaink nemcsak liturgikus körülmények között tudnak szólni hitükről, hanem baráti körben olyasmiről társalogtak, hogy a nap folyamán a kárpitos műhelyben, a kórházi intenzív osztályon vagy az iskolában hogyan próbálkoznak az evangélium tettekre váltásával. Ott vált először kézzelfoghatóvá számunkra, hogy mit jelent kilépni az érzelmi és morális biztonságot nyújtó családi, baráti vagy plébániai közösségből és elindulni abba az irányba, amit ma Ferenc pápa „egzisztenciális perifériáknak” nevez.
Az évek során jobban tudatosodott bennem az is, hogy a keresztény egyházi mozgalmak és közösségek mennyit tesznek azért, hogy az emberi kapcsolatokban erősödjenek a kölcsönösségen és elkötelezettségen alapuló együttműködések. Ezek nem annyira a szélesebb nyilvánosság által is látható szervezett akciók keretében bontakoznak ki, hanem a személyes kapcsolatok terén, a só és a kovász logikája szerint.
A Stasi aktáiban olvasgatva meglepetéssel tapasztaltam például, hogy a Fokoláre Mozgalomba beépített ügynökökre milyen hatással volt az egyes közösségekben konkrétan megélt szeretet. Nehéz lenne megmondani, hogy ezeknek a „gyenge kölcsönhatásoknak” milyen szerepe van a társadalmi kohézió fenntartásában és erősítésében. Sejtésem szerint elég jelentős.
Az egyházi közösségek törekvéseinek középpontjában általában az evangélium hiteles megélése áll, hiszen a tapasztalt azt mutatja, hogy nincs társadalmi megújulás bibliai értelemben vett új emberek nélkül. Minden kezdeményezés, minden összefogás emberek igenjére épül, és ez teszi maradandóvá és néha igen nehézzé minden alulról építkező törekvést. Néha hosszú évekbe telik, míg egy-egy személy igazán megérik arra, hogy más emberek ügyes-bajos dolgait magára vállalva elkezdje pozitívan befolyásolni környezetét. Rengeteget tanulunk azonban egymástól.
A „rejtett” civil iparkodás számos esetéről tudnék beszámolni a Fokoláre Mozgalomban, amelyek vagy az informális személyes kapcsolatok szintjén zajlanak vagy pedig egyesületi formát öltenek, de nem egyházi címkével. Egy budapesti lakótelepen néhány, a mozgalomhoz tartozó család összefog, hogy más családok számára programokat szervezzen, segítsenek egymásnak a kisgyermekes világ problémáinak a megoldásában. Egy év leforgása alatt mintegy hétszáz családot elérő háló szövődik, és az önkormányzat helyet biztosít számukra a klub-jellegű tevékenységekhez. Egy alföldi kisvárosban az egyik család kezdeményezi a szomszédok körében, hogy a már nem használt háztartási eszközöket bocsássák egymás rendelkezésére, ezzel segítve a kevésbé tehetős családokat. Innen indult el az az utca-szociális hálózat, amely ma harminc aktív szervezőt számlál a településen, és amely számos egyéb problémát is kezel, különösebb intézményesülés és külső támogatás nélkül. A Fokolárén belül működnek szakmai csoportok is, orvosok, építészek, környezetvédők és mások azzal a céllal, hogy a párbeszéd és együttműködés szellemét vigyék a szakmai fórumokra. Ezeknek a törekvéseknek az egyik legutóbbi gyümölcse a környezetvédelem területén egy olyan törvényjavaslat kidolgozása volt, ahol kormánypárt és ellenzék képes volt egyetértésre jutni egy jelentős szakpolitikai kérdésben.
A Fokoláre Mozgalomnak az elmúlt években voltak olyan rendezvényei is, amelyek megfelelő média nyilvánosságot kaptak és ahol a fentiekhez hasonló tapasztalatokat bárki hallhatta. Ilyen volt például 2006-ban az önkéntesek, 2012-ben pedig a fiatalok számára rendezett nemzetközi fesztivál a budapesti Sportarénában, 12 ezer résztvevővel.
Kétségtelen azonban, hogy a múlt rendszerben a kisközösségi létre szocializálódtunk és nincsenek kidolgozott mintáink arra, hogy mit jelent egy gyökeresen megváltozott társadalmi környezetben keresztényként jelen lenni. És nem csupán nyitottságra, nyitásra van szükség, hanem arra is, hogy a keresztény lelkiséget összhangba hozzuk a társadalom működésére vonatkozó új tudásokkal, megőrizve az evangéliumi élet hitelességét és radikalitását. Nagy kihívás mindannyink számára. Sokat segíthetünk ebben egymásnak. Az minden esetre világos számomra, hogy szervezetek alapításával, piárral, pályázással és kampánykommunikációval egyedül nem jutunk messzire. Ezek hasznos eszközök lehetnek, ha vannak mögöttük elegendő számú „új emberek” és személytől-személyig épülő kapcsolatok.
Be First to Comment