Press "Enter" to skip to content

Horányi Özséb: A mélységből kiáltok, Uram, hozzád

Vallásközi konferencia a Magyarországi Cionista Szövetség és a Keresztény Zsidó Társaság szervezésében, Budapest, 2014. november 3.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád1

Keresztény kötelességek és a holokauszt

Messzi hangzó szóval hívlak! Ámde csak remélhetem, hogy szavam elér Hozzád!

Kiáltásom nem bőgés! Nem bőgök, nem bömbölök, nem tombolok, nem is nyafogok, nem is üvöltözöm artikulálatlanul, szavam nem is dörgedelmes, nem is velőt rázó; szavam nem is kajdabajdász!

Kiáltásom ― imádság, Uram!

Gyermekként azt tanultam, hogy imádkozni mindig lehet: gondolattal, szóval és tettel. Sőt, azt is tanultam, hogy imádkozni mindig kell: minden dolgunkban és minden helyzetben. Néha azonban még inkább! Így próbatételek idején. Ma sokan gondoljuk, hogy a próbatételek idejét éljük. Nem szokatlan ez mifelénk; volt már nagyobb is (emlékszünk rá); volt már személyesebb is (ha akarunk, sokan tudunk erre is emlékezni)! Csak hát, a próbatétel ― mindig próbatétel, mégha van olyanis, amit jobban meg kell szenvednünk.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád ― a személyes tisztánlátásért!

Manapság oly sokan (körülöttem) még csak homályosan sem látnak. Mintha abból akarnának megélni, hogy engedik magukat előítéleteiktől vezérelve sodródni. Mintha nem is akarnának látni, tisztán látni meg végképp nem. Az is igaz, hogy nem könnyű tisztán látni a magyarországi társadalomtörténet kontextusában. Körültekintésre van szükség és nem kevés felkészültségre. Meg türelemre.

Azt látom, Uram, hogy azon kevesek, akik megkísérlik a tisztánlátást, azoknak java sincs abban a helyzetben, hogy elegendően körültekintő lehessen. Nagyon kevés valódi lépés történt múltunk feldolgozásában. Korlátozott igazságokat vagyunk csak képesek egymásnak mondani, és nagy bajba kerülünk, ha (korlátozott) igazságunk valamilyen szélesebb kontextusba kerül, ahol gyakran már nem állja meg a helyét.

Ráadásul a tisztánlátás nem egyszerűen a megértés kérdése. Úgy látom ugyanis, hogy a magunk fájdalmának jogossága, mérete egyáltalán nem támaszt kétséget egyőnkben sem. Erős hajlam van bennünk, hogy mindannyian a magunk fájdalmát éljük meg a legnagyobbnak: voltaképpen következik ez antropológiánkból, vagyis így van megszerkesztve életvilágunk, hogy Edmund Husserl és Alfred Schütz szavaival éljek. Miközben a Másik ― George Mead szavával ― a Másik fájdalmának elismerése (legegyszerűbben: megértése, kissé teljesebben: megérzése, de valójában: megélése) nem igen van benne viselkedésminta-készletünkbe.

Ha igaza van J. Habermasnak, manapság nehéz kételkedni benne, minden ott kezdődik, hogy elismerjük-e fenntartás nélkül egymás igazságának valóságát; tovább megyek: törekszünk-e egymás fájdalmának és igazságának megélésére?

A mi magunk igazságáról feltétel nélkül meg vagyunk győződve, meg arról is, hogy fájdalmunkhoz nem is fogható más fájdalma. Hányszor tapasztaljuk ezt, de hányszor; miközben tényleg van olyan fájdalom, amihez valóban nincs fogható: ilyen alighanem az európai Holokauszt.

Ez a fájdalom azonban nem semlegesíti a másik fájdalmat, a Másikét, a másik sem ezt. A fájdalmak ugyanis nem metrikusak, nincs hozzá logarléc, ha szabad, Uram, ilyen mérnök nyelven kifejeznem magam: nem adhatók össze, nem vonhatók ki egymásból és méretüket vagy intenzitásukat tekintve is alig-alig vethetők össze. Ilyen a természetük. Mindegyik önálló totalitás: ezen a módon, mindegyiket önállóan kell(ene) kezelni. Ámde, ha a mindennapok logikája szerint járunk el, legkésőbb a második lépésben forráshiányos helyzetben találjuk magunkat, mert például az egyikre szánt gyógyító erőfeszítés időtartama a másiktól vonja el az időt.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád ― a társadalmi léptékű szolidaritásért!

Tudjuk, Chestertontól, hogy a gyűlölet könnyebben összehozza az embereket, mint a szeret ― és ennek közösségi formája ― a szolidaritás.

Csak, ha megértjük, hogy sok Másik van és sokfélék. Csak, ha megértjük, hogy iparkodásunk nem irányulhat egyenként erre a sok Másikra, akkor lehet csak esélyünk. Ahhoz, hogy esélyünk legyen a a fájdalmak és az igazságok kölcsönös elismerésére (ennek megvalósulása a dialógus), kölcsönös tudásra, kölcsönös felkészültségekre van szükségünk: arra, hogy tudjuk, hogy tudja, hogy tudjuk. Mert ezt a ― társadalmilag szükséges kölcsönösséget ― páronként elérnünk ― nekem egy bármely Másikkal ― lehetetlen. Legfeljebb akkor, ha erről a kölcsönösségről hihetjük azt, hogy voltaképpen közös, hogy egy közösség közös tudásáról, felkészültségéről van szó. Végső soron ― a szocializáción keresztül ― a közösség kultúrájáról, amely minden tagját felszereli azzal a bizalommal, hogy számíthat a Másik szolidaritására.

Vajon merhetjük-e ma azt mondani, hogy társadalmilag bizalommal vagyunk egymást iránt?

Hol vagyunk ettől még, Uram!?

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád ― add, hogy mindig legyenek köztünk olyanok, akik megteszik az első lépést!

Újra meg újra! Fáradhatatlanul! Mert az első lépést mindig meg kell tenni valakinek ― újra és újra. Ha mindig másra várunk, akkor végképp nincs esélyünk. 50 ezer évben számoljuk magunkat, modern embereket és mire volt elég ennyi idő: alig valamire, ha a szükséges szolidaritásban mérjük az eredményt és nem például az élet könnyebbé válásában. Mert kétségtelenül az élet sokkal könnyebbé vált: manapság olyan civilizatorikus eszközök (például a közlekedésben) és eljárások birtokában vagyunk (például a közszolgáltatásban és a közigazgatásban) ― még ha nem is mindannyian, de hát pontosan ezen lehet mérni a hiányt ―, amelyekről eleink álmodni sem mertek. De ezekkel a civilizatorikus eszközökkel oly annyira vissza tudunk élni ― éppen a szükséges szolidaritás hiánya miatt ―, ami már bőven önpusztító: elég csak a környezetszennyezésre gondolnunk; vagy a megoldatlan világélelmezési problémákra.

És gondolnunk kell azokra a genocídiumokra is, amelyek manapság is folynak szerte a világban, nem csak az elmúlt századokban és amelyeknek rettenetes példája volt az európai Holokauszt. Micsoda félelmek élnek és élhetnek emberekben ― generációkon keresztül ―, hogy meg ne ismétlődjék!

Pilinszky mondja egy interjúban: „A koncentrációs táborok universumára gondolok, ami mint egy fenyegető alapképlet létezik azóta is… mint lehetőség, mint visszatérhető lehetőség, mert hiszen megtörtént egyszer.” Uram, segíts bennünket, hogy élhessünk félelem nélkül! Tartsd távol a Holokauszt generációit (és mindannyiunkat) a félelemtől, ha lehet!

Uram, segíts bennünket itt Európában és szerte a világon, hogy képessé váljunk a mindent szőnyeg alá söprő felejtés helyett az emlékezésnek azt a ― csatázni szerető politikától távolabb eső ― kultúráját létrehozni, ami minden emberi élethez szükséges, és a ― még mindig nem elégséges mértékű ― szolidaritást növeli. Segíts bennünket, hogy tudjunk tanulni saját történelmünkből!

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád ― a megbocsátás és a megbocsátás kérésének kegyelméért!

Nagyon nehéz megbocsátani, jószerével: magunkra hagyva, nem is tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani sem. Pedig nagyon nagy szükségünk volna rá!

Nem az a nehéz, hogy én kérjem őt, vagy én neki, vagy ő nekem ― ez még akár meg is tud történni. De a megbocsátani valók sokkal gyakrabban arctalanok, amikor nem ő engem vagy én őt, hanem csak egyszerűen megtörténik ― személytelenül, szolidaritás-hiányból.

A megbocsátás kérése és a megbocsátás nem egyszerűen a rettenet belátása, nem egyszerűen a rettenet megérzése, hanem a rettenet megélése (ahogy annak idején Willy Brandt tette, amikor 1970-ben a varsói gettófelkelés áldozatainak emlékművét meglátogatva, váratlanul és a protokollt felrúgva, letérdelt).

Nekünk keresztényeknek, ha méltóak akarunk lenni Mesterünkhöz, Krisztus-követőknek kell lennünk, a bűnnel kibillentett világ visszabillentésében is: a megbocsátás és a megbocsátás kérése ugyanis morális tett.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád ― mert bizakodó vagyok.

Hiába a mérhetetlen szenvedés, hiába az embert próbáló küzdelmek, hiába a töméntelen kudarc, amit az elmúlt 50 ezer évben tudomásul kellett vennünk és amelyben részt vettünk ― jó szántunkból vagy a nélkül; bizakodó vagyok, mert látom, ha oda figyelek, azokat az apró lépéseket, amelyek azt mutatják, hogy van út előre. A nők javuló helyzetére gondolok a társadalomban; a kirekesztésre való érzékenység növekedésére gondolok mind az egyes ember, mind pedig az emberek csoportjai tekintetében; az emberek átlagéletkorának növekedésére gondolok; a szabadság kis köreire gondolok, Bibó Istvánnal szólva.

És ha bármelyikünk is azt találná mondani, hogy mindez nagyon kevés; erős meggyőződéssel értenék egyet vele. De nem tudunk semmi olyanról, amely megakadályozhatná a továbblépést. A továbblépés ― és nem a tétova várakozás ― a dolgunk. Ennek belátása miatt vagyok bizakodó.

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád ― a hálaadás szavaival!

Hálát adok, mert felismerhettük, nem vagyunk kiszolgáltatottak. Bár ez a felismerés nem szükségszerű és így sokan közülünk e felismerés hiányában kiszolgáltatják magukat. És hálát adok, mert időről-időre tapasztaljuk, hogy sokan közülünk mégis megszólaltak (és megszólalnak), ha ennek van ideje és erkölcsi felelősségük tudatában teszik ezt. Óvd őket, Uram!

A mélységből kiáltok, Uram, hozzád ― a hálaadás szavaival!

Hálát adok, hogy vezettél engem és segítettél megszólalnom. Időnként. Mert lehet, hogy nem minden megszólalási lehetőséget voltam képes valósággá változtatni. De megmutattad, hogy nem a szó hangossága, nem egyszerűen a médiából megismert nyilvánosság számít, hanem a lelkek megrezzenése a szabadság kis köreiben. Add, hogy holnap lehessünk többen így megrezzentek és holnap után még többen! Ámen.

—————————————–

1 […] Uram, halld meg a szavam! (Zsolt 130,1); a különböző fordításokból adódó szövegváltozatok e helyen két eltérést mutatnak: (a) a kereszténynek nevezhető változatok „Uram”-ot használnak, így az itt használt SZIT kiadása is (Budapest, 1973), egyébként az „Örökkévaló” használatos, kivételesen a „Jahve”. Ennek a különbségnek az előadás szempontjából nincs jelentősége; (b) a másik eltérésnek, annak ugyanis, hogy hol a helye a mondatban az „Uram”-nak (a SZIT kiadásában a cím szórendje szerint szerepel, a többi szövegváltozatban, így a Károli fordításban is ettől eltér a szórend („A mélységből kiálltok hozzád, Uram […]”), amelynek következtében a mondat fókusza máshová esik; azonban az előadásban ez sem lesz kihasználva.

One Comment

Hozzászólás a(z) Horányi Özséb | JEL-KÉP-TÉR bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .