„Ha minden így megy tovább, elsodorhat a szegénység és elnyomás és túlfegyverkezés robbanásszerű térnyerése”, figyelmeztet Johann Baptist Metz. „Békeharc”, „békepap”, „széncsata”, „mindennapok forradalma”, „békemenet”, „rezsiharc”, „szabadságharc”, „erődemonstráció”: meghökkentő folytonosságot érezhetünk hét évtized lózungjaiban, viszont egyértelműen megállapíthatjuk, hogy hazánkban nagyon rövid epizódoktól (1956, 1989) eltekintve napjainkig csak egyre nő a társadalmi egyensúlytalanság és békétlenség. Ma nálunk is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget, a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől. Cserébe vezetőink megígérik, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténység, melyről Metz beszél, korántsem igényli ezt, és egyfelől az egyház kritikai-felszabadító funkcióját, másfelől az egyház „politikai misztikáját” hangoztatja. Utóbbi elsősorban a szenvedőkkel, az elnyomottakkal és a szegényekkel való compassiot jelenti. A megosztás és megfosztás ellen protestáló katolikusként valami hasonlót érzek ki Ferenc pápa üzeneteiből. Számomra egyértelmű, hogy a jezsuita Ferenc pápa Assisi Ferenchez való viszonyulása mentes az érzelgős ájtatosságtól, és a pénz istenítésén alapuló kirekesztő gazdaság embertelenségére hivatkozva a szegénység elleni harcot a szegények személlyé válásáért folytatott harcnak tekinti. Nem tartja elegendőnek az eddigi jámbor jótékonykodás valamivel buzgóbb folytatását, hanem elkerülhetetlennek gondolja a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását az igazi áldozathozatal jegyében, a tettek mezején.
A ferenci reformok szellemében önmagukat megújítani szándékozó hazai keresztény és keresztyén egyházak kulcsszereplői lehetnek társadalmunk gazdasági, társadalmi, politikai és – mindenekelőtt – mentális és habitusbeli kiegyensúlyozódásában. Ehhez egyházainknak – miképpen Herwig Büchelemegfogalmazta – reálisan érzékelniük kell a jelenlegi helyzetet, megfelelő utópia-horizonttal kell rendelkezniük, készeknek kell lenniük – elkerülve a kisebbik rossz és az utópikus ellenmodell választását – az alkotó etika szellemében való cselekvésre és a kontraszt-társadalom szerepre. Erre a mindenkori politikai hatalommal összefonódó népegyház alkalmatlan, a jövendőbeli egyházaknak megfelelő helyüket a civil társadalomban, annak animátoraként kell megtalálnia, ugyanis lejárt mindkét societas perfecta, vagyis a mindenható állam és a struktúrakonzerváló egyház kora. A hívő közösségeknek egyre inkább az önkéntes szervezetek és a bázisközösségek formáját kellene felvenniük. Egyházainknak – minél nagyobbak annál inkább -ki kellene szabadulniuk a pártállam fogsága után – Lengyel László megfogalmazásával – a rendszerváltó államok fogságából is. A kisebbik rossz és az utópikus ellenmodell helyett alkotó etika révén kell befolyásolni a folyamatokat.
Jacques Derrida szerint Bábel nem Isten büntetése, hanem éppen felszabadító válasz a toronyépítők monopolisztikus törekvésére, lehetőséget adva sokféleség egységének megteremtésére. Miroslav Vitatja, hogy Isten afféle dekonstruktőr lenne, és Bábel káoszával szemben ő Pünkösdnek a Lélek által létrehozott egységét hirdeti. Az egyház Schileebeckx szerint a párbeszéd szentsége, és ebben a diskurzusban az egyház társadalmi utópiák mérlegelő képviseletét kell, hogy elássa. A mérlegelés nem jelenthet hűvös semlegességet, hanem – mint Ferenc pápa szorgalmazza – „be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”. A szeret jegyében történő politizálás keretébe történő igazságtétel – ahogyan Metz mondja – a másik, átölelésével történik, beleértve az ellenzéki felebarátot is. A nem régi „Zarándoklat Magyarországért” akció még korántsem ebben a szellemben történik, ugyanis az ebben résztvevők számottevő hányada nem vallotta Xavéri Szent Ferenccel, hogy „Mindenkit elfogadok útitársnak”. Erősen leromlott demokráciánkban meg kellene szívlelnünk Heller Ágnes figyelmeztetését, mely szerint „Az utolsó szék a messiásnak van fenntartva. Ha valaki elfoglalja, csak eltorzult vagy hamis messiás lehet. Ha valaki eltávolítja, akkor vége az előadásnak. De amíg a szék ott marad, a tér középpontjában a politikai cselekvés alanyainak mindig is figyelembe kell venniük.”
Kamarás István OJD
A cikket az Egyházfórum weboldaláról vettük át.
Be First to Comment