Press "Enter" to skip to content

Prémium dicsőítés
– egy esténk a Felházban

Orbán Gáspár miatt hatalmas az érdeklődés a Felház körül, ez bennünket is kíváncsivá tett: elmentünk az egyik csütörtök esti istentiszteletükre. Amit találtunk, az nem a miniszterelnök fia miatt volt érdekes. Riport.

Szerző: Kovács Barbara

Csütörtök este, hangos zene, teltház, jól öltözött fiúk és lányok. Valamelyik belvárosi szórakozóhely képe jelenik meg a lelki szemeink előtt, pedig a leírás a Felház legutóbbi alkalmára is illik. Csütörtökönként ugyanis az egyetemisták nemcsak bulizni járnak, hanem sokan inkább összegyűlnek, Istenről énekelnek és imádkoznak. Ahogyan az egyik résztvevő megfogalmazta: a Felház egy „prémium dicsőítés.”

A Millenáris „D” épületébe belépve két önkéntes fogad, akiknek már a mosolyából is látszik, hogy számukra az „Isten hozott!” nem egy üres frázis. Kedvesen útba igazítanak, és bár hömpölygő tömegre számítottam, a hatalmas belterű, félhomályba burkolózó gyárépületben egyelőre csak néhányan üldögélnek a földön. „Itt teljesen szabad lehetsz, nyugodtan le is feküdhetsz a párnákra.” – mondja a közelemben egy fiú a barátainak.

A szabadság érzése valóban a levegőben érezhető, nyoma sincs feszengésnek, vagy kínos csendnek, a jelenlévők beszélgetnek, egy félreeső teremben pedig a szervezők összeborulva imádkoznak, készülnek a kezdésre.

Egy önmagát megnevezni nem kívánó résztvevő szerint hatalmas a médiafelhajtás a Felház körül, ezért a szervezők nem örülnek az újságírók jelenlétének, mindenkit megkérnek, hogy ne készítsenek fotót vagy videófelvételt. „Ti is Gáspárra vagytok kíváncsiak, vagy miért jöttetek?” – kérdezi rögtön, hiszen a sajtó Orbán Viktor miniszterelnök fiának jelenléte miatt figyelt fel az eseményre. „Legalább harminc ilyen dicsőítő közösség van még Budapesten, mégis mindenki erre az egyre kíváncsi.” – mondja a résztvevő, majd bemutatja a mellette állókat, akik között van római katolikus, református és szabad keresztény felekezetű is. Mindnyájan gyülekezethez tartoznak, hiszen a Felházban nagy hangsúlyt fektetnek rá, hogy mindenki kötődjön valamilyen egyházi közösséghez, a szervezők abban is segítenek, hogy akinek nincs gyülekezete, annak közösen találjanak egyet. Bár minden alkalom elején leszögezik, hogy ők nem szeretnének sem egyházként, sem önálló gyülekezetként működni, a történelmi egyházak képviselői közül sokan aggódnak amiatt, hogy a Felház „elszívja” a tagokat tőlük, ezért negatív prekoncepciókkal közelítenek feléjük.

Arra a kérdésre, hogy mégis minek köszönhető ez a népszerűség a fiatalok körében, a résztvevő azt válaszolta, hogy egyértelműen a jó kommunikációnak. Egy külön „brand” épült a Felház köré, olyan logót használnak, amelyet könnyű felismerni, profi videókkal és plakátokkal hívogatnak a Facebookon, az egyetemista korosztályt ezek nélkül az eszközök nélkül lehetetlen elérni.

Néhány perccel a kezdés előtt egy visszaszámláló jelenik meg a kivetítőn, bár még nem egyértelmű, hogy mit vár mindenki. A beszélgetőpartnerem a szokásos „Jó szórakozást!” helyett „Jó istenélményt!” kíván nekem, én pedig a közelben álldogáló gimnazista lányok mellé léptem. Abigél épp aznap ünnepelte a tizenhetedik születésnapját, és mint elmondta, azért jár a Felház alkalmaira, mert itt meg tud nyugodni a hétköznapi pörgés után. Zsanett viszont most először látogatott el a csarnokba, őt a barátai hívták el ide, mert tudták, hogy nagyon szereti a zenés dicsőítéseket. „Én pedig azért járok ide, mert itt érzem Isten jelenlétét.” – zárja le beszélgetésünket a szintén gimnazista Janka.

A kapunyitástól számított egyórás várakozás alatt a csarnok tele lett és több száz ember – köztük fiatalok és idősek egyaránt – gyűlt össze. Két szervező lépett a színpadra és röviden ismertették a Felház „játékszabályait”. Ismét kiemelték, hogy az intimitás és az elmélyülés zavartalansága miatt nem lehet felvételeket készíteni és mindenkit arra buzdítottak, hogy emellett a hétközi alkalom mellett keressenek maguknak egy gyülekezetet, ahová bekapcsolódhatnak és istentiszteletre járhatnak. Bár adománygyűjtő pontokat jelöltek ki, de elsősorban arra kérték a résztvevőket, hogy először a gyülekezeteknek adományozzanak és csak utána a Felháznak.

Végül pedig kiemelték, hogy mindenki teljesen szabad arra, hogy úgy imádja Istent, ahogyan neki jólesik, de mindig figyelve arra, hogy másokat ne botránkoztasson vagy ijesszen meg a viselkedésével.

A várva várt kezdés valójában a Budapesti Autonóm Gyülekezet dicsőítő zenekarának színpadra lépését jelentette. A jelenlévők felálltak, énekeltek – megdöntve azt a sokat hangoztatott nézetet, hogy a fiatalok nem szeretnek énekelni –, néhányan táncoltak, vagy épp ülve maradva imádkoztak. A kissé egyhangú, egymástól nehezen megkülönböztethető dicsőítő énekek egymást követték, mígnem másfél óra után rájöttem, hogy:

nincs itt semmiféle szenzáció, semmilyen újdonság: itt csak Istenre éhes fiatalok vannak, akik meg akarják élni a hitüket, szabadon, az érzelmeiket szabadjára engedve. A dicsőítés is csak egy út az Istennel való kapcsolat kifejezésében, amely talán nem mindenki számára járható. Ugyanakkor a Felházban hétről hétre összegyűlő fiatalok jelenlétükkel egyértelműen kifejezték az igényüket arra, hogy Jézus Krisztussal akarnak közvetítők nélkül, szabadon és örömtelien találkozni.

A szerzőről:
Kovács Barbara (1991) – az Evangélikus Hittudományi Egyetem végzős teológus-lelkész szakos hallgatója, diplomamunkáját A PR-kommunikáció lehetőségei az egyházban címmel írja. 2013-ban végzett a PPKE-VJK kommunikáció- és médiatudomány szakán. A 2013/2014-es tanévben ösztöndíjas volt Németországban, Erlangenben, ahol főleg gyakorlati teológiát és egyházi publicisztikát hallgatott.

Forrás: https://kotoszo.blog.hu/ 2016.05.02

Legyen Öné az első észrevétel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..