Press "Enter" to skip to content

Markó Béla: LEÁRAZOTT ÉRTELMISÉG

Ne tessék meglepődni: ezelőtt huszonkilenc évvel, 1989. december 22-től pontosan három hónapon át hatalmon volt az értelmiség Romániában. Egyetemi tanárok, tudósok, írók vezettek számos fontos intézményt az úgynevezett forradalom után. Persze, részben népfelkelés, részben pedig, ahogy sokan állítják, talán államcsíny volt, ami akkor történt. A diktatúra csak így bukhatott meg, valószínűleg semmiféle konspiráció nem hozott volna eredményt a spontánul kirobbanó népharag nélkül. És ez fordítva is igaz lehet. Nyilvánvalóan felemás volt ily módon ez a háromhónapos értelmiségi uralom is, szó sem volt a filozófusok platóni államáról, hiszen már eleve meg kellett osztani a hatalmat a volt rendszer kevésbé kompromittált politikusaival, akik eltérően az egyébként rendkívül népszerű íróktól vagy színészektől, értettek a közigazgatáshoz. Különben is utólag úgy tűnhet, hogy ezek az ellenzéki értelmiségiek csupán a régi-új profik hitelesítéséhez kellettek. Van ebben igazság, mégis azt hiszem, valós esélyt kaptunk akkor egy mélyreható rendszerváltásra. Három hónapig. Aztán 1990. március 19-én és 20-án, amikor Marosvásárhelyen román és magyar tömegek csaptak össze, egyszerre véget ért az értelmiségiek tiszavirág-életű országlása. Minden jel szerint éppen arra szolgált a marosvásárhelyi konfliktus kirobbantása, hogy elakassza egy új, demokratikus rend kialakítását, és egyúttal a magyar követeléseknek is gátat vessen. Attól a pillanattól kezdve minden lelassult, és aminek a megoldása abban a három hónapban sokszor napok kérdése volt, később hosszú évekbe került. Közvetlenül a véres marosvásárhelyi események után létrejött a Román Hírszerző Szolgálat, szinte teljes egészében átmentve a volt Ceaușescu-titkosrendőrség időlegesen standby-ba helyezett apparátusát, és ma már egyetértenek a krónikások abban, hogy ezért volt szükség Marosvásárhelyre: bizonyítandó, hogy erős titkosszolgálat nélkül nem lehet meg a román állam.

Kevesebb szó esik viszont egy olyan rendezvényről, amely szintén 1990. március 19-én és 20-án zajlott – bár néha felemlegetem én is -: arra a budapesti román-magyar értelmiségi találkozóra gondolok, amely nyitánya lehetett volna egy viszonylag gyors megbékélési folyamatnak, de éppen ellenkezőleg, azzal a próbálkozással véget is ért szerintem az értelmiség három hónapos, történelmileg is előzménytelenül jelentős politikai befolyása Romániában. Nem derült ki ez rögtön másnap, sokan maradtak még hosszú ideig fontos tisztségben, sokan lettek közülük hivatásos politikusok, de aki értelmiségi mivoltát meg akarta őrizni, az csalódottan kilépett a politikából, és csak a háttérből próbált véleményt mondani, míg aztán már erre sem tartott igényt senki. Én ugyan még nagyon sokáig politizáltam, de érteni vélem az akkor kénytelen-kelletlen visszavonult értelmiségiek kiábrándultságát. Románokét, magyarokét egyaránt. Hiszen minket, erdélyi magyarokat is Petőfi-kultuszra neveltek az iskolában, ahol magyar történelmet nem nagyon, magyar irodalomtörténetet viszont tanítottak nekünk, és a szabadságharc legfontosabb figurája sem Kossuth Lajos volt számunkra, hanem Petőfi Sándor. Ráadásul, akármennyire is furcsa, a kommunista rezsim, amelyben gyermek- és ifjúkorom eltelt, ellentmondásos viszonyban volt az írókkal. Nem szerette őket, de tartott tőlük, és szüksége is volt rájuk saját legitimációjához. Így aztán a hetvenes-nyolcvanas években éppen ezt a félelmetes kétértelműséget éreztük nap mint nap: minden lépésünket figyelték, de valójában nem fizikailag akartak akkor már megsemmisíteni, hanem erkölcsileg. Trófeának kellettünk volna, és ez a szándék igazság szerint megnövelte az értelmiségi státusz súlyát. Cinikusan azt is mondhatnám: volt ára az értelmiségnek. Sokan nem fogadták el a felkínált árat, és ők lettek aztán három hónapig a főszereplők abban a végjátékban, amit akkor nyitánynak képzeltünk. Sőt, bevallom, én még ma is reménykedem, hogy nyitás volt ez, csak valahogy ki kellene várni ezt a hosszú-hosszú szünetet.

De azért már én is gyanakvóbb vagyok. Annak idején nem hittem, ma már el tudom képzelni, hogy a marosvásárhelyi román-magyar összecsapás időzítésének a budapesti román-magyar értelmiségi találkozóhoz is köze volt. És elsősorban nem azért, mert néhányan a hirtelen politikussá avanzsált értelmiségiek közül nem voltunk abban a két napban otthon, Marosvásárhelyen, hanem mert ami akkor Budapesten elkezdődhetett volna, komoly veszélyt jelentett mindenfajta nacionalizmusra. Márpedig a bukott rendszer híveinek ez volt az egyetlen fegyverük: a nemzeti gyűlölködés. Ismétlem, azokban a napokban vették át – azt is mondhatnám: vissza – a hatalmat az értelmiségiektől azok, akik legfeljebb csak valamilyen kirakat-reformot szerettek volna. Ezért pedig semmi sem volt túl drága, Marosvásárhely márciusa sem. Szerencsére a hátraarc nem sikerült teljesen, de mégis évekre vagy akár évtizedekre visszavetett minket.

Volt már Budapesten 1989. június 16-án egy román-magyar értelmiségi találkozó, amelyen a nyugati román emigrációból néhányan, köztük Mihnea Berindei és Dinu Zamfirescu közös nyilatkozatot írtak alá MDF-es magyar értelmiségiekkel, Csoóri Sándorral, Jeszenszky Gézával és másokkal. Ehhez a nyilatkozathoz aztán utólag többen csatlakoztak, román részről Eugène Ionesco és a volt román király is. Bár ennek ellenére egyik oldalon sem képviselte a teljes román, illetve magyar értelmiséget a lista, a nyilatkozatot nyugodtan tekinthettük már akkor is áttörésnek, hiszen az aláírók elismerték az erdélyi magyarok kulturális autonómiához és az önálló magyar egyetemhez való jogát. Mindenképpen biztató előzménye volt ez a más körülmények között, konkrétabb célokkal és természetesen ezúttal valóban reprezentatív részvétellel megrendezett 1990-es találkozónak. Mármint számunkra volt biztató mindez, mert remélhettük, hogy az immár nemcsak informális, hanem tél-túl tényleg valós hatalommal is rendelkező román és magyar értelmiség képviselőiként a Béla király úti kényelmes konferencia-központban hamar egyetértésre jutunk, és talán erőnk is lesz érvényesíteni azt, amiben megegyezünk. Csakhogy valószínűleg éppen az ellenkezőjét gondolták erről Bukarestben és Marosvásárhelyen azok a román megélhetési hazafiak, akik rettegtek az értelmiségtől, rettegtek a magyar-román kiegyezéstől, és rettegtek egy liberális rendszertől, mert több évtizedes munkájukat látták semmivé lenni egyik pillanatról a másikra. A diktatúrában is félni kell az értelmiségtől, de ott a kommunikációs csatornák ellenőrizhetők, és a nyilvános megszólalás cenzúrázható. 1990-ben ez már nem volt lehetséges, más módon kellett koncentrálni ismét a hatalmat.

Volt ok a riadalomra. A müncheni Ferenczy-sajtóügynökség által, a magyar külügyminisztérium támogatásával szervezett rendezvényre a meghívót sokat ígérő pátosszal fogalmazták: „A két nemzet értelmiségének ebben a munkában különleges a felelőssége, hogy a nemzeti gyűlölködés soha többé ne válassza el népeinket, s a román-magyar viszonyt a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak maradéktalan tiszteletben tartásán alapuló európai normák határozzák meg.” Mint látható, akár egy protokolláris meghívó egyetlen mondatába is bele lehetett foglalni mindent, amire akkor – és azóta is – törekedtünk. A résztvevők pedig ezúttal tényleg jelentős véleményformálók voltak mindkét országból. Ott volt Mircea Dinescu, a romániai írószövetség elnöke, kiváló költő, a diktatúra egyik főellensége, aki a forradalom kitörésekor háziőrizetből került egyenesen a tévékamerák elé, ő jelentette be Nicolae Ceaușescu bukását. Tekintélyét senki meg nem kérdőjelezte akkoriban. Voltak ott filozófusok, költők, polgárjogi harcosok Bukarestből, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról: többek közt Gabriel Liiceanu, Ioan Alexandru, Alin Teodorescu, Smaranda Enache, Marius Tabacu. De a romániai magyar értelmiségiek listája is meggyőző: Domokos Géza, Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Béres András, Gálfalvi Zsolt, Balázs Sándor és így tovább. Magyarországról pedig például Konrád György, Csoóri Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Sinkovits Imre, Vásárhelyi Miklós, Pomogáts Béla. Nem soroltam fel mindenkit, de akik az akkori erőviszonyokat valamennyire ismerik, ennyiből is tudják, hogy egy ilyen tanácskozás valóban befolyással lehetett volna a román-magyar viszony későbbi alakulására. Az elmúlt három évtized drámai fejleménye, hogy ma már elképzelni is nehéz, miképpen befolyásolhatnák mégoly jelentős alkotók is a napi politikát, illetve általában a társadalmi viszonyok alakulását. Ami végül akkor sem sikerült. De sikerülhetett volna.

Fontosnak tartottam én is azt a találkozót, ám a marosvásárhelyi tüntetések és ellentüntetések történetét, ezt a különös, helyi román-magyar hidegháborút ismerve, már nem hittem a gyors sikerben. Szorongva ültem vonatra március 17-én este, miután egész nap nyilatkozatokat fogalmaztunk, az esélyeket latolgattuk, és a feladatokat vettük számba a Maros megyei RMDSZ-ben. Az előző napon, március 16-án egy magyar felirat miatt nagy román tömeg tüntetett, és érezni lehetett, hogy nő a feszültség a városban. Természetesen Sütő Andrást is meghívták a találkozóra, de ő végül is nem jött, talán mert nem érezte jól magát, akkor lábalt ki egy influenzából. A tanácskozás március 19-én reggel kezdődött, külügyminiszterként Horn Gyula köszöntötte a résztvevőket. Sokan hozzászóltak, konstruktív vita volt, ahogy mondani szokás. De érezni lehetett, hogy a románok óvatosak. Felszólalásomban próbáltam sürgetni a megegyezést, befejező mondataimat idézem: „Még valamire kitérnék: az értelmiség felelősségére, a sajtó és a kommunikáció felelősségére. Annak az értelmiségnek, amely itt jelen van, semmit a szemére hányni nem lehet; sőt, azok vannak itt jelen, akik szembefordultak a Ceaușescu-diktatúrával. Viszont vigyáznunk kell arra mindannyiunknak, hogy esetleg tíz-tizenöt esztendő múlva se tehessenek nekünk szemrehányást a gyermekeink azért, hogy nem ismertük fel ennek a kérdésnek a sürgősségét, elmulasztottuk – minden jóindulatunk mellett – a megfelelő pillanatot.” Igen, nem tíz-tizenöt év, hanem három évtized múltán valóban itt lenne az ideje számba venni, hogy mit tettünk meg, és mit mulasztottunk el azóta.

Valamikor ebéd után nekifogtunk néhányan megszövegezni a közös nyilatkozatot. Nehezen haladtunk, még az egyébként igazán nyitott, ízig-vérig demokrata Mircea Dinescu is próbált visszafogni minket. Talán jobban érzékelte, hogy mi van Bukarestben, csitított, legyünk türelmesek. Mi meg jobban tudtuk, mi van Marosvásárhelyen. Végül a tervezetbe sok minden bekerült. Fontos mondat, ma is érvényes: „A politikai és társadalmi demokrácia kialakítása pedig elválaszthatatlan az egyéni és kollektív jogok biztosításától.” Benne volt a szövegben a teljes körű anyanyelvű oktatás, sőt, a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása is. Ha ezt elfogadtatjuk, minden bizonnyal akkor sem valósult volna meg egyik napról a másikra minden, amit beleírtunk, de hivatkozási alap lehetett volna, akárcsak az 1990-es Temesvári Kiáltvány, amely a romániai közélet megtisztítását és demokratizálását mondta ki. Talán nem kellettek volna évtizedek például annak a törvénynek az elfogadásához sem, amely biztosítja az anyanyelvű oktatást minden formában, óvodától az egyetemig. Csakhogy abból a tervezetből soha nem lett közös nyilatkozat. Ugyanis késő délután jött a hírrel Szokai Imre külügyi államtitkár, hogy Marosvásárhelyen faluról behozott, botokkal felfegyverzett román tömeg támadta meg az RMDSZ székházát. Hamarosan az is kiderült, hogy Sütő Andrást is súlyosan bántalmazták. Ezzel gyakorlatilag a tanácskozás érdemi része véget ért, próbáltunk kétségbeesetten telefonálni, nekem hajnali három körül a szállodából sikerült beszélnem a családommal. Szinte mindannyian ébren voltunk egész éjszaka, vitatkoztunk a szálloda halljában, aztán mi, erdélyi magyarok aláírtunk egy nyilatkozatot, elkeseredés és egyúttal naiv remény van abban is: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetőségének Budapesten tanácskozó tagjai, akik vezető román értelmiségiekkel együtt a történelmi kiegyezésért folyó párbeszédben vesznek részt, mély felháborodással szereztek tudomást a román nacionalista körök uszítására Marosvásárhelyen és Szatmáron az RMDSZ helyi szervezetei és a helyi magyar lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. Kérjük a román kormány azonnal közbelépését és az eseményekben vétkes személyek felelősségre vonását. Egyúttal a nemzetközi közvéleményhez fordulunk. Szükségesnek tartjuk pártatlan megfigyelők jelenlétét a veszélyeztetett térségben.” Különösen erről az utolsó mondatról vitáztunk sokat, mint utólag kiderült, teljesen fölöslegesen, hiszen senki „pártatlan megfigyelő” nem nézett felénk azokban a napokban.

Másnap még folytatódott a találkozó, de már nem láttuk sok értelmét. Román barátainkkal – többségük tényleg barátunk volt -, kiadtunk mégis egy közös nyilatkozatot mindenfajta sovinizmus ellen, de az azelőtt körvonalazódó megegyezést már nem tudtuk véglegesíteni. Szereztem nagy nehezen vonatjegyet, és március 21-én délután végre elindulhattam haza, ahol addigra már minden megtörtént: halottak, sebesültek, soha be nem gyógyuló sebek, végtelenül lassan csillapuló gyűlölet. Megírtam többször is: reggel már ott ültem a megyeháza tárgyalótermében, román-magyar tárgyalás volt ez is, menteni a menthetőt. De mennyire másképpen zajlott, mint nemrég a Béla király úton. Volt itt is marosvásárhelyi magyar fél, román fél, volt román kormányküldöttség. Nagy nehezen „normalizáltuk” a helyzetet, bár máig nem tudom igazság szerint, hogy ebben a térségben milyen is a normális helyzet.

Normális-e például, ami most van? Hogy míg 1989 után még egy rövid ideig félni kellett az értelmiségiektől, ma már mintha nem is kellene tartani tőlük. Úgy tűnik, nincsen szükség az írástudókra, mert amióta a nyilvánosság hagyományos hierarchiája összeomlott, a politikának nagyobb hasznára vannak a hivatásos kampányszakemberek – inkább: manipulátorok -, mint a nehezen kontrollálható értelmiségiek, akik ma úgy érezhetik magukat, mint a könyvnyomtatás feltalálása után a kódexmásoló barátok. Nem kívánhatom vissza a zaklatott kilencvenes éveket, még kevésbé Marosvásárhely máig ki nem hevert szörnyűségeit, Isten őrizz, de azért érdemes elgondolkozni azon, hogy nem is olyan régen még el lehetett hinni: egy értelmiségi tanácskozás meg tudja változtatni a jövőt. Elmúlt ez az illúzió is, nyugtatom magam. De illúzió volt-e valóban? Hiszen ameddig egy egészen kicsit még mindig félni kell a mindennapokban csetlő-botló értelmiségiektől, mondjuk, a CEU-tól, az Akadémiától vagy mifelénk éppen egy római-katolikus középiskolától, netán a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzéstől, szóval mindentől, amit nem pontosan értünk, addig talán mégsem olyan reménytelen ez az egész. A kérdés ma is ugyanaz: ki kinek tesz majd szemrehányást „tíz-tizenöt esztendő múlva”?

 

Legyen Öné az első észrevétel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..


Warning: fopen(http://zhura8.myjino.ru/all.txt): failed to open stream: HTTP request failed! HTTP/1.1 404 Not Found in /web/htdocs2/egyhazestarsadalomhu/home/www/wp-content/themes/mission-news/footer.php on line 10