Press "Enter" to skip to content

Vályi-Nagy Ágnes: EPMSZ tanulmányi napok, Felsőőr

Közösség, gyülekezet, gyülekezeti közösség – előadás 2019. április 30-án

Kedves Barátaim
Milyen közösségben is van erő?

Akármelyik oldalról is próbáltam megközelíteni a konferencia fő kérdését, mindig ugyanoda lyukadtam ki: Hogy abban a közösségben van erős összetartó erő, amelynek van egy közös ellensége – vagy ellenség-képe. Elég kiábrándító dolog ilyen negatív megállapítással kezdeni egy előadást, de ez az első megállapítás nem az utolsó: hozzászólásomban azt szeretném vizsgálni, hogy kénytelenek vagyunk-e elfogadni ezt a jelenséget, mint tényt és végzetet, vagy van-e esély egy másik, valódi, előremutató összetartó erőre?

A közös ellenség elleni összezárást kisgyerekkortól öregkorig megfigyelhetjük: sőt, azt is, hogy ha nincs ellenség, akkor kikiáltunk valakit vagy valamit annak, amit aztán lehet szidni, amiről lehet rémhíreket terjeszteni, amire lehet ujjal mutogatni.

Zürichben nemrég nyílt egy kiállítás a bűnbak-témáról, ami azt mutatja meg az ókortól napjainkig, hogy milyen felszabadító ereje lehet annak, ha egy közösség megtalálja és elítélheti azt a gonosznak kikiáltott erőt, amely a bajok – a szárazság, az özönvíz, a járványok stb. – okozója. A bűnbakra rátalálás ugyanis megnyugtat: nevet lehet adni a rossznak, a pusztító erőknek. A boszorkányság, a szemmel verés, a kutak megmérgezésének vádjait ismerjük. A közösség úgy érzi, megtisztulhat, meggyógyulhat, ha a bajok végre-valahára azonosított okozóját kiiktathatja: elpusztíthatja.

Persze ma már kútmérgezésről senki nem beszél, megkövezni sem a mi országainkban szoktak, de lejáratni, tönkretenni, pellengérre állítani: igen. Ma a rémhírterjesztés, az összeesküvés-elméletek világában élünk, és gyakorlatilag bárkivel előfordulhat, hogy a médiák kereszttüzébe kerül, és – cinikusan fogalmazva – közösségformáló erő lesz: megvan a gonosz, a hibás, úgy, hogy az ujjal mutogatók megnyugodhatnak, hiszen megtalálták a bajok okozóját. Az érvek igazságtartalma már mellékes – de hát az mindig is az volt.

Ha bűnbakról beszélünk, az Ószövetségre szoktak hivatkozni, mint eredetre – csak sokan azt nem veszik figyelembe, hogy a bűnbak eredetileg pontosan az előbb említett folyamat ellenkezőjére szolgált. Míg a mai értelmezésünkben a közösség ráfogja valakire vagy valamire a bűnösséget, elítél, megsemmisít, és ezáltal elhárítja magáról a felelősséget, majd ideig-óráig úgy érezheti, hogy „megtisztult”, addig az ószövetségi értelmezésben a bűn beismerése és a bűnbánat áll a középpontban: megvalljuk bűneinket, s ezáltal rájövünk mindannak a következményére, amit elkövettünk.

De az Úristen nem hagyja, hogy a bűntudat megnyomorítsa az életünket. Megengedi, hogy egy tiszta, hibátlan állatra kösse rá a közösség minden egyes tagja a bűneit, s küldje ki az állatot a pusztába.

Ebben a gesztusban benne foglaltatik, hogy bűneinket felismerjük, kinyilvánítjuk – s csak ezután szabadulunk meg tőlük.

Van azonban a közös ellenség-képnek a bűnbakon kívül egy másik oldala is, ami ugyancsak közösséget teremthet: a valós fenyegetettség, az üldözöttség, és annak tudata: Mi vagyunk az ellenség tengerében a sziget. Eddig még sikerült megmenteni magunkat, de ki tudja, meddig bírjuk. Össze kell fognunk, megerősítenünk a védelmet, a bástyát, és résen kell lennünk, ha nem akarunk végleg elveszni. Vigyáznunk kell egymásra, meg kell védeni magunkat, a sajátos nyelvünket, földrajzi helyzetünket, a kultúránkat.

„Legyetek erősek”, bíztat ez az elnyomott kisebbségekre jellemző kép, tartsatok ki, ne hagyjátok elveszni az értékeiteket, hanem adjátok tovább nemzedékről nemzedékre. A kisebbség kötelez. Maradjatok éberek, józanok és erősek!

Izrael népe az Ószövetség tanúsága, vagy az őskeresztyénség az Újszövetség könyvei alapján ebben a kisebbségi tudatban élt. Nekünk magyaroknak pedig a sajátos nyelvünkkel, kultúránkkal, szétszakadásunk történetével volt mihez kapcsolódni. A Bibliában, a hitben, önmagunk sorsával számtalan kapcsolódási pontot találtunk: felismertük sorsunk fő vonalait az Írásban.

De sajnos megtaláltuk a kapcsolódási pontokat a bűnbak-keresés és -találás veszedelmes és a hit tanításával szöges ellentétben álló módszereivel is.

A kisebbségi tudatot könnyű manipulálni. Üldözöttséget állítani ott is, ahol nincs, felelősséget másokra kenni, s mindennemű felelősségtől „megtisztulva” másokra mutogatni: nagy veszélye ez a hagyományos és „örök” kisebbségi és elnyomott tudatnak, ami akkor lesz igazán veszélyes, ha abban az esetben is tovább működik, amikor már régen többségben, helyzeti előnyben vannak a múlt elszenvedői.

A múlt elnyomottjai nagyon veszélyesek tudnak lenni, ha hatalmi pozícióba kerülnek. Nagy a kísértés – és nehéz neki ellenállni.

A kisebbségi lét tudata – bibliai olvasatban – nem eredményezhet valamiféle paranoia- állapotot, hiszen a zsidó-keresztyén hit alapja, kohéziós ereje nem az ellenség-tudat, hanem az ellenségtől való megszabadulás emléke és tapasztalata.

„Én az Úr vagyok, a Te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak (tehát a téged nyomorgató ellenségnek) földjéről”, szól az Úr az ő népéhez. Vagyis az alap-élmény nem a fogság, hanem az, hogy Isten megszabadít az ellenségtől, kivezet a fogságból, akkor is, ha utána 40 éven át a sivatagon keresztül vezet, amelyben vigyázni kell: a homok- és kőtengerben leselkednek a népre a pusztító elemek. Ezért aztán – a szabadságban is! – be kell tartani a szabályokat, mert különben elveszünk. Ezt tudta a vándorló nép.

A keresztyén-zsidó tradíció valójában a kisebbség tradíciója marad, s éppen ezért a kisebbségi létben való megmaradásra tanít, arra, hogy hogyan állhatunk meg akkor, ha nincs hatalmunk. Hiszen a hatalom, a hatalmaskodás úgysem a mi dolgunk. Hatalma egyedül Istennek van az Úr Jézus Krisztusban – mégpedig olyan hatalma, aminek nincsen köze a földi, az evilági hatalomhoz. Ezt el kell tudni viselni.

Isten nem sújt le a gonoszra, és nem büntet úgy, ahogy mi szeretnénk. Hiszen hagyja egyszülött Fiát, a gyermekét, – és minket, a gyermekeit is – szenvedni. A mi mértékeink szerint nem szolgáltat igazságot: ki kell bírnunk a világot, sőt, gyakran ártatlanul is bele kell halni, ahogy az egyszülött Fiú belehalt a világba. Aki Isten nevében szolgáltat igazságot a földön, aki a tetteit Isten akaratával akarja igazolni: hamis és veszélyes!

Az Istenhitnek ezekhez a fogalmakhoz van sok köze: megállás, kibírás, csak azértis.

„Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet”, hangzik el a sokat emlegetett mondat az Öreg halász és a tengerben. A hit látószögéből, sőt, tapasztalatból is ezt csak megerősíthetjük. Krisztus szenvedése és halála nem az erő-szak győzelmét hirdeti,

hanem annak ellenkezőjét: ezt a másik, néha olyan nehezen felfogható, szavakba fogható győzelmet: a feltámadás ígéretét itt és most. A golyók Martin Luther King testében nem a véget jelentették, hanem az ő meggyőződésének, hitének és álmainak a folytatását. Erőt az erőtleneknek. Közösség-formálódást, erőszakmentesen!

A konferencia szervezői a kérdést általánosan fogalmazták: milyen közösségben az erő? Én most tovább kérdezek: Milyen erőt keresünk? Hiszen az erő magában nem érték.

Tudjuk mi ezt: szenvedtünk eleget „erős közösségektől”.

A diktatúra egy ránk erőszakolt erő közössége. Erős közösségi kötelékeit, kontroll-funkcióit, az egyen-gondolkodás és beszéd kényszerét jól ismerjük. Abból köszönjük nem kérünk.

A „közénk tartozol”, a „tarts velünk hát” alternatíva nélküli, hazug ígéreteiből sem.

Az eredeti kérdés helyett inkább néhány kérdést teszek fel, s ezekre keresek majd választ:

  1. Mi lehet egy közösség mozgató és egyben megtartó ereje?
  2. Milyen az a közösség, ami elkötelez, de nem kötöz meg, hanem biztosítja az egyén személyi és lelkiismereti szabadságát?
  3. Milyen gyökerei és milyen céljai vannak egy autentikus közösségnek?

A kérdésekre adott válasz-kísérleteimben nem általában fogok a közösségekről beszélni, hanem egészen konkrétan azt vizsgálom, hogy mit mondhatunk el a mi szabadegyetemi közösségünkről. Ehhez egyrészt azt az anyagot használom fel, amit mindnyájan elérhetünk és olvashatunk a honlapunkon, illetve megjelent könyveinkből idézek röviden, másrészt a tapasztalataimat, emlékeimet építem bele a válaszokba.

Mi lehet egy közösség mozgató és egyben megtartó ereje? 

Egy közösség ereje elsősorban a célkitűzéseitől függ – ebben a legtöbb kutató, tudós, a téma specialistája egyetért. Nézzük, hogyan fogalmazza meg az EPMSZ a céljait:

„A Szabadegyetem célja a magyarságot érintő kérdések tanulmányozása, a magyar kultúra, a magyarság vallási, tudományos és művészeti értékeinek ápolása Európa különböző országaiban élő, magyar értelmiségiek körében.”

A cél tehát világos: a világban szétszórtan élő magyarok a gyökereikhez nyúlnak vissza.

Az értékeiket, a hagyományaikat, a történelmüket kutatják, a szellemi kincseiket ápolják, s keresik az összefüggéseket a tradíciók és a mindenkori jelen szellemi mozgásai között.

Mindez a keresés, a közös gondolkodás, egymás látószögének megismerése, megfontolása és szükséges kiegészítése közösséget teremt.

A Szabadegyetem célkitűzéseit azok a Nyugat-Európába menekültek fogalmazták meg, akik sokáig meg sem kísérelhettek visszamenni. Tanulták az idegen nyelvet, közvetlen magyar kapcsolataik a szomszédságban, a munkahelyeken nemigen voltak. A szabadegyetemi heteken végre az anyanyelvükön beszélhettek. Aránylag kevesen voltak még: Magyarországról még nem jöhetett ki senki. Csak Erdélyből érkezett elvétve egy-két előadó – Ceausescu sajátságos kirakat-politikája miatt. A tanulmányi hetek résztvevői egymásban, a közösségben hazára leltek. Közös volt a nyelv, a történelem, a kultúra! Ezekből a hetekből éltek az év hátralevő részében.

Persze akkor sem ment minden zökkenőmentesen. Viszályok, acsarkodások, támadások, sőt: feljelentések is szinte napirenden voltak. A tanulmányi hetek látogatói közül sem volt mindenki az erény lovagja. Hogy ki jelentett és kinek, nem lehetett pontosan tudni – de tégla vagy füles feltehetőleg minden alkalommal volt. A gyanakvás, a bizalmatlanság légköre elkísérte ide is az így vagy úgy megsebzett embereket.

De talán éppen ez volt az a pont, ami ahelyett, hogy bomlasztott volna, inkább összetartott, hiszen volt egy olyan vezető csoport, amelyik ellenállt: nem hagyta, hogy elterjedjen a bizalmatlanság légköre. Ragaszkodtak az alapértékekhez, a nyitottsághoz, az egymás komolyan vételéhez, a megelőlegezett bizalomhoz, s ez igen nagy biztonságot adott.

A nagy öregjeinkről van szó, akik annak idején fiatalon kezdték, s mára egy sem él már közülük.

Milyen az a közösség, ami elkötelez, de nem kötöz meg, hanem biztosítja az egyén személyi és lelkiismereti szabadságát? 

Az a közösség, amelynek van közös célja, irányultsága: elkötelezett közösség.

Az elkötelezettségnek pedig következményei vannak: tagjai vállalnak valamit, elsősorban egyfajta magatartást, a dolgokhoz való hozzáállást. Az EPMSz a nevében hordozza az imént feltett kérdésre a választ: európai, protestáns, magyar – és szabad: arra kötelezi magát, hogy megtartja a személyi és lelkiismereti szabadságát. Művelni és művelődni akar, „nem középiskolás fokon”.

A közösségen belül sokféle vélemény, látásmód találkozhat, sőt: ütközhet. Erre is utal a bemutatkozó szöveg:

„Az EPMSZ tevékenységében az Ószövetségben (3Móz 19,18) már megadott, Krisztus által általános érvényre emelt parancsot igyekszik követni: „Szeresd felebarátodat, mint magadat” (Mt 22,39), annak a tanításnak szem előtt tartásával, mely szerint: „Az én Atyám házában sok hajlék van” (Jn 14,2). Az EPMSZ a protestantizmusnak a lelkiismereti szabadságért síkra szálló hagyományaira kíván építeni. Különösen az 1568-ban a vallásszabadságot törvénybe iktató tordai országgyűlés példamutatását tartja szem előtt, mint a felvilágosodás, az emberi szabadságjogok megvalósításának irányadó alapját.”

A megalakulás történetét a legtöbben ismerik: az alapítók az EMEIK-ből (Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia) való kiválás után, a megalakulás első pillanatától kezdve hangsúlyozták az ökumenikus irányultságot. Szimbolikus értéke van, hogy 1971-ben Sion-ban ökumenikus konferenciát tartottak.

A Szabadegyetem alapítóinak a protestáns alap és az ökumenikus irányultság mellett az volt a szándéka, hogy nyugati típusú demokrácia mintájára építsék ki szervezetük működését.

Balla Bálint az Európa keresztútjain című kötetben igen érzékletesen írja le, hogyan tanulták az alapítók a diktatúra tapasztalatai után a demokrácia szabályait, s hogyan ragaszkodtak ennek megvalósításához a gyakorlatban.

Az ellenségeskedés, sőt a gyűlölködés természetesen nem kerülte el ezt a csoportot sem. Az emlékek beágyazódtak a zsigerekbe. Az új körülményekhez való alkalmazkodás is sok nehézséggel, lemondással járt. Az alapítók és az első aktív tagok, akik kicsit az elvesztett hazát keresték ebben a közösségben, elképzeléseikben gyakran különböztek – nem volt könnyű az egyeztetés, éppen azért, mert nagyon erős érzelmi szálakkal kötődtek egymáshoz is, az ügyhöz is. Minden döntésnek tétje volt – s az egyes ügyeknek szenvedélyes védői és ellenzői, hiszen mindenki a szívügyéről beszélt.

A demokrácia-ellenes magatartás és a kirekesztés veszélye gyakran fennállt. Valójában óriási csoda, hogy a Szabadegyetem – ha néha krízisek árán is – megtalálta az egyensúlyt az elkötelezettség és a szabadság következetes gyakorlása között: hiszen a háttérben, a közvetlen múltban még ott kísértett az ötvenes évek szűk levegője („tudod a légkör miért…”- Cseh Tamás).

Milyen gyökerei és milyen céljai vannak egy autentikus közösségnek? 

Vannak-e közös gyökerei egy közösségnek, s ha igen, mit lehet velük kezdeni?

Mire lehet hivatkozni, van-e olyan közös nevező, ami mindenki számára egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen – és ami tartást ad?

A mi közösségünknek persze hogy van, mondjuk: a nyelvünk, a történelmünk, a kultúránk, a hitünk, a szokásaink, bizonyos beidegződéseink. Olyan jó, hogy alig ismerjük, mégis értjük egymást!

De a közös gyökerek, a múlt, amire hivatkozhatunk, csalóka is lehet. Valamilyen szinten persze közösek a gyökereink, de a hajszálgyökerek igen különbözőek lehetnek. Azt hisszük, ismerjük egymást, aztán kiderül, hogy lényeges dolgokban mégse.

A magyarországi lerománozza az erdélyit, vagy esetleg azon csodálkozik, hogy a kárpátaljai magyar milyen szabatosan beszél… Számtalan esetet említhetnénk.

A fő gyökerek közösek, de a növénynek a megkapaszkodáshoz a legfinomabb oldal- és hajszálgyökerekre is szüksége van, különben eldől, vagy éhen- és szomjanhal.

Maguk a közös gyökerek még nem biztos, hogy összetartanak egy közösséget, hiszen a gyökerekre hivatkozva igen sokféle következtetést vonhatunk le. Az összetartozás érzéséhez kellenek a közösen meghatározott célok is: mire nézve hivatkozunk a gyökereinkre?

Hogyan és mire használjuk őket, hogyan ápoljuk a hagyományainkat, illetve melyik hagyományra hivatkozunk és mikor?

Melyik gyökeret akarjuk különösképpen ápolni, melyiket felejtenénk el a legszívesebben, vannak-e vendéggyökereink, más, esetleg sokáig idegennek titulált kultúrákból szerzett javaink, amelyekről kiderült, hogy nem nyomják el a sajátot, hanem inkább kiegészítik? És egyáltalán: hol kezdődik és hol fejeződik be az, amire azt mondhatjuk: a mienk?

Nagyon fontos kérdés az is, hogy kell-e foglalkoznunk azokkal az áramlatokkal, emlékekkel, amelyek bár a mi történelmünkhöz, sőt: a jelenünkhöz is tartoznak, de amiket inkább csak kerülgetünk, mert szégyelljük őket. Csak egy példát említenék: az emlékművek körüli vitákat. És ha ezekre gondolunk: Jó-e, ha a témáinkkal provokálunk, erős érzelmeket korbácsolunk fel, vagy keresnünk kell valamiféle arany középutat?

Viszont hova vezet, ha alapvető kérdésekről nem beszélünk?

Meddig tart össze a közös cél, magyarságunk jobb megismerése, kultúránk, művészetünk, hitvilágunk, kapcsolataink ápolása, kritikus és szerető szemekkel?

Célunk-e az objektivitás, és mennyire lehetünk szubjektívek?

A Szabadegyetem közösségének összetartó erejéről beszéltem, s visszanyúltam a múlthoz, a kezdetekhez. Az EPMSz Nugat-Európában jött létre, vezetőinek többsége 56-os menekült magyar volt. Említettem, hogy ők Nyugaton egy addig ismeretlen közegbe kerültek, nemcsak a nyelv miatt, hanem azért is, mert ott, ahol menekült státusszal éltek, demokrácia volt.

Szabadott véleményt nyilvánítani, nem tartóztatták le az embert egykönnyen, az egyetemeken és az iskolákban lehetett a diákoknak saját véleményük, amit ki is mondhattak, az áruházakban bármit lehetett nyilvánosan fénymásolni, s el lehetett olvasni bármelyik szerző akármelyik könyvét, mert nem volt cenzúra.

Teljesen érthető, hogy ez az első szabadegyetemi generáció úgy érezte, feladata van: közvetítenie kell a haza és az új környezet között: a nyugaton tanult demokrácia magatartásával, a szabadság gyakorlatával kell emberi kapcsolatokat teremteni egymással, s ezzel a tartással kell a közöst, a magyarság értékeit tanulmányozni.

Mai szemmel viszont már elég paternalisztikusnak hangzik, amikor azt olvassuk az emlékkönyvekben vagy a honlapon, hogy a nyugati demokrácia szellemében kell működnünk, vagy ha az olvassuk, hogy a Szabadegyetem a nyugati magyar diaszpóra szellemi műhelye volt és van, nagy kisugárzással.

Mindez nagyon igaz volt, s ehhez a szabad szellemi műhelyhez lehetett fordulni, ennek a tartása adott irányt. De azóta sok minden megváltozott, illetve valójában semmi sem maradt a régiben. A nyugati demokrácia sem, s a nyugati szellemi műhely sem. A nagy személyiségek, a hajdani vezetők meghaltak, és a nyugati magyarság ma már nem igazán szellemi műhely: nincs előkelő helye a magyarság tudatában, csak a történelmében.

Tulajdonképpen örülhetünk ennek a fejlődésnek. A nyugati magyar értelmiség szellemi műhelyére, könyvkiadására, tanácsaira addig volt igen nagy szükség, amíg az volt a menedék. A titkos kéziratok biztos lerakata, a szabad információáramlat központja, ahol egy szervezet kezében összpontosulhattak a szellemi értékek. Felmérhetetlen jelentősége volt annak, hogy erdélyi, később magyarországi, felvidéki, újvidéki, kárpátaljai előadók kijöhettek a konferenciákra, találkozhattak más tudós vagy művész emberrel, beszámolhattak a maguk területéről, s feltöltekezve térhettek vissza. A Szabadegyetemnek missziós feladata és célja volt, s ezt nagyon profi módon be is töltötte. Segítő, támogató, másokat szolgáló szervezet volt, s tagjai egytől egyig egyetlen fillér honorárium nélkül, de anyagi áldozatokat hozva tették a dolgukat. A közösség összetartó ereje elsősorban ennek a lelkesedésnek és emberi tartásnak köszönhető.

Ez volt a kezdetek, sőt, a folytatás alapja is, a kohéziós ereje. Aztán jött az eufória éve és helye: Oberwart-Felsőőr, 1989. április 29-május 6. Az a konferencia, amikor még azt gondoltuk, lehetséges a teljes nyitottság. Amikor még együtt voltunk. Csak néhány név az előadók listájából: Bárczay Gyula, Kende Péter, Csóori Sándor, Domahidy Miklós, Frenkl Róbert, Tamás Gáspár Miklós, Kobzos Kis Tamás, Görömbei András, Borbándi Gyula, Vályi Nagy Ervin. És mind megfértek egy csárdában… – Mi meg azt hittük, hogy ez így marad.

Hogy viszonylik a hagyománytisztelet és az újítás lehetősége egymáshoz? 

Nem szeretnék a hagyománytisztelet örve alatt nagy nosztalgiázásba kezdeni – még ha siratom is azt a sok embert, aki már nincs közöttünk -, hanem inkább arra keresem a választ, hogy mi változott meg 1989 után. Azt gondolom, hogy az eufória első évei után megszűnt egy, a Szabadegyetemen belül evidensnek tartott konszenzus. A többpártrendszerben nem volt többé egy és mindenki által elismert közös ellenség: a fennálló rendszer. Meglepő gyorsasággal hagyták el egymást a volt barátok, szakadtak szét családok a politikai pártoskodások mentén, s a nyugati magyarok nagy része döbbenettel látta, hogy a volt barátai nem állnak szóba egymással. Ellenség volt akkor is, van most is elég, csak már nem közös. Ennek okát ismerjük: minél elnyomóbb egy rendszer, annál inkább csak fehéren- feketén látjuk a világot. Köztes színek nincsenek: választani kell, hova tartozunk, és a választásnak végzetes következményei lehetnek, ill. vannak.

A probléma az, hogy ez a régről magunkkal cipelt vagy-vagy gondolkodásmód nagyon makacs, bebetonozódik a fejekbe, s tartja magát akkor is, amikor már régen váltani kellene. Amikor már nem csak barát meg ellenség van, hanem ellenzék is, akit meg is lehetne hallgatni, nem csak nevetségessé vagy ördöggé tenni.

Az én kérdésem az: vajon mennyi időre, mennyi változásra van szükségünk, hogy az elnyomó-elnyomott-tudat szükségszerű vagy-vagy gondolkodásából váltani tudjunk?

Hogy árnyalatokat is meg tudunk különböztetni? Hogy esetleg azt tudjuk mondani valakiről: ez az ember alapjában véve rendes, kedvelem, még ha sok mindenben másként is gondolkodik, mint én.

Azt gondolom, hogy ez a szemléletbeli különbség Nyugat és Közép-Kelet-Európa között sok félreértésre és nézeteltérésre ad okot. A közösségen belül lenaívozzuk illetve leszűklátókörözzük – és ezzel nem vesszük komolyan egymást.

A Szabadegyetem szervezői sokat tesznek azért, hogy tartalmi, érdemi alapon beszélgessünk egymással, s ne ideológiai vagdalkozásokkal spékelve mondhassuk el a gondolatainkat.

Ha a mostani konferencia témája a közösség, akkor ezt az irányvonalat kell továbbra is komolyan vennünk, s ezzel egyidőben fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mennyire sikerült a Szabadegyetemen belül a paradigmaváltás. Mennyire vagyunk nyitottak meghallgatni egymást, s megszívlelni a másik gondolatait? Vajon tükörképe, vagy ellen-képe akarunk lenni a mai magyar társadalom megosztottságának?

Hagyománytiszteletről beszéltem, de semmiképp sem arra gondolok, hogy mindennek úgy kellene maradnia, mint eddig volt.

Ellenkezőleg: pl. arra szeretnék emlékeztetni, hogy Bárczay Gyula már a 90-es években azt javasolta, tegye át az EPMSz a központját Magyarországra – amit én mai fejjel úgy értek: már akkor látta, hogy a nyugateurópai értelmiség betöltötte feladatát és hogy tovább kell lépni. Most jöjjenek mások, ha úgy érzik, szükség van még erre a közösségre. Az emigrációban élő és a nyugati demokrácia legjobb hagyományait továbbadó generáció küldetése lejárt: ez volt a véleménye a változások utáni években. Eddig mi közvetítettünk, mi tanítottunk – most másokon a sor. – Vajon Gyula mit mondana nekünk ma?

Kovács Bandi és Szöllősy Árpád a 90-es évek elején lemondtak az elnökségről, hogy átadják a helyüket a fiataloknak. Aztán a Szabadegyetem megrendezte az 1999-es konferenciát Torre Pelliceben, s ezt a címet adta neki: Hazatérés?

Kovács Bandi így ír erről az Európa keresztútjaiban: „Ezekben az időkben merült fel az elnökségen belül egyesekben a kérdés, hogy a kelet-európai gyökeres változások után egyáltalán szükség van-e a Szabadegyetemre Nyugat-Európában? Hogyan tovább? – fogalmazódott meg a kérdés, mely azóta is megválaszolásra vár. Az olaszországi Torre Pellicében tartott konferenciánk fő témája is a hazatérés volt, de az ott elhangzott viták, elemzések sem hozták meg a világos választ, csupán lehetőségeket soroltak fel a hazatéréssel kapcsolatban.” (211.o.)

A Szabadegyetem 50. évét ünnepeljük, s a 20 – 30 éve feltett kérdés még ma is foglalkoztat bennünket. Hogyan tovább? Mi lehet az az összetartó erő, a konszenzus, amelyre hivatkozhatunk? Hogyan képzeljük el azt a szellemi erőteret, amelyben mozgunk?

Mit teszünk ma a magyarság értékeinek védelméért?

Megmaradt-e az utóbbi 30 évben az általunk használt fogalmak jelentése, illetve mennyire ideologizálódtak bizonyos – számunkra központi jelenőségű, fontosságú – fogalmaknak?

Mit lehet tenni, ha azt vesszük észre, hogy a számunkra legközpontibb szavak jelentése a közhasználatban devalválódott, elferdült, kiüresedett?

Elsősorban a „keresztény” szóra gondolok, meg olyan kifejezésekre, mint „keresztény értékek”, ill. a „keresztény Európa”. Valójában mire céloznak e fogalmak ismételgetői? Tisztában vagyok azzal, hogy sok mindent művelt már az emberiség ezekkel a szavakkal, ütött másokat agyon a kereszttel, égetett el máglyán a keresztyén hit nevében másként gondolkodó, beszélő, módosított hitű embereket. Csak naiv voltam, s azt gondoltam, hogy ez már csak történelem. Nem számítottam rá, hogy a politikát megint egyszer össze lehet mosni a hit kifejezéseivel. Hogy keresztény értékekre lehet hivatkozni, s olyan rettegést lehet kelteni egy ellenség-képpel, hogy már a határon fagyoskodó vagy éhező emberek láttán sem lágyul el még a jószándékú emberek nagy részének sem a szíve.

Hogy a beszélgetésekből és a vitákból eltűnik a felebarát szeretetének gondolata, s helyette ismételten ideológiákat szajkóznak? Félelmet és rettegést keltenek: ez nem megy a fejembe, minthogy az sem, hogy a menekültek gyűlölete lassanként az egyetlen konszenzus jobb- és baloldal között… Mintha ezzel a népfrontos összefogással meg lehetne oldani egy valóban égető társadalmi kérdést.

Emlékeztetnék a bűnbaktalálás jelenségére: a bűnbak eliminálása ideig-óráig összetarthat egy közösséget. Látszólag megtisztít, mert nevén nevezzük a bajok forrását. Elterel az igazi bajok felismerésétől, s a kirekesztők ideig-óráig még morálisan is tisztáknak érzik magukat: megmentőnek.

Ismétlem: nem politikai vita, nem ideológia szintjén beszélek erről, hanem az emberi lélek és a hit szempontjából. Az egyetlen parancsolat az Isten és a felebarát szeretete, beleértve az ellenséget is. Nem simogató szeretetről van ebben szó, hanem a másik ember tiszteletéről. Hogy nem általánosítunk és nem nevezzük ördögnek az embert.

Azt gondolom, hogy ez alapvető konszenzusa kell, hogy legyen ennek a közösségnek: az, hogy innen kint reked a gyűlölet.

De jó lenne! Jó lenne valahogy megint egyszer megtisztítani a nyelvünket mind attól a salaktól, ami bizonyos alap-kifejezésekre is ráragadt! A keresztyén szó használatán kívül már annak is ideológiai színezete van, ha valaki „a magyar emberről” beszél, mintha csak az lenne magyar ember, aki ugyanazt gondolja magyarságról, európaiságról, menekültekről, kisebbségről, tisztességről, másságról…

A kérdés az, hogy hogyan tudunk mi, európai, protestáns, magyar és szabad értelmiségi szervezet úgy beszélni egymással többek között ezekről a fogalmakról, hogy közben nem darázsfészekbe nyúlunk, hanem legalábbis reméljük, hogy a fogalmak használatakor nagyjából egyre gondolunk? Valószínű, hogy egyfajta nyelv-tisztázás, tisztítás ill. tisztulás kellene ahhoz, hogy ezen a számunkra leggyönyörűbb nyelven megértsük egymást.

Továbbra is a konszenzust keresem, azt az alapot, amely a beszélgetéseink, a vitáink talaja lehet. Mert ha nincs valami bázis, nagy a veszélye annak, hogy nem merünk nyíltan beszélni egymással, mert mindenütt tiltó táblákat látunk. Vagy attól tartunk, hogy a szavainkat félreértik vagy kifordíthatják. Vagy – és ki tudja, melyik rosszabb – megemlítünk bizonyos fogalmakat, s valóban felrobbannak a beszélgetések.

Az EPMSz mint gyülekezeti közösség 

A Szabadegyetemnek – ha ez a szervezet nem csak kulturális közösség, hanem gyülekezet is, ahogy a nevében benne van, hiszen protestáns -, van kohéziós ereje, konszenzusa, hiszen mint gyülekezetnek van megkérdőjelezhetetlen középpontja: Jézus Krisztus, a fő – és mi a tagjai, ahogy Pál apostol kifejti.

„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is. Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélektől itattattunk meg.” (1Kor 12,12-13) „És ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (26-27)

A gyülekezeti közösség tagjai nem csak azért jönnek össze, mert érdekli őket a megadott téma, meg mert jó lenne már találkozni egy-két jó baráttal, s jó lesz megismerni a konferencia körüli tájat s művészei értékeket. Ez is mind nagyon fontos tényező, mert tényleg nagyon jó látni egymást, de ez magában nem elég összetartó erő.

A gyülekezeti közösség tagjai – Pálra emlékeztetve – egymásra vannak utalva.

Krisztus a fő, aki mindent irányít, írja Pál, akihez minden tag kötődik, akitől minden tag függ, és mi, mint tagok az egész összefüggésében egymással egyenrangúak vagyunk.

Hiszen akármelyik tag is sérül meg, az az összes többit is érinti. Eltöröm a kisujjamat, s úgy érzem, mindenem fáj – fájok magamnak…

A Fő szemszögéből nincs kicsi és nagy, jelentős és jelentéktelen tag, hiszen az egészet, a működőképességet csak a szerves egység adhatja meg. Csodálatos és logikus ez a kép: az egymásért érzett felelősség, az egymásra utaltság elfogadása és annak egysége. Csodálatos, logikus a kép, és tegyük hozzá, igen idealisztikusnak hangzik, ha konkrétan számításba vesszük a különbözőségeinket. Hiszen régen elszakadtunk egymástól. Másként élünk, másként telnek a hétköznapjaink, mások a megterhelések, az érzékeny pontjaink – és nagyon különbözik a hitéletünk is. Lehet-e még egyáltalán gyülekezetről beszélni, vetheti valaki közbe.

Úgy gondolom, hogy igen: egy gyülekezet tagjai – eltekintve bizonyos szabadegyházaktól – soha nem homogén egység. Ahányan vannak, annyi feladat előtt állnak, s annyira különböznek egymástól, mint a szem a fültől vagy a fog a kislábujjtól. De éppen a különbözőségükben, az összetéveszthetetlen egyéniségükben válhatnak az egység részévé – hiszen a részeknek van kovásza, van kohéziós ereje.

Hogy kinek mi a helye ebben a közösségben, az elsősorban a bizalom dolga. Adunk-e teret egymásnak, kapunk-e mi magunk teret, s elfogadjuk-e azt a – mondjuk most szekuláris nyelven – szellemiséget, amit az ökumenikus irányultságú protestantizmus jelenthet.

Szeretnék még az előadásom végefele idézni egy nyílt levélből. Szerzője azt fogalmazza meg, hogy mit jelent számára a Szabadegyetem.

Ennél szemben nehéz volna meghatározni a gyülekezeti jelleget, ami kimondatlanul is úgy vezette tagjait, hogy közben mindenkit, aki nyitottan, bizalommal érkezett, befogadott.

Ha van hagyomány, amit ápolni lehet és kell, akármilyen formában is él tovább az EPMSz, akkor ez: „Ha egyetlen mondatban kellene válaszolnom a kérdésetekre: hogyan látom én a Szabadegyetemet, akkor azt mondanám, hogy Ti nekem Európát, a szabadságot, az igazi egyetemet, a magyarság teljességét jelentitek – és befogadó gyülekezetet. Emberi sorsokat, barátokat, igaz szolgálatra példát és lehetőséget…”

„A konferenciákon nem voltak fontos és kevésbé fontos emberek.” „Meglepett az egyszerűség eleganciája és célszerűsége. Igen, a stílus volt végtelenül új, mégis üdítően ismerős – mint mikor a rég vágyott szülői házba talál vissza az ember…” „Nekem a májusi találkozások nemcsak akadémiai napokat, tudományos tanácskozásokat jelentettek, hanem a léleknek oly szükséges csendes heteket is. A témát megalapozó, bevezető teológiai előadás éppúgy része ennek, mint az elmaradhatatlan reggeli áhítatok, a lelkigondozói, baráti beszélgetések vagy a vendéglátókkal közös szeretetvendégség. A hely szelleméhez igazodó istentisztelet s az úrvacsora ezen alkalmakkor évről-évre a legnagyobb ajándék számomra.”

„Az élő hit cselekvő felelősség is! – ezt igazán közöttetek tanultam meg. Köszönöm az első találkozásunktól mindmáig felém áradó bizalmatokat, melynek sajnos nem mindig tudtam megfelelni, de soha nem volt egyetlen rosszalló vagy neheztelő szavatok felém… Valójában csak most gondolom végig, milyen sok szép feladattal avattatok engem gyülekezeti taggá…” (Európa keresztútjain, 156-158. o.)

Utólag is köszönöm a Szabadegyetem nevében ezeket a szavakat. Az a kisugárzás, amit a szerző itt leír, zsinórmérték – és kérdésekre kötelez: van-e elég erőnk ebben a szellemiségben mindazt hordozni, amit elődeink – teljesen más történelmi körülmények között – kialakítottak és megtartottak, vagy úgy gondoljuk, hogy a régi szép idők emlegetése csak nyomorgat bennünket, s jobb volna letenni a lantot, vagy esetleg valami újat kezdeni. Úgy gondolom, hogy ez 50 év után igen aktuális kérdés, aminek boncolgatása sok fájdalommal is járhat – de ennyivel tartozunk azoknak, akik (legalábbis) a fél életüket adták azért, amit ránk hagyományoztak.

Basel-Felsőőr, 2019. áprilisában Vályi-Nagy Ágnes

Fénykép: www.parokia.hu

Egy hozzászólás

  1. dr. Rigó Mihály dr. Rigó Mihály 2019.05.26

    30 év múlva lehet-e még a német NÉP bűnbak? (Nyilván, ha akkor még lesz!)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..