Press "Enter" to skip to content

Bajomi-Lázár Péter: Mit köszönhetünk az internetnek?

A 2019-es év kettős évforduló. Éppen ötven éve, 1969-ben jelent meg az internet elődje, a katonai és tudományos célokat szolgáló ARPANET, és éppen harminc éve, 1989-ben dolgozta ki Tim Berners-Lee az internet polgári használatát megkönnyítő world wide webet. Bár a világhálót széles körben csak valamivel később vették használatba (az első híroldal, a San Jose Mercury News online változata 1994 augusztusában jelent meg), az állandó és mobilis webes hozzáférést nyújtó okostelefonok pedig csak a közelmúltban váltak népszerűvé, e kerek évforduló apropóján érdemes áttekinteni, mit vártak a szakírók az internettől annak megjelenésekor – és ehhez képest miben mutatkoztak meg az internet legfontosabb társadalmi és politikai hatásai.

Tim Berners-Lee

A médiatechnológiai innovációk története azt jelzi: gyakran maguk a feltalálók sincsenek tisztában vele, mit alkottak. A Samuel Morse és mások által jegyzett távíró eredetileg a gyors információközlést szolgálta – jelezte a következő állomásnak, ha késett a vonat –, a legfontosabb következménye mégis az volt, hogy a tömör és tárgyilagos rövidhír megjelenésével átalakította az újságírást. Nicéphore Niépce és Louis Daguerre fotográfiája eredetileg arra szolgált, hogy megragadja a valóságot, ám ezzel új funkciót adott a festészetnek, és így elősegítette az absztrakt irányzatok térhódítását. Alexander Graham Bell telefonja, amellyel az üzletemberek immár személyes találkozás nélkül is lebonyolíthatták ügyeiket, lehetővé tette a felhőkarcolók építését, s ezzel a városképet is megváltoztatta. Thomas Edison fonográfját üzenetrögzítőnek szánta, találmánya mégis a zeneipar és a szabadidő-felhasználás gyökeres átalakulásához vezetett el.

A médiumok tehát jellemzően kétszer születnek meg: előbb technológiai, majd társadalmi értelemben. Egy-egy új médium fizikai sajátosságai megszabják fejlődésének lehetséges irányait, de széles körben elterjedt felhasználási módját már nem az íróasztal mellett született elképzelések, hanem a társadalom szükségletei és a működésében érintett politikai és üzleti szereplők interakciói formálják – mégpedig folyamatosan, hiszen a legtöbb médium újra és újra átalakul. Így volt ez a barlangrajztól a televízióig valamennyi korábbi médium számos sajátosságát integráló szupermédium, az internet esetében is.

*

A korai teoretikusok közt nem volt vita abban, hogy az internet példátlan mértékben növeli majd a hozzáférhető információ mennyiségét, és könnyen elérhetővé teszi az információt. Egyetértettek abban is, hogy a közlés és a befogadás közti idő csökkenni fog, olyannyira, hogy a kommunikáció nemegyszer valós időben zajlik majd. És egyetértettek abban is, hogy a hálózatos struktúrájú új médium „forradalmi” átalakulást hoz majd, mert a hagyományos hierarchikus kommunikáció (one-to-many communication) helyét a horizontális kommunikáció (many-to-many communication) veszi át, ez pedig a gazdaságtól a politikán át a hétköznapi életig minden téren gyökeres változásokat von maga után.

Ám azt, hogy e változások pontosan miben állnak, már eltérően ítélték meg. Mint a média történetében korábban is oly sokszor, most is két markáns vélemény jelent meg. Az internetoptimisták azt hangsúlyozták, hogy az új médium csökkenteni fogja a tájékozódás és a politikai részvétel költségeit, s ezzel kiegyenlíti a polgárok közti társadalmi különbségeket. Afféle elektronikus agóraként az online vita, az online petíció, az online szavazás és az alulról szerveződő, jó ügyekért küzdő mozgalmak önszervező fóruma lesz, s így a demokrácia megújulásához vezet el. Ted Nelson Computer Lib mozgalma már a hetvenes években célként fogalmazta meg, hogy az új, hálózatos szerkezetű médium megszólalási lehetőséget kínáljon azoknak, akik korábban nemigen hallathatták a hangjukat. A szakirodalom az internetoptimista várakozást rendszerint „kiegyenlítő hipotézisként” emlegeti.

Az internetpesszimisták viszont úgy vélték: az új médium csupán újratermeli a már létező társadalmi különbségeket. A „digitális megosztottság” ugyanúgy elválasztja majd egymástól a szegényt és a gazdagot, az iskolázatlant és az iskolázottat, a fővárosit és a vidékit, az első és a harmadik világbéli felhasználót, mint ahogyan például a könyv esetében az olvasási készség és annak hiánya – vagyis az internet csupán megerősíti a fennálló uralmi viszonyokat. A szakirodalom ezt általában „normalizációs hipotézisnek” nevezi. A pesszimisták emellett figyelmeztettek arra is: az új technológia Orwell 1984-ét valóra váltva lehetővé teszi majd, hogy a politikai szereplők megfigyeljék az embereket, és illegitim módon adatot gyűjtsenek róluk.

A legfigyelemreméltóbbak talán Manuel Castells előrejelzései. A hálózati társadalom kialakulását és következményeit vizsgáló, tekintélyes terjedelmű trilógiájának magyar fordításban is olvasható változatát 2000 decemberében zárta le. Ebben már a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás bekövetkezte előtt arra figyelmeztet: az internet által felgyorsított politikai, kulturális és nyelvi globalizáció, valamint az ugyancsak a hálózat révén globális mértékben elterjedő neoliberális gazdasági modell a nacionalizmusok és a vallási radikalizmusok fellángolását vonhatja maga után. Az internet homogenizáló hatása ugyanis paradox módon éppen az egyéni és a közösségi identitások megerősítésének igényéhez, így pedig a társadalom fragmentálódásához és a politika polarizálódásához vezethet. Előrejelzésének helyességét visszaigazolják a közelmúlt tapasztalatai: még az olyan, hagyományosan konszenzusos demokráciákban is, mint az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok, példátlanul megosztó vezetők kerültek hatalomra Boris Johnson és Donald Trump személyében. Castells igazát demonstrálja a muszlim és a keresztény fundamentalizmus világszerte tapasztalható reneszánsza is.

A pontos okokat a szakírók – mások mellett Paul Hodkinson és Elena Johanson – immár Castells könyve után született írásai fejtik fel. A (szintén már Castells említett műve után született) webkettő a korábbi médiumoknál nagyobb interaktivitást nyújt, s a fogyasztót is tartalomgyártóvá és -szolgáltatóvá teszi. Ám ezzel a profi újságírók mediáló, a tényeket ellenőrző, a szövegeket logikus rendbe szerkesztő, a nyilvános vitát ésszerű mederben tartó, a szélsőségeket mérséklő szerepe a háttérbe szorul, s a korábban még többé-kevésbé racionális nyilvános beszédet emocionális, nemegyszer spekulációkon alapuló, töredékes közbeszéd váltja fel. Az árnyalt ábrázolás és az óvatos mérlegelés a fekete-fehér valóságfestésnek és az instant moralizálásnak adja át helyét. A nyilvánosság gyakorlata egyre távolabb kerül a habermasi eszménytől. Talán fogalmazhatunk úgy is, hogy a kommunikáció transzmissziós – azaz információközlő – szerepe a háttérbe szorul, míg rituális – vagyis identitásképző – szerepe hangsúlyosabbá válik. (Igaz, a korai pártsajtóban a moralizálás ugyanúgy a nyilvánosság sajátja volt, ahogyan ma az interneten a napi rutin szerves része, és persze ma is vannak olyan hagyományos sajtótermékek, amelyek nem haboznak morális kérdésekben sarkosan állást foglalni.)

A helyzetet tovább rontja, hogy az újságírók mind jobban elveszítik információs kapuőri szerepüket is, és az online társas médiumokon – a Face­bookon, a Twitteren, az Instagramon – maguk a politikusok válnak hírközlővé. A kényelmetlen ügyeket feszegető újságírókat megkerülve, közvetlenül kommunikálnak választóikkal. A politikusok és a választók közötti szűretlen (politikai) kommunikáció nemcsak az újságíró munkáját iktatja ki, hanem a pártét is. A párt – amelynek súlya egyébként is évtizedek óta csökken – immár nem tölti be azt a korábbi funkcióját, hogy hatékonyan szelektáljon a vezető szerepre aspiráló politikusok között. Röviden: a hagyományos újságírói és politikusi elitek háttérbe szorulása a világot leegyszerűsítő populista retorikának és a politika perszonalizálódásának kedvez. Már nem a pártnak van vezére, hanem a vezérnek van pártja.

Az internet, mint azt mindennap tapasztaljuk, nemcsak a szabad tájékozódás, hanem a megtévesztés eszköze is lehet. Hamis hírek (hírlapi kacsák, hoaxok, rémhírek) persze régen is voltak, ám ezek többnyire csak egy vagy néhány forrásból igyekeztek elérni célközönségüket. Ma azonban – profitálva a hagyományos újságíró háttérbe szorulásából – egyes kormányok arra használják az internetet, hogy dezinformációs kampányokat folytassanak, s a több forrásból szimultán napvilágra kerülő hamis hírek közvélemény-befolyásoló potenciálja is nagyobb. (Igaz, a tényszerű tájékoztatás és a dezinformáció kettősére is találunk többé-kevésbé illő médiatörténeti analógiát. A rádióból mint technológiai innovációból nemcsak John Reith közszolgálati rádiója fejlődött ki, hanem Josef Goebbels propagandarádiója is. Maga a technológia e tekintetben semleges. Az, hogy mire használják, az adott ország politikai kultúrájának függvénye.)

Visszatekintve azt is látjuk: a korai teoretikusok nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy a sokcsatornás új médián keresztül elérhető tartalmak diverzifikálódása az érdemi információk mellett a személyre szabott hirdetések megjelenéséhez is elvezet. Az ilyen hirdetések azt jelzik, hogy a kereskedelmi szereplők az interneten keresztül sokkal több adatot gyűjthetnek reménybeli ügyfeleikről, mint a kapitalizmus története során korábban bármikor. A Facebook nagy visszhangot kavart sorozatos botrányai óta azt is tudjuk, hogy az adatgyűjtés módja nem mindig követte a törvény előírásait.

*

Kik látták hát helyesen, mit hoz a jövő: az internetoptimisták vagy az internetpesszimisták? A kérdés megválaszolását megnehezíti, hogy az új média a különböző fejlettségű és gazdasági-politikai rendszerű országokban különböző szerepet tölt be. Sőt szerepe az egyes felhasználók életében is eltér: a Facebookhoz hasonló platformok az első olyan médiumokat jelentik a történelemben, amelyek minden egyes felhasználónak más tartalmat nyújtanak. Néhány általánosság azonban megfogalmazható.

A helyzet mai állása alapján talán ki lehet mondani: az optimisták azt jól látták, hogy az internet megkönnyíti a politikai participációt. Ám ebben paradox módon nem sok köszönet van – és ez már a pesszimistákat igazolja. Az internet az első valóban horizontális kommunikációs eszköz, amely szakított a hagyományos média hierarchikus voltával, egyben átszakította a tömegkommunikáció és a személyközi kommunikáció közti határokat is, ezzel pedig megkönnyítette, hogy az átlagos választó társadalmi és politikai kérdésekben hangot adjon véleményének (vagy ahogyan Castells fogalmaz: a net a tömeges önkommunikáció eszközévé vált). Csakhogy ez egyet jelent azzal is, hogy a kulturális elitek elveszítették a kommunikáció feletti kollektív ellenőrzésüket. A kommunikált üzenetek mennyisége nőtt, de minőségük romlott. Az online fórumokon folyó beszéd színvonala közmondásosan rossz. Az információkat ma valóban könnyebb fellelni, ám megbízhatóságuk csökken. Napjainkban ráadásul nemegyszer a kormányzat által fizetett bértrollnokok lehetetlenítik el az érdemi közbeszédet, s ezzel nemegyszer a jó szándékú választópolgárt is arra késztetik, hogy távol tartsa magát az online politikai vitáktól.

Persze nem arról van szó, hogy a valahai paradicsomi állapotokat pokoli állapotok váltották volna fel; a hagyományos média gyakran elitista jellege ugyancsak problematikus volt. Sőt az átlagos felhasználó „hatalomátvétele” sem harminc évvel ezelőtt kezdődött, hanem már korábban, a bulvársajtó megjelenésével, majd a kereskedelmi rádiók és tévék térhódításával, s ebben az értelemben az internet csupán kiteljesítette a már tapasztalható folyamatokat. A „nagyobb participáció = nagyobb demokrácia” optimista elve azonban naivitásnak bizonyult. Az internetes viták nemegyszer a pesti társasházakban tartott lakógyűlések kaotikus hangulatát idézik.

A hagyományos, kevés csatornás médiának bizonyos szempontból homogenizáló hatása volt, hiszen közös tudást, közös élményt, közös normát nyújtott, és így hozzájárult valamiféle közmegegyezés kialakulásához. Az új média azonban a társadalom fragmentálódását és polarizálódását segíti elő, miközben támogatja a populizmus térhódítását és a politika perszonalizálódását. Úgy látszik tehát, a kiegyenlítő hipotézis híveinek csalódniuk kellett, míg a normalizációs hipotézis képviselőinek igazuk lett – sőt az internet által generált változások az ő jóslataikat is messze meghaladták. Az egységes nyilvánosságot párhuzamos nyilvánosságok kakofonikus sokasága váltotta fel. (Ezt illusztrálja a nyelvi normák esete is. A könyvnyomtatás még az egységes helyesírási, a korai rádiózás pedig az egységes beszélt nyelvi normákat teremtette meg. Az internet viszont a helyesírási normarendszer összeomlását vonta maga után.)

*

És végül, de korántsem utolsósorban van az internet térhódításának egy olyan, a fent említetteknél minden bizonnyal súlyosabb hatása is, amelyet a szakírók akkor nem láttak előre. A net – mint azt már Castells is írja – a gyors tőzsdei tranzakciók lebonyolítására alkalmas okostelefon és az olcsó repülőjáratok megjelenésével együtt felgyorsította a gazdaság globalizációját, mert a neoliberális gazdaságpolitikai elveket kiteljesítve elősegítette a technológia, a tőke és a munkaerő világméretű áramlását. Hozzájárult ahhoz, hogy a világgazdaság kilábaljon a hetvenes években kezdődött válságból, mert a fejlett nyugati országok egyes szektorok termelését a távoli, fejlődő, ám olcsó munkaerőt kínáló országokba helyezhették át. Ma már azonban azt is látjuk: ezzel az internet hozzájárult ahhoz is, hogy az ipari forradalommal kezdődött környezetszennyezés is globálissá váljon. Így pedig közelebb hozta azt a klímakatasztrófát, amelynek hatása várhatóan ugyancsak globális lesz.

Forrás: Élet és Irodalom – LXIII. évfolyam, 34. szám, 2019. augusztus 23.

Legyen Öné az első észrevétel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..