Press "Enter" to skip to content

Szilágyi-Gál Mihály: A tény, a vélemény és a többiek

Az alig egy hónapos fővárosi és részben vidéki ellenzéki győzelmek nyomán egyvalamit már elértünk, kiolvasztottunk egy dilemmát a rendszerváltás eszméinek mélyhűtőjéből: toleráljuk-e az antiliberális sajtót? Mint a ködben eltévedt kiránduló, aki hosszadalmas csatangolás után ugyanott találja magát, ahonnan elindult. A liberális sajtó 2010 előtt két évtizedig küzdött ezzel a kérdéssel, és saját berkein belül is alig jutott el a minimális egyetértésig. Attól tartok, hogy az az elemi erő és siker, amellyel a 2010 utáni hatalom felülről irányított tájékoztatás-kínálata kiépült és ma is virul, a szabad média kiforratlan koncepciójának ugyanazon a talaján verhetett gyökeret, ahol most ez a dilemma újra megjelent. Az elmúlt három évtizedben sem a hatalomnak, sem az ellenzéknek nem sikerült mindennapi gyakorlattá csiszolnia a szabadságot – még a sajátját sem. Mert hol nem lett belőle semmi, hol pedig elindult az elnyomás útján. Bő másfél évtizede volt egy kitűnő cikk a Médiakutatóban a parlamenti tudósítások folytonos megnyirbálásáról – akkor. És most? Ugyanott tartunk, csak tettünk egy lépést előre, mint a szakadék felé haladás örökzöld viccében.

A sajtószabadságot talán a sajtószabadság által kellene megismerni. Mert ha ott, ahol zsarnokság van, zsarnokság van, akkor ott, ahol szabadság, szabadság. A problémát konkrétan a Lokál beszüntetésének főpolgármesteri felvetése helyezte vissza a politikai arénába és Bajomi-Lázár Péter az elméleti vitába, az ÉS legutóbbi számában. Bajomi cikkének részben egyetértő, részben vitatkozó olvasatára teszek kísérletet.

A Lokál cikkei, hangvétele, címei sokszor felháborítottak. Elárulom, az első reakcióm az öröm volt, amikor felmerült, hogy nem jelenhet meg többé a BKK területén.  De aztán rájöttem, hogy én valójában ragaszkodom ahhoz, hogy felháborodjak. Úgyhogy szeretném ezután is olvasni a Lokált.

Egyetértek Bajomi-Lázárral abban, hogy nem kell szerződést bontani a Lokállal, viszont könnyíteni kellene más szereplők megjelenését. Hozzátennék még valamit: vitatkozzunk többet azzal a sajtóval, amely felháborít bennünket. A demokratikus közéletet nemcsak a párhuzamos vélemény- (sőt, Trump nyomán párhuzamos tény-) univerzumok erősödése fenyegeti, hanem az is, hogy ezeket mi magunk tartjuk fenn, akik írunk és olvasunk. A lustaság. Ne maradjon álhír, propaganda és inzultus válasz nélkül. A minduntalan saját csoportjuk nézeteivel találkozók visszhangszobáját nem az online felületeken kell dekonstruálni. Ezek ugyanis nem az online világból érkeznek, hanem magából a társadalomból, az önmanipuláció egyéni és csoportos rítusaiból. Magyarország nem vitatársadalom. Nyilvánosságaink zártak és kirekesztőek.

Bajomi-Lázár felveszi a szabad közlés nyugati hagyományának fonalát, miszerint, mivel sosem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy az igazság birtokában vagyunk, sem erkölcsi, sem ismeretelméleti jogunk nem lehet bármilyen más nézőpont elhallgattatására. Ennek a gondolatnak az egyik legkimunkáltabb megfogalmazása az általa is idézett John Stuart Mill tollából származik, 1859-ből. „Az egyetlen körülmény, amely jogossá teszi, hogy véleményünket valamely cselekvés érdekében igaznak tekintsük, az, ha teljes szabadsággal ellent lehet neki mondani, és meg lehet cáfolni.” Érdemes észrevennünk Mill soraiban, hogy valójában nem az igazság megtalálásáról beszél, hanem az igazság kereséséről. A sajtószabadság elve eszerint nem az igazságot védi, hanem magát a keresést, vagyis az igazságot mint törekvést, és végső soron az ehhez való jogot.

Nem tudom, hogy a Lokál mennyire törekszik az igazságra (mindenesetre nem mindig jön neki össze), de ha egy lap minimálisan kitűzi a célt, hogy az olvasói elhiggyék, hogy az igazságot találta meg, akkor már benne van abban a körben, amit Mill, Milton, Petőfi, a BBC-elvek, az ENSZ Karta 19. cikkelye, az Európai Unió, az amerikai alkotmány – de egyelőre még a magyar is – véd. Mill kifejti, hogy az igazság ragyogóbban fénylik, ha az ellentéte is látszik. Minden bizonnyal megtartaná a Lokált, mert gondolatmenete szerint az a sötétség erejével járulna hozzá a fény erősebb ragyogásához, vagyis hasznos eleme lehet az igazság keresésének. Abban viszont már ortodoxabb lenne, hogy túl azon, hogy az igazság és nem igazság kereséséhez és terjesztéséhez jogunk van, mennyiben választható el a hír az álhírtől és a tény a véleménytől. Ezen a ponton van igazából vitám Bajomi-Lázárral.

Egyértek Brian McNair nyomán Bajomi-Lázárral abban, hogy a hír  szükségképpen meseszövés. És nemcsak sajtóelméletileg, hanem tágabb ismeretelméleti értelemben is. Hiszen sem az észlelés, sem a tapasztalás nincs híján előzetes kognitív struktúráknak, ennek megfelelően történet nélküli tudósítás sem létezik. A beszámolói elfogultságba nemcsak a tudósító személyes vagy szerkesztői szintű politikai perspektívája, a kiadvány gazdasági érdekrendszere és esetleges tényezők játszhatnak bele, hanem a helyzetértelmezés különféle személyes lélektani elemei is, az újságíró képzettsége, az úgynevezett strukturális elfogultság (structural bias).

Bár az elfogultságok hálójától a hír–álhír dilemma sem mentes, vannak objektiválható elemei is. Ugyanis nem ugyanazok az elvárásaink a tényekkel szemben, mint a véleményekkel szemben. Amikor tényt fogalmazok meg, eleve alávetem magam a tényellenőrzés protokolljainak. Hogy mennyire sikeresen, az már más kérdés. De akár tudományos, akár hírszerkesztői keretben teszek tényállításokat, az önmagammal szemben felállított elvárás a közölt tartalom visszakövethetősége. Ha ugyanis én nem állítom ezt fel önmagammal szemben, majd felállítja másvalaki velem szemben. A vélemény viszont eleve nem ilyen szerkezetű. A tényállítás az elszámoltathatóság igényével (de legalábbis ennek ígéretével) íródik. A vélemény nem a tőlem függetlenül ellenőrizhető világra vonatkozik. Ha valaki cáfolni akarja, csakis a benne lévő tényanyagot veheti célba, a róla alkotott saját választ nem, mert az saját, míg a tény az egész világé. Eleve nem adhatok ki információt tényként, ha nem ellenőriztem, az ellenőrzés pedig nemzetközi, hazai, műfaj szerinti és médiumspecifikus szempontokon alapszik. Szerkesztőként egy véleménycikk mellé elhelyezhetek egy másikat, és ha nem akad, akkor másként kell elérnem, hogy a polemikus jelleg összességében megmaradjon. Ezek is „törekvések” a milli értelemben, amelyeknek során folyamatosan egy kritikai térben helyezem el a közlést és a véleményalkotást. Ha valaki nem így csinálja, akkor torzít, és ez észrevehető.

Vagyis a hír–álhír–propaganda két-három-sokszöge nem annyira relatív. Az „ami nekünk propaganda, az nekik igazság és fordítva” a drámai kiszínezés, a pátosz évezredes szónoki kelléktárába tartozik, nem a tényújságíráséba. De lehet elvszerű a nem elvszerű újságírást támogatni. Ha más is szóhoz jut.

Forrás: Élet és Irodalom VISSZHANG – LXIII. évfolyam, 46. szám, 2019. november 15.

Legyen Öné az első észrevétel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..