kartávolságon viszont túl: vagyis mindazokról, amik bennünket közvetlenül érintenek. Folyamatosan érnek mindannyiunkat hatások; valamiért azonban sokkal jobban rögzülnek bennünk a rosszak, mint a nem rosszak, hogy ne mondjuk: mint a jók. Kár, kár.
Ebben a projektben arra vállalkozunk, hogy szimptómákat mutassunk fel. Eseményeket, eseteket, megjelenéseket, amelyek azonban talán túl mutatnak önmagukon. És ha csak lehetséges, ezek a szimptómák itt mintát lesznek hivatottak adni. Követni érdemes jó dolgokról lesz szó. Meggyőződésünk ugyanis, hogy jó dolgokkal vagyunk körül véve még ha nem is erre vagyunk szerződve csak éppen nem vesszük észre őket. Nohát, majd meglátjuk.
Nézőpontok az erkölcs világban betöltött szerepéről Az állam és a Katolikus Egyház szemléletmódja
Az állam részéről az egyéni és csoportos szabadságigények biztosítása érdekében a XX. század folyamán jelentős előrelépések történtek. Ez önmagában nem jelent problémát. Az állam a szabadságjogokra hivatkozva azonban fokozatosan eltávolodott a hagyományos, Egyház által megfogalmazott erkölcsi rendszertől. Így a szabadságjogok egyre tágabb értelmezése során az állam már alapvető erkölcsi kérdésekbe is igyekezett a társadalom részére „szabadságot” biztosítani. Így óhatatlanul az állam a jogszabályalkotáson keresztül erkölcsi „forrásként”, mintegy „új erkölcsöt hozó” szereplőként lépett fel. Azaz úgy is fogalmazhatunk, hogy a társadalom többségének véleményét, elvárásait az állam elsődleges erkölcsi forrásként fogadta el, melyeket aztán a jogszabályokon keresztül „kanonizált.”
Az állam ezen gyakorlatán felbátorodva egyes társadalmi csoportok a XX. század folyamán egyre radikálisabban kezdték hangsúlyozni, hogy az állami jogszabályok biztosította „erkölcs” magasabb rendű, mint a vallások által hirdetett és „elavultnak” tekintett erkölcsi tanítás. Ráadásul azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, hogy például a Katolikus Egyház önmagának is ellentmond, hiszen – mint mondják – a kereszténység a szeretetre épül, melyet valójában most már az állam oldaláról kapja meg a társadalom. Így például az eutanáziát, melegházasságot a szeretet és a humanizmus nevében „kanonizálja” az állam.
Az Egyház ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy ezen erkölcsi kérdésekben tett állásfoglalásai nem önmagának valók, azaz ebben az esetben az Egyház keze kötött. Ezen törvényeket az Egyház isteni eredetűnek tartja, így önmagával hasonulna meg, ha ezzel ellentétes álláspontot alakítana ki. Így irreális elváras, hogy az Egyház változtassa meg véleményét az eutanázia, abortusz, melegházasságok stb. ügyében. Ezért hamis megállapítás, hogy a szeretet elve alapján az Egyház mondjon le az erkölcsi törvényeiről, és legyen elfogadó ezen kérdésekben. Világosan látni kell, hogy e két fogalom erkölcs és szeretet nem oltja ki egymást, és nem is írja fölül egyik a másikat. A szeretet és a megbocsájtás az egyénre az egyén gyarlóságára adott isteni válasz, másképpen fogalmazva isteni kegyelme. Azonban globálisan nézve ez az isteni kegyelem nem írja felül az Isten által alkotott erkölcsi rendet! A kettőt nem szabad összekeverni, mert abból hamis kép bontakozik ki, mely félreviszi mind az egyén, mind a társadalom gondolkodását.
Ráadásul azzal, hogy az állam a társadalom többségének véleménye alapján alakítja ki az erkölcsi törvényeit meglehetősen sikamlós terepre tévedt. A XX. század így az erkölcsi természetű ügyek vitáinak százada is, mely a hívő emberek a társadalom és az állam között folyamatosan fenn állt és nagy valószínűséggel még sokáig fenn is fog állni.
Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – a vallási csoportok és az állam kapcsolatának három fő típusa
Érdemes időről-időre áttekinteni azt, hogy a különböző államberendezkedések milyen karakterisztikus jegyekkel viszonyulnak a vallási közösségekhez. A következő három írásomban ezzel kapcsolatos általános megállapításokat fogok tenni.
Első lépésben a vallási csoportok és az állam kapcsolatának három fő típusát érdemes áttekinteni:
1. A vallásokat tiltó, szigorúan ellenőrző, vagy korlátozó típusú államok;
2. A világnézetileg elkötelezett államok, ahol kizárólag egy uralkodó vallási csoport működhet szabadon, a többi csoport korlátozottan vagy egyáltalán nem;
3. A világnézetileg semleges állam.
Az első típus esetében az állam a vallási csoportokban veszélyt lát. Ezek a típusú államok általában diktatórikus keretek között működnek. A diktatúra logikájából következik, hogy az állam igyekszik az élet minden területére kiterjeszteni befolyását, ellenőrzését, így nem tűrheti el, hogy a társadalomra más – az uralkodó eszmén kívüli – nézetek is befolyást gyakorolhasson. Emellett természetesen ideológiai alapon is támadják a vallást.
A második esetben azt láthatjuk, hogy az állam és az uralkodó vallás szinte összefonódik. Megfigyelhető, hogy az állami szabályzók a vallási törvényeknek alávetve működnek. Így a vallási törvényekkel ellentétes világi jogalkotás kizárt. Ezen típusú államokra a legjobb példa Irán. Itt 1979-ben iszlám forradalom zajlott, melynek következtében új alkotmányt fogadtak el. Ebben az iszlám államvallásként került definiálásra, mely „Az alkotmány II. fejezet 12. cikke szerint állandó és megváltoztathatatlan.”1. Ebből következően „minden jog az iszlám standardokon, a sharīca normáin alapul. Ami azzal össze nem egyeztethető az érvénytelen.”2.
A harmadik típus a világnézetileg semleges államok. Itt a vallási csoportok a törvényes keretek között szabadon működhetnek. Ebben az esetben az állam és a vallási csoportok között a „kooperációs, az egyházat támogató modell érvényesül.”3. Azaz az állam és a vallási csoportok következetesen szétválva tevékenykednek, de viszonyaikat szerződéses együttműködéssel szabályozzák.
E három viszonyulás azonban nem független az államberendezkedéstől, ezért érdemes konkrétan is vizsgálni az egyes viszonyrendszereket.
Lábjegyzet:
1. Juhos Anna: Emberi jogok Iránban https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/juhosanna.pdf (letöltés: 2013. május 23.) 6-7 old.
2. Uo. 6-7 old.
3. Schmidt Péter: A helyi önkormányzati rendszer (in: Alkotmánytan. szerk.: Kukorelli István) Osiris Kiadó, Bp. 2001. 142. old.
Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – A szocialista-kommunista államok viszonya a vallási közösségekhez és az vallási közösségek viszonya a szocialista-kommunista államokhoz
A szocialista-kommunista államok vallási közösségekhez való viszonyukat a saját ideológiájuk mentén határozták meg. Bár „a kommunista kormányok már Lenintől kezdve (…) megkülönböztették a pártok ideológiáját, amelynek alapvető jellegzetessége a marxi dialektikus materializmuson alapuló ateizmus, míg a párt által vallott államnak semlegességet kell tanúsítani a polgárok vallási meggyőződésével szemben.”1. Elméletben tehát az állam a vallással szemben toleráns. Ezzel szemben a pártideológia részéről markáns vallásellenesség fogalmazódott meg. Az ideológia véleménye alapján – a lenini elveket átvéve – „a marxizmus (…) minden mai vallás és egyház, mindennemű vallási szervezet mindenkor a burzsoá reakció szerve, amely a kizsákmányolás védelmére és a munkásosztály elkábítására szolgál”2. elvet vallották, mely nehezen volt összeegyeztethető az állam semlegességi politikájával. A gyakorlat azt mutatta, hogy a párt ideológiáját és célját a vallás megszüntetésére az államszervezet adta eszközök maximálisan felhasználásával is próbálták megvalósítani. Ennek eklatáns példája Albánia, mely állami szinten „1967-ben a világ első ateista államává”3. nyilvánította magát.
Ezzel párhuzamosan a kommunista államok erős vallásellenes intézkedéseket tettek. A korszakban a vallásüldözés különböző módokon jelentkezett ugyan, azonban konstans módon a rendszer bukásáig jelen volt. (Sőt a ma is létező szocialista országokban jelenleg is jelen van.) Megállapítható tehát, hogy „valójában – minden ’puhulás’ közepette – az emberi jogok megnyirbálása és az egyház elnyomása az utolsó pillanatig tartott”4.
Az állam kapcsolata a vallási közösségekkel e keretrendszer mentén alakult.
A kommunista államok retorikája a vallási közösségekkel ugyanakkor folyamatosan változott, főként a Katolikus Egyház által szorgalmazott párbeszéd politikájának köszönhetően. Ennek a politikának azonban az Egyház részéről is és a kommunista államok részéről is más-más célja volt. Míg a kommunista állam egyfajta nemzetközi szalonképességet remélt a Katolikus Egyházzal való dialógus fenntartásában, addig a Katolikus Egyház a részegyházak működési feltételeinek jobbítását remélte.
Ugyan a vallási közösségek gyanakvással, sőt erős kommunista ellenszenvvel rendelkeztek (ez az ellenszenv például a Katolikus Egyház, vagy az ortodox egyházak esetében is jól kimutatható), azonban ez a helyzet fokozatosan változott. A vallási közösségek igyekeztek a túlélésük és híveik érdekében kompromisszumokat kötni, azonban ez nem azt jelentette, hogy a rendszer kiszolgálóivá váltak volna.
Ha a Katolikus Egyház esetét nézzük, azt mondhatjuk, hogy az Egyház a teológia szemüvegén keresztül hangsúlyozza a dialógus fontosságát, mely aztán a szocialista-kommunista államokkal való kapcsolatra is jellemző lett. Ennek kiinduló pontja az „őszinte és okos párbeszéd,”5. valamint az egymás iránti kölcsönös tisztelet megadása. Ugyanakkor ismét szükséges hangsúlyozni, hogy a „dialógus sohasem jelentheti a megalkuvást, a keresztény önazonosság feladását, a nézetek összemosását.”6. A dialógus keresése tehát teológiai értelemben is kötelezte az Egyházat, amellett, hogy az adott ideológia alatt élő millió katolikus védelme érdekében is szükségesnek mutatkozott.
Összességében elmondható, hogy a szocialista-kommunista államok és a vallási közösségek, illetve a vallási közösségek és az állam kapcsolatára két alapvető vonás volt jellemző. Az állam célja a vallási közösségek társadalomban betöltött szerepének minél erőteljesebb korlátozása, ugyanakkor például a Katolikus Egyházzal folytatott párbeszéd révén a demokratikus világ felé szalonképességének megőrzése volt. A vallási közösségek oldaláról pedig a párbeszéd kezdeményezése, fenntartása annak érdekében, hogy tevékenységüket minél teljesebben és szabadabban gyakorolhassák.
Lábjegyzet:
1. Szabó Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről az Ostpolitik színe és visszája. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2012. 102. old.
2. Horváth Attila: A vallásszabadság korlátozása és az egyházak üldözése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra idején. in.: Polgári Szemle 2010. március 1-2 szám.
3. Gárdonyi M: Túlélés – együttműködés –ellenállás. (in: Felekezetek, egyházpolitika, identitás. szerk: Balogh Margit – Szarka László) Kossuth Kiadó, Budapest. 2008. 150. old.
4. Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis éltünk, Egyházüldözés 1945-1990. Szent István Társulat, Budapest. 2005. 196-197. old.
5. Gaudium et Spes 21. in.: Az egyház társadalmi tanítása dokumentumok (szerk.: Tomka Miklós és Goják János) Szent István Társulat, Budapest. 212. old.
6. Szabó Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről az Ostpolitik színe és visszája. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2012. 301. old.
Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – A demokratikus államok viszonya a vallási közösségekhez és a vallási közösségek viszonya az államhoz.
A demokratikus ideológiai alapon álló államok és a vallási közösségek közötti viszony esetében első megállapításunk az lehet, hogy a demokratikus állam a vallási közösségekkel külön nem foglalkozik. Ez abból következik, hogy a demokratikus államok általában önmagukat világnézetileg semleges államokként definiálják. A semlegesség fogalma elsősorban arra terjed ki, hogy nem tesz különbséget a vallási csoportok között. Fő szabályként az az általános elv érvényesül, hogy amennyiben az állam által elfogadott törvényes feltételeknek megfelel egy vallási közösség, akkor szabadon működhet. Ez az elv minden vallási csoportra érvényes.
Van még egy fontos vetülete a semlegességnek. Ez pedig az, hogy az állam semmilyen formában nem szólhat bele a vallási csoportok belső ügyeibe. Azaz a belső szabályzók, jogrendek tekintetében a vallási közösségek önállóak. Ez az elv azért fontos, mert egy olyan fejlődési fokot jelent az állam részéről, ahol az állam saját területén elismer más jogrendet. Ez azt is jelenti, hogy „az állam az elválasztási törvények óta nem tartja magát illetékesnek az ember szakrális élete fölött, vagyis a két jogi vertikum ’elmegy’ egymás mellett.’”1.
Továbbá nem foglalhat állást hitéleti kérdésekben sem, így egy adott vallási csoport tanítását sem bírálhatja.
A demokratikus ideológiát valló államok ugyan a semlegesség követelményét igyekeznek szem előtt tartani, de nem viszonyulnak egységesen a kérdéshez. A szakirodalom általában négy modellt említ meg.
1. Az államegyházi modell esetén olyan, a történelem során kialakult vallás-állam szimbiózisról beszélhetünk, ahol hagyományosan egy vallási közösség működhetett. Ezen belül két típust különböztethetünk meg.
a) Egyrészt a protestáns egyházak által dominánsan uralt államok, melyek esetén azt láthatjuk, hogy az egyház vezetője egyben az adott állam vezetője is. (például Anglia esetében az uralkodó egyben az anglikán egyház feje is.)
b) A másik pedig az ortodox keresztény többségű államok esete. Ebben az esetben ugyan az állam és az egyház vezető tisztsége különválik, de mégis szoros együttműködést feltételez.
Közös jellemző, hogy a vallást a nemzeti szuverenitás egyik kifejezőjeként értelmezték.
2. A radikális elválasztási modellnek szintén két típusa létezik.
a) Az első az Amerikai Egyesült Államokban kialakult modell. Itt ugyan radikális semlegességről beszélhetünk, melynek hagyományos vonulata alapján – amely ma már oldódott formában jelentkezik – az állam semmiféle támogatásban nem részesítheti a vallási közösségeket, azonban e szemlélet mögött a pluralizmus elve húzódik meg. Azaz az állam nem emel ki egyetlen vallási közösséget sem, mindenkivel egyenlő távolságot tart.
b) Ezzel szemben Franciaországban nem a pluralizmus, hanem a Katolikus Egyház ellenesség váltotta ki a radikális elválasztás kimondását, mely alapján igyekeztek a vallást a magánszféra keretei közé szorítani. Ez azonban fokozatosan oldódott, és ma már együttműködés jellemzi a Katolikus Egyház és az állam viszonyát. Ebben a típusú felfogásban azonban megjelenik az a veszély, hogy az állam nem semleges, hanem közömbös lesz a vallással, így az Egyházzal is.
3. A harmadik modell az együttműködő elválasztás modellje. Ennek a modellnek a jellemző vonása a szerződéses viszonyban rendezett együttműködés. „Ezek a szerződések meghatározzák az együttműködés formáit és tartalmát, melynek kiinduló alapelve a két fél (a szerződő felek) autonómiájának kölcsönös elismerése.”2.
4. Végül a negyedik modell a kapcsolódó modell, mely főként német nyelvterületen jellemző. Ez tulajdonképpen a semleges és együttműködő modell sajátos keveréke. Ebben az esetben arról van szó, hogy míg az együttműködő modell főként a katolikus többségű országok esetében működhet, addig a német területen nem csak egy egyházzal tartják szükségesnek az együttműködés kialakítását, hanem a protestáns közösségekkel is. Ezért az állam alapvetően támogató, de ugyanakkor igyekszik egyenlő távolságot is tartani az egyes egyházakkal, felekezetekkel szemben. A nemzetközi jog a semlegesség és a be nem avatkozás elvét tette magáévá.
A négy modell rövid áttekintése után azt az általános következtetést vonhatjuk le, hogy a demokratikus ideológia alapján álló államok túlnyomó részben a vallási közösségekkel a semlegesség politikáját folytatják. Ez különböző gyakorlati módokon jelenik meg. A semlegesség ugyanakkor – mint azt láthattuk – valamilyen szintű kooperációt is feltételez, melyet általában szerződéses viszonyban rendeznek.
A szerződéses viszony esetén külön ki kell emelnünk a Katolikus Egyház helyzetét. Különbséget kell tenni egyrészről a helyi vallási közösségek, így a Katolikus Egyház részegyházaival történő megállapodások, szerződések, másrészről, az Egyházzal, mint állammal kötött szerződések között.
A helyi vallási közösségekkel, így a helyi katolikus részegyházakkal kötött megállapodások, szerződések jogi ereje gyengébb, mint az Egyházzal, mint állammal kötött szerződések. Ugyanis az Egyház, mint állam „és az államok mint nemzetközi tárgyaló felek, (amennyiben) egymás közötti megállapodással létrehozzák az illető szerződő országra érvényes konkordatárius joganyagot (akkor) Ebben (…), szerződéses jog formájában alakítják ki az egyes országok területére érvényes helyi állam – katolikus egyház viszonyokat.”3. Ez viszont már Egyház specifikus jellemzővel rendelkezik, hiszen az adott állam jogrendjébe, mint nemzetközi szerződés beépül az Egyházzal, mint állammal kötött szerződés, így ez már olyan kötelezettséget is jelent, melyet az adott állam nem hagyhat figyelmen kívül. Ezért az adott részegyházak mintegy sajátos nemzetközi jogi védelmet is kapnak tevékenységük folytatásához.
Az előzőekben láttuk, hogy a demokratikus állam, bár semleges módon viszonyul a vallási közösségekhez, mégis viszonyukban a szerződéses „kooperációs, az egyházat támogató modell érvényesül.”4. Ez a kooperáció általában meghatározott területekre terjed ki, például szociális tevékenységre, oktatási feladatok ellátására. Ezekben az esetekben egy vallási közösség az államtól feladatokat vesz át. Ezen feladatok ellátását túlnyomórészt szerződéses együttműködéssel szabályozzák. Ugyanakkor az átvett feladatok esetén az adott állami törvények ugyanúgy vonatkoznak a vallási közösségekre is. Azonban – mint láttuk – az állam az egyes vallási közösségek sajátos hitéleti küldetéséről semmilyen formában nem foglalhat állást. Ez azt is feltételezi, hogy a vallási közösségek sajátos hitéleti és társadalmi küldetését az általuk fenntartott intézményeikbe beépíthetik.
Lábjegyzet:
1. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 105.old.
2. Varga Attila: Állam és egyház viszonyrendszerének elemzése. in.: http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m000423.html (letöltés ideje: 2014. 11. 19.)
3. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 107.old.
4. Schmidt Péter: A helyi önkormányzati rendszer (in.: Alkotmánytan. szerk.: Kukorelli István) Osiris Kiadó, Bp. 2001. 142. old.
> je ne parlais pas la manière dont l’homme l’avait domestiqué, à vrai dire là dessus je n’en sais rien. Par &lnqso; vrai&abup;», je voulais plutôt dire un légume qui n’a pas grandit à la lumière artificielle, gavé aux insecticides et engrais chimiques, gavé d’eau à la récolte pour peser plus lourd, et parfumé de manière à dégager approximativement l’empreinte olfactive de la tomate.Ici ou Ailleurs