Fináli Gábor: Tejjel és mézzel, vassal és atommal?

Aggódó és „fonák” gondolatok a vaskor hajnalán született, majd az atomkorban újjászületett, engem is „hazaváró” országról.
 

Genezis

Fináli Gábor

Fináli Gábor

Sok rokonom, még annál is sokkal több barátom és a volt menyasszonyom él azon a földön, amelyiken valamikor a vaskor határán – az adott korszak hatalmi vákuumában – törzsek szövetségeként létrejött egy önálló – környezetétől élesen különböző – kis állam, egy addig a történelemben sohasem látott, irgalmasságon és szolidaritáson alapuló jog- és értékrendszer hirdetője. Amikor – egy majdnem 2000 éves átmenet idejére – eltűnt a világtérképről, a világirodalom legmeghatározóbb prófétai szózatait és zsoltárait hagyta örökül az emberiségre, a remény, a bizalom, a bűntudat, a megtérés és az újrakezdés szavait. Idén hetven éve történt, hogy ennek a szétszóratásnak „hivatalosan” vége szakadt.

Miért akkor és nem máskor?

Az elmúlt 1800 év folyamán legalább kétszer, a zsidóság meghatározó részének otthont adó és a Szentföldet is határain belül tudó Abbászida-kalifátusban, majd az Oszmán Birodalomban nyílt volna lehetőség arra, hogy a zsidóság tömegesen visszaáramoljon a gyéren lakott Szentföld felé. Abban az időben – a misztikusok szűk körét leszámítva – senki sem igényelte és nem is próbálta megszervezni a visszavándorlást.

Az ország modern kori alapítói kelet-európai zsidók voltak, ők határozták meg arculatát, ma is ők jelentik leginkább az ország politikai elitjét. A vallástól, tradíciótól már elfordultak, nem-hívőként akarták az országalapítás vitorláiba fogni kétezer év vallásos vágyódását és messiáshitét. Majd ösztönösen egy XIX. századi lengyel, orosz, német mintára kigondolt nemzetállamot alkottak meg, egy csipetnyi francia, magyar, valamint angol és ottomán hatással megfűszerezve, egyszerre szolgálva és persze elárulva a bibliai próféciákat, ígéreteket. A vállalkozásukat és célkitűzéseiket ellenzők eleinte túlnyomó többségben voltak a zsidóágon belül. Voltak köztük a frissen szerzett polgárjogaiknak és a befogadásnak, az egyenlőségnek elégedetten beilleszkedő hívei; a további, forradalmi változásokat váró és tervező elégedetlenek, de éppígy az egyébként a két előbbi, szekuláris csoporttal minden másban szembenálló tradicionalisták is, akik – a Talmud tiltásának megfelelően – ellenezték a messiás nélküli szervezett visszatérést.

Tragédiasorozat és siker

Miután az első világháború az akkori zsidóság 70–80 százalékát magában foglaló négy birodalom temetőjévé vált, a „sírdombjaikon” keletkezett utódállamokban a helyi zsidóság már egy kellemetlenebb, türelmetlenebb és ellenségesebb világában találta magát. Emiatt a Herzl által húsz évvel korábban beindított cionista tömegmozgalom elfogadottsága rohamosan nőtt.

Köszönhető volt mindez a világgazdaság megtorpanásának, a rengeteg leszerelt, türelmetlen és éhes munka nélküli veteránnak – főképp a tengeren túl –, akiket kellően távol akartak tartani az esetleg bevándorolni kívánó Trockijoktól, Rosa Luxemburgoktól és Kun Béláktól, az elégedetlenségükből világforradalmat kirobbantani szándékozó zsidó kommunistáktól. Az angolszász, valamint a latin katolikus újvilágban a megcsappant befogadási hajlandóság – mely fokozottan sújtotta a zsidókat – minimálisra csökkentette a nyugati irányú, tömeges távozás lehetőségét.

Az ősi föld felé menekülésnek pedig útját állta a forrongó muszlim világ nyugati leigázása és nehéz kormányozhatósága, valamint a megkésett (pán)arab nacionalista ébredés, amely a zsidó betelepülésben is – még csak nem is vallási alapon – európai, idegen, gyarmatosító ellenség eszközét látta. Ezek a folyamatok lezárták az akkorra egyedülinek megmaradó zsidó menekülési útvonalat, és összezárták Európában a zsidóság nagy részét későbbi gyilkosaival.

A cionista mozgalom sikerére sötét árnyékot vet az a tény, hogy a húszas, harmincas, negyvenes évek eseményei nélkül a Mandátum területén valószínűleg nem lett volna elegendő zsidó lakos ahhoz, hogy az államalapítás egyáltalán napirendre kerüljön; valamint az, hogy a Soá borzalmas vérveszteségei nélkül az 1945-ben, frissen megalakult ENSZ nagyhatalmai nem feltétlenül gondolkodtak volna el az állam megalapításának támogatásán.

Megalapításának „árát” a vallásos, az asszimilált, a kitért és a vallásjogilag „érvénytelen” zsidók milliói és százezrei előre, irtózatosan megfizették. A világ régi-új urai pedig kegyeletből, szégyenből, sajnálatból vagy bűntudatból (esetleg további, burkolt gyűlöletből és undorból „távoltartási szándékkal”, mint hajdan Lord Balfour) kompenzáltak. 1945-re a cionizmus mint ideológiai versenytársak nélküli versenyző, többszörös „külső segítség” révén, de győzött. A függetlenségi háborúban, amelyre a „jisuv”, a leendő Izraelben élő zsidók közössége két évtizede készült, a lágereket maguk mögött hagyó – Amerikába Ben Gurion kérésre még mindig nem beengedett –, tömegesen érkező túlélők néztek farkasszemet a felkészületlen és századannyira sem motivált túlerővel.

Izrael első húsz évében a továbbra is gyarmattartó és az őslakosokkal egyre nehezebben megküzdő országokat tudhatta maga mögött legfőbb szövetségeseiként. Így Franciaországot, amelynek első fegyverrendszereit, a hatnapos háború híres Mirage-ait, valamint a hivatalosan máig el nem ismert atomarzenálját köszönheti.

Az állam történelmében a minden tekintetben vízválasztó esemény az 1967-es hatnapos háború volt. A teljes szovjet blokk – Romániát kivéve –, a „bandungi” harmadik világ, valamint a korábbi európai szövetségesek java része egy csapásra hátat fordított neki. És mindössze ez után vált – szocialisztikus kibucai ellenére is – az Egyesült Államok vezette antikommunista blokk betonbiztos tagjává, az Egyesült Államok pedig egyre inkább az ország egyedüli partnerévé és protektorává. Izrael cserében az USA „elsüllyeszthetetlen anyahajójává” lett, segélyei­nek legfőbb bevételezőjévé, a világ legfejlettebb technikájának alkalmazójává (ebből is fakad a dél-koreaival párhuzamos, helyi hi-tech robbanás), valamint veszélyes fegyverzeteinek próbaterepévé a Közel-Keleten (pl. csökkentett urántartalmú lövedékek stb.).

A jom kippuri háború után a meghasonlás és a lassú elbizonytalanodás évei következtek, legalábbis az alapító establishment számára. Az 1970-es évek jobboldali fordulata, sokszor balul végződő leszámolásai, az ország hódítónak tűnő attitűdje, retorikája, határain túli preventív intervenciói és telepesmozgalmának szárba szökkenése, majd végül az első intifáda miatt a korábban sokaknak szimpatikus, pici Izrael létének második húsz évében végleg elveszítette a hászbárát, a píárháborút. Izrael lassan erodálta és erodálja vagy sokak szemében már rég elvesztette „egyértelmű” morális high groundját. Az oslói békefolyamat kezdeti, 1992 és 1995 közötti időszakán, majd a 9/11 utáni egy-két éven kívül az utóbbi évtizedekben állandó és reménytelen magyarázkodókampányt folytat.

Mindeközben a zsidóság bevándorlásra csábítása komoly nehézségekbe ütközik. Izraelbe már évtizedek óta csak eleve gazdasági emigránsokat kibocsátó, valamint erős terrortámadásoknak kitett országokból települnek be. Azok, akik mégis lelkesedésből, ideológiai alapon választják az országot, legtöbbször messianisztikus vagy Leon Uris-i idealizmussal érkeznek, és irreális álmokat kergetnek. Hosszú távon még „bajosabb” lehet az, hogy Izrael egyre inkább csak a diaszpóra zsidóságának jobbszárnyától és a fundamentalista keresztény közösségtől számíthat feltétel nélküli támogatásra; és az utóbbiak támogatása nem önzetlen, teológiai szempontú hátsó szándékaik is vannak Izraellel és a zsidókkal kapcsolatban.

Az ezredfordulóra a Közel-Kelet muszlim többségű lakossága erősen retrográd tendenciákat mutat, és a megoldásokat már nem a Nyugatról kapott modellekben keresi, hanem a tiszta, dicsőséges – talán így igazán sohasem létező – iszlám múltban. Izrael a széthullás, felfordulás és a káosz közepette időt nyert, fellélegezhetett egy esetleges, közelgő, sokkal nagyobb veszély előtt; ám eközben sajnos rabja maradt saját messiási fanatikusainak, illetve „héjáinak”, akik maguk is az elmúlt két generáció idején megszerzett túlerő érzelmi rabjaivá váltak. Azt is fontos elmondani ugyanakkor, hogy minden, remélem, tárgyilagos kritikámmal együtt is visszatetszőnek tartom azt a jól kirajzolódó tendenciát, hogy mindeközben a kivéreztetett, erőszakkal pacifikált Európából, az antijúdaizmus és az antiszemitizmus őshazájából sokszor nyilvánvalóan kettős mércével mérve ítélik meg Izraelt. A nemzetközi közhangulatot jól mutatja, hogy az ENSZ többször ítélte el Izraelt az elmúlt hetven évben, mint az összes harmadik világbeli mészárost, latin-amerikai juntát vagy gyilkos kommunista diktátort Mao Ce-tungtól Pol Poton át Idi Aminig, akik tízmilliók haláláért felelnek. A modern Nyugat zsigerinek tűnő és túlzóan egyoldalú Izrael-kritikájáról sohasem lehet tudni, hogy a középkorból és a XIX–XX. századból hátramaradt ellenszenv és „modern” gyűlölet, a második világháború utáni kifinomultság és szelíd pacifizmus, a konfliktus szélesebb kontextusától szándékosan eltekintő „vak” szenvtelenség vagy a „ti is sárosak vagytok, ti sem vagytok jobbak, mint a nagyszüleink” érzése mozgatja.

Mutatók, amelyekkel kevesebbet dicsekszünk

Izrael, a start-up nemzet, amelyik az HDI (emberi fejlettségi index) szerint a húsz legfejlettebb nemzet között van a világon, ezzel együtt hivatalosan is egyike a Föld első tíz fegyverkereskedőjének, az illegális tranzakciókat is beszámítva a dobogó közelében lehet. Mára a lőterek, laktanyák, repterek, börtönök, fegyverraktárak és fegyvergyárak, biztonsági installátumok az ország felét foglalják el. Izrael gazdaságának 60 százalékánál is többet 18 család tart a kezében, és az ország, amelyet az 1960‑as években még a világ legegyenlőbbjei között tartottak számon, jelenleg az OECD-országok legegyenlőtlenebbjei között van, az USA, Mexikó és Törökország társaságában. Mindeközben – és talán a fentebbi adatokból következően is – több mint nyolcszázezer izraeli él külföldön, a zsidó lakosság több mint egytizede. Jóval több, mint a felük szábre, vagyis „benszülött”. Izrael a külvilág és a zsidó világ modernizációs problémáira kísérelt meg válaszolni, ezeket lett volna hivatva megoldani. Én úgy látom, alig oldott vagy válaszolt meg átütő módon ezek közül bármit, sőt egyes problémákat még súlyosbított is, és újakat generált.

Védelem

Jelenleg az iszlám részéről több tízmillió potenciális „Pinchász” keresi a sátrunkat. (Pinchász: bibliai alak, Mózes IV. könyvében, magyar fordításban Fineász. A hitbuzgóság megtestesítője, akinek cselekedetei a kivételes esetekben alkalmazható extrajudikális ítélkezés és önbíráskodás lehetőségét is napirenden tartják a zsidó vallásjogban.)

Ami a védelmet és a biztonságot illeti, pillanatnyilag Izrael az a hely a Földön – legalábbis azok közül, ahol ténylegesen jelen vannak –, amely a zsidók számára potenciálisan a legveszélyesebb. Ez az a hely, ahol ha tetszőleges helyen leszúrunk egy botot, annak 200 km-es rádiuszában a legtöbben a legszívesebben ölnének zsidót. Mivel annak idején a cionista kisebbségen belüli többség csak ott, a bibliai földön tudta elképzelni a zsidó állam megalapítását, a Herzl által megérzett bajt kezelni próbáló „menhelyprojekt” lekéste a legnagyobb feladatát. A cionisták szellemi elitje nem tisztelte a vallást, így nem is számolt igazán a zsidóság vallásos szegmenseivel, nem kalkulált a vallás maradibb fajtájának óriási comebackjével. Azoknak a felfogásával, akik a középkori kódexek előírásaihoz fűződő ragaszkodásuk miatt nem fogadják el a XX. század viszonyait.

A vezetők második nagy mulasztása, hogy még az angol, francia gyarmatosítói ravaszság, a körültekintés szintjén sem számoltak az iszlámmal, amelynek vallásjogi rendszere – akár a zsidó – totális, erősen e világi és politikus, és abban is a zsidóságra hasonlít, hogy elutasít minden eltérést a legtisztább monoteizmus hitétől. Manapság Brüsszelben, Malmőben, Manchesterben, Marseille-ben, Münchenben nem a neonáciktól kell golyóálló üvegekkel, betontömbökkel, néha már fegyveres katonákkal védeni zsinagógát és iskolát, hanem a végeláthatatlan izraeli konfliktus falloutjai, visszaverődései miatt. Az atomfegyverek világában pedig veszélyes egy kicsi népként az 1,7 milliárdos, növekvő, erősödő és egyre ellenségesebb muszlim civilizációnak kesztyűt dobni. Izrael belső modernizációs dinamikája, a zsidóság levetkőzhetetlen urbánussága, a tudomány és gazdaság, a modern ipar miatt az ország népessége mind egy helyre összpontosul. A Gus Dánban, az ország középső, városi sávjában él a zsidó lakosság majd’ fele, 45 százaléka, ami az atomkorban önmagában rizikófaktor.

A fenntarthatósági faktor

Az Ígéret földjén létrejött állam kikiáltását megelőző évektől kezdve folytonos és véglegesen szinte megnyerhetetlen demográfiai versenyben áll a két közösség, ez demográfiai robbanást okozott (1922-ben 752 048 ember élt itt, jelenleg ugyanezen a területen több mint 13 000 000) egy folyamatosan kiszáradó és felmelegedő térségben. A közel-keleti térség egyetlen országa sem önellátó, még a napi kalóriamennyiség garantálásában sem. Izrael eredményei minden konfliktusa ellenére lenyűgözőek, de nem csodásak. A brain drain jelensége Izraelre különösen igaz. A civilizációs központokból bevonzott lakosság átlagon felül képzett, de ez a más országok képzett zsidóságának a lefölözéséből keletkezik.

Jelen írásban távolról sem akartam minden olyan apróbb problémával foglalkozni, mint az ortodox–szekuláris feszültség, a keleti és az európai zsidók közötti viszony, a bevándoroltatott etiópok és oroszok problémái, valamint a belső és külső arab „problémagyűrűk”. Az Izraelt pártolók között megszokottá vált mononarratívát kívántam egyensúlyba hozni, az évszázados panorámaképpel szerettem volna együtt láttatni, a méltó megemlékezéshez és a körültekintő ünnepléshez hozzájárulni. A felelős ünneplés nem gondolattalan hozsannázást, hanem számbavételt jelent, ennek a feladatnak próbáltam eleget tenni. Izrael hetven évének mérlege számomra örömteli, de gondterhes is egyben, mert nem igazán ad esélyt a bizakodásra, hiszen – megalakulása előtt, szinte előreláthatóan is – vállalta, hogy több súlyos, „beépített” nehézséggel küzdjön születésétől fogva. Az új legendákkal, a visszaszerzett magabiztossággal és a vitézség étho­szával többek lettünk, legalábbis azok közülünk, akiknek ez fontos. Én továbbra is szeretem és támogatom Izraelt mindenben, amiben egyetértek vele, de sem a vallásom, sem a származásom és a tinédzser koromban megszerzett izraeli állampolgárságom nem tart vissza attól, hogy együtt érző kritikámat megfogalmazzam.

Forrás: Élet és Irodalom, PUBLICISZTIKA – LXII. évfolyam, 11. szám, 2018. március 14.

(A szerző a budapesti, Hunyadi téri zsinagóga rabbija.)

Hozzászólás beküldése

*

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.