A magyar református lelkiség jövője

Zalatnay István

(Visky András 60. születésnapjára, az együtt kezdett beszélgetés folytatásaként) 

A magyar református lelkiség jövője[1]

 

I.

 

A magyar református kegyességre én elsősorban a jövő felől tudok tekinteni. Igen, azzal az aggodalommal, hogy van-e a jövője annak, aminek én magam is része, nem csekély mértékben terméke vagyok. Ennek megfelelően mondandóm lényege két tétel megfogalmazása, melyeket a jövő zálogának gondolok. Az időkeret csak igen vázlatos gondolatmenetet tesz lehetővé.

Néhány megjegyzést előre kell bocsátanom. Először is, a ma terjedő „spiritualitás” helyett a „lelkiség” fogalmat használom. E fogalmaknak és a hozzájuk kapcsolódó „kegyességnek” a definiálása fontos, még elvégzendő feladat, amelyet e rövid írásban nem lenne reális megkísérelni.

Másodszor, a keresztyén lelkiség térképén a protestantizmus egy „nyelvcsaládot jelent”, meghatározó közös gyökerekkel. A magyar református lelkiségről anélkül fogok beszélni, hogy szétszálaznám, mi az, ami általános protestáns, mi az, ami sajátosan református, és mi az, ami még specifikusabban magyar református.

És végül: a közelmúlt és jelen tekintetében mondandóm elsősorban a magyarországi reformátusságra vonatkozik: a határon túli egyházrészeknél jelentős eltérések vannak, de ezekre sem fogok tudni kitérni.

Fontos továbbá, hogy a lelkiségtérkép felvázolásához egy másik területről származó, de meggyőződésem szerint itt is kínálkozó paradigmát használok. A „nemzeti kultúra” és a „nemzet kultúrájának” megkülönböztetésére gondolok.

Utóbbihoz tartozik mindaz, ami beépült a magyarság kulturális tudatába, ami örökségünk része; Shakespeare és Goethe, Mozart és Verdi. A nemzeti kultúra ezzel szemben az, ami sajátosan a magyar történelemben és történelemből született meg; Petőfi, József Attila, Csontváry.

Az első, sokkal bővebb kategóriába sem tartozik bele minden érték: a perzsa költészet, az indiai zene, a kínai vázafestészet nagyon értékes – de nem vált részévé a magyar nemzet kultúrájának. Nagy szolgálatot tesz nemzetünknek az, aki magas szinten foglalkozik Rembrandttal vagy Bachhal, ők azonban nélkülünk sem vesznek el az emberiség számára. A magyar nemzeti kultúra életben tartása, továbbélése azonban csak általunk, itt a Kárpát-medencében lehetséges.

Ennek analógiájára különböztetem meg egyrészről mindazt, ami mint „kegyesség” vagy lelkiség otthont talált egyházunk életében, másrészről azt, ami sajátosan a mi lelkiségtörténetünk terméke.

Itt is igaz, hogy vannak értékek, amelyek nem épültek bele egyházunk életébe. A szír vagy az ír keresztyénség emberfölötti aszkézise vagy a bizánci keresztyénség varázslatos misztikája olyan nekünk, mint nemzetünk kultúrája számára az indiai zene.

Másrészről, jelen vannak egyházunkban olyan értékek is, amelyek nagyon fontosak, de nem abban fogantak. Bizony ilyen az is, amely számomra elsősorban jelenti a lelki otthont: a liturgiai tradicionalizmus világa. Ha valaki ezt joggal mondhatja ki, akkor az az egyetlen olyan magyar protestáns gyülekezet lelkésze, amelyben állandó gyakorlat „a nap megszentelése” – vagyis két-három, a magyar óprotestáns liturgia ihletésére született napszaki áhítat. (Ha valaki erre felkiált, hogy „Na, végre bevallották, hogy itt valami idegen dologról van szó!”, az kb. annyi judíciumról tesz bizonyságot, mint az, aki kitiltaná Magyarországról Homéroszt és Michelangelót azzal, hogy nem voltak „derék magyar emberek”.)

Hasonló a helyzet a jezsuita gyökerű kegyességgel, mely újabban szinte berobbant a magyar református egyházba, hiszen az ún. Cursillo is a spanyol keresztyénségnek, sőt kifejezetten a jezsuita lelkiségnek 20. századi, életerős megnyilvánulása.

Nem döbbenetes-e, hogy olyan kegyességi irányzatok jelennek meg a református egyházban, amelyek a lelki megújulás kiváltképpeni ihletőjének a liturgiát tekintik, vagy amelyek a jezsuita lelkiségből táplálkoznak? Micsoda felfordult világ! És, ha belegondolunk, az sem kétséges, hogy nem a magyar református lelkiség terméke a gyengülő, de most is jelen lévő érzelmes – vagy érzelgős? – német gyökerű pietizmus, és az éppen hódító, hatékony – vagy hatásvadász? – amerikai evangélikál kegyesség, mint ahogyan a különböző karizmatikus mozgalmak sem azok.

 

II.

 

De hát nem jó, ha helye van mindennek egyházunkban: a keresztyén lelkiség nagy hagyományainak – de akár még az éppen divatos „kisebb mestereknek” is? Dehogynem, a probléma éppen az, hogy jelen vannak – de nincs helyük. Vagyis nem létezik az a koordináta rendszer, amelyben megtalálhatnák helyüket: az a keret, amelyet minden közösségnek csak a maga sajátos útját tükröző lelkisége biztosíthat. Pontosan az hiányzik, amihez viszonyulva, ami köré rendeződve megtalálhatná helyét annyi minden más. Olyan ez, mintha kimaradna tankönyveinkből Arany, Munkácsy, Bartók és Kodály.

Mit tekinthetünk tehát sajátosan magyar református lelkiségnek? Ideáltipikus kép fölrajzolása helyett inkább néhány erős kontúrokkal bíró epizódra utalok lelkiségtörténetünkből. Elsőként a reformáció korának prédikátoraira, akik a szó szoros értelmében állandó halálveszélyben végezték szolgálatukat – „két pogány közt egy igazságért”. Ugyanilyen mélyen belénk égett a gályarabok képe: a Kocsi Csergő Bálintok megkérgesedett – ha tetszik, bárdolatlan –, de az első keresztyének égő hitét hordozó mártír lelkülete.

Említsünk azonban egy példát a közelebbi múltból is! Tisza István egyik legengesztelhetetlenebb ellensége egy Fényes László nevű újságíró, majd országgyűlési képviselő volt, Fényes Elek családjából, aki Tisza meggyilkolásának perében vádlottá is vált. Krúdy Gyula nagyszerű szemmel vette észre a halálos ellenségek, a két, egyaránt bihari református nemes azonos lelki képét. Ezt írja Fényesről: „A szakállas, keskeny feje, a szikár testalkata, de még a fékevesztett indulatosság is, igazságába vetett vakhite és a saját erőszakosságát nem látó és megbocsátó felfogása: a kíméletlen bátorsága: a megingathatatlan nyakassága, szenvedélyes törekvése a tiszta kézre és jellemre: fanatikus magabiztossága… Nem Tisza István tulajdonságai-e?”[2]

A felvillantott, egymástól távoli képek egy erőteljes, állandó karaktert rajzolnak föl – amely mintha furcsa módon lenne ismerős valahonnan még közelebbről: a Kádár-rendszerből. Valóban: az, amit fölvázoltunk, nem más, mint a kádárizmus milliméter pontos negatívja: úgy viszonyulnak egymáshoz, mint öntőforma a szoborhoz.

Az éppen csak felvillantott magyar református lelkiség a maga rebellis küldetéstudatával és őszinteségével – legjobb képviselőiben igazi tisztaságával – tökéletes ellentéte annak, amihez a magyar társadalomnak az ’56-os forradalom után kellett idomulnia. A történelem négy és fél évszázadon át szinte meglepő egyöntetűséggel hasonló alaphelyzetekbe helyezte a magyar reformátusságot, amely ezáltal kifejleszthetett egy olyan lelki alkatot, amelynek lehetősége benne rejlett a protestantizmus alapjaiban, megvalósulásában mégis messzemenőkig sajátos.. És azután egyszerre rászabadította a korábbiak tökéletes ellentétét, a hazugság kultúráját: a megalkuvás, az alakoskodás, a korrumpálódás, a beteges gyávaság, a cinizmus kultúráját.

A többi hazai egyház is nagyon megsínylette a gulyáskommunizmust, annak demoralizáló világát. De sehol másutt nem volt akkora feszültség a lelkiség alapszerkezete és a változtathatatlannak tűnő körülmények követelményei között. És ez ripityára törte a magyarországi reformátusság gerincét. Úgy kiforgatta önmagából, ahogyan egyik testvéregyházat sem.

A jelen lelkiségi térképét tanulmányozva ezért könnyen eltévedhetünk. A látható valóságdarabkák elfedik az igazi, nagy valóságot: a semmit, az ürességet; egyházunk lelki kiürülését. A lázas és egyre virtuálisabb ténykedés, a megszűnő gyülekezetek hűlt helyét eltakarni hivatott, kapkodva-habzsolva létrehozott intézmények, az imázsformálásban egyre gátlástalanabbul használt pogány marketing-profizmus, a minden külső és belső hatalommal szembeni szervilizmus  – mindez arra szolgál, hogy ne kelljen kimondani: „Meztelen a király!” A magyar reformátusság egyik nagy öregje, Varga László Marosvásárhelyen pontosan fogalmazott: úgy látszik, Isten elvette tőlünk a mandátumot, és most másoknak adja.

Ne akarjunk dogmatikai biztosítékokba kapaszkodva kiutat keresni, hivatkozva az egyház fennmaradásának isteni garanciáira! Egyháztörténetünk legújabb – és legutolsó? – korszakának hajnalán világos beszéddel zárta ki a mandátum elvesztésének és a hamis teológiai vigasz keresésének veszélyét egyaránt jól érzékelő elődöm, Németh Géza, amikor ezt írta – hangsúlyozom – 1989 nyarán: „A református egyház talán még nem halott, de már haldoklik. De miért van rá szükség egyáltalán, hogy legyen? Nem kívánok olyan teológiai választ adni, miszerint a »pokol kapui sem vesznek erőt« rajta, mert ez a jézusi ígéret a világegyházra vonatkozik. A történelem tud rá példát, hogy a világegyház egy-egy része bizony nyomtalanul eltűnt a térképről.”[3] E sorok leírása óta negyed évszázad telt el. Nem előrehaladt csak azóta agonizálásunk?

 

III.

 

Természetesen hosszan lehetne elemezni a jelenségeket, keresni az okokat. Öneszmélésünk igazi tétje azonban nem sok minden rossznak a kimondása, hanem csak eggyé: annak, hogy mi váltunk a legrosszabbakká, hogy mi vagyunk a magyar keresztyénség lelkileg legelesettebbjei, mi, reformátusok. Ha ezt nem merjük kimondani, nincs jövő. Akkor olyasmikre fogunk mutogatni, amelyek valós tényezők, de elfedik a legfontosabbat – a kommunizmusra, a modern meg a posztmodern szekularizációra, vagy még rosszabb esetben az egyik vagy a másik egyházi vezető személyes gyarlóságaira. Csakhogy mindez másokat ugyanígy sújtott. A mi igazi nyomorúságunk mélyebben van. Az egyház története végső soron valóban a lelkiség története. Nyomorúságunk oka saját lelkiségünk történetében rejlik – annak kisiklásában.

Nemrégiben egy, a közéletben régóta magas pozícióban ténykedő, elkötelezett református egyháztag így fogalmazott: a református egyház a Kádár-rendszer utolsó feltöretlen zárványa a magyar társadalomban. Lehetséges ez annak ellenére, hogy a mi lelkületünk, a református lelkület diametriális ellentéte annak? Nem annak ellenére – éppen azért lehetséges! Ismert, szörnyű kép a rabé, aki egy idő után szeretni kezdi brutális börtönőrét, sőt, végül már azonosul vele, saját magával szemben is őt képviseli. A magyarországi református egyház ezt teszi negyed évszázada: azt tartja életben belül, aminek kívülről történt rákényszerítése mindenki másnál jobban meggyötörte. Az elmúlt negyed században létrehoztuk a mazochizmus egyházát. Ennek kimondása ma a változás legelső feltétele.

 

IV.

 

A legelső feltétel után azonban jön a még ennél is fontosabb: az, hogy elfelejtsük azt, amit végre-valahára kimondtunk. A ki nem mondott igazságban az a legpusztítóbb, hogy állandóan kimondódni akar, hogy folyamatosan magára irányítja a figyelmet – lelki rabtartóként nem engedi, hogy másról beszéljünk. Pontosan ez tapasztalható ma egyházunkban: az őszinte beszélgetések szinte mintegy természeti törvény kényszerének engedve beletorkollanak egyes dolgok miatti keserű panaszkodásba, különböző haszontalanságok hol megrendült, hol felháborodott, hol gúnyos sorolásába.

Az egyház megújulásának azonban csak pozitívum lehet az alapja, negatívum soha. A még oly jogos kritikára sem lehet jövőt építeni. Nem azt mondom, hogy ne vegyük észre a rosszat, ha az van a szemünk előtt, hanem azt hogy ne az legyen a szemünk előtt; ne arra nézzünk! Szilárd akarattal fordítsuk másfelé tekintetünket! Hova? Isten felé! A keresztyén hit halála, ha az ember elsősorban magára figyel. Fölfelé kell néznie, hogy életben maradjon. Ezért kell elfelejteni azt, aminek valóban elengedhetetlen a férfias, tiszta kimondása – de nem kis dózisokba domesztikálása esetecskék lélekölően unalmas mantrázásával.

Az Isten felé fordulás mindig konkrét mozdulatban ölt testet. Ha most valóban a vázolt démoni erőtérből való szabadulás a tét, akkor ez a mozdulat azt jelenti: mindenki figyeljen arra, ahogyan Isten magát neki ajándékozta! Élje meg azt a kegyességet, amelyben megszólíttatott, amelyben lelki otthonra talált. De azt élje meg igazán! Váljon abban – igenis! – szélsőségessé! Ne árusítsa ki ezüstpénzért! Ne gyalázza meg nap mint nap! Ne akarja hozzáigazítani a realitásokhoz – a barakkrealitáshoz, a halálos ágy realitásaihoz! (Félreértés ne essék: idealizmus és realizmus elsősorban nem alkati kérdés; a mennyországban realistának kell lenni, a pokolban idealistának.)

Nem kell félni: nem tör ki a vitákból polgárháború; hanem megtapasztaljuk a testbe visszatérő élet sokszor persze fájdalmas jeleit. Lesz valódi teológiai vita. Megmutatkoznak sajátos karizmák, szétosztódnak feladatok. Rákényszerülünk egyoldalúságaink belátására. Egymásnak feszülünk, és kemény csatákat vívunk. Sebeket – de gyógyítható sebeket – osztunk és kapunk. Egyszer és mindenkorra elfelejtjük a cinkos összekacsintásokat; és akkor kezd kitisztulni a fülünk, és meghalljuk a régen hallott hangot onnan felülről – a szánk pedig megtelik jóízű nevetéssel.

 

V.

 

Az előbbi mondat félreérhetetlenül egy előadás lezárása kívánt lenni. Amikor felkértek, hogy ezt az előadást kiegészítve mondjam el egy másik közegben is, hamarosan világossá vált számomra, hogy a bővebb megfogalmazás, javítás – ahogy az lenni szokott – számos ponton jobbá tehetné a szöveget – az egészet pedig rosszabbá. Módosításról csak akkor lehet szó, ha azt magának a szövegnek az újraolvasása kényszeríti ki – ebben az esetben ennek a bizonyos értelemben ihletett állapotban megírt szövegnek a kritikus távolságból való újraolvasása.

És valóban. Újra fölé hajolva a szövegnek azt kellett látnom, hogy az egy igen lényeges szempontból a saját maga által megfogalmazott ítélet alá esik. Merthogy hamisítatlan, öntudatlanul is tisztán papi szöveg. Az a reflektálatlan meggyőződés árad belőle, hogy az egyház spirituális tartalma a papokkal áll vagy bukik. A világiakkal, az amatőrökkel ugyanúgy nincs mit kezdeni, ahogyan a műtőasztal közelébe sem engedhetünk illetékteleneket.

És akkor eszembe jutott az, amikor súlyos agyvérzést kapott – és soha többé magához nem tért – apámhoz mentem be a kórházba. A természetesen roppant fáradt orvos leplezni alig tudott ingerültséggel, néhány – csekély eszemhez mérten fél-orvosi – mondatba ismertette apám állapotát. A mondottakat még normális állapotban is üggyel-bajjal értettem volna meg, de ott akkor még annyira sem. Ő pedig gyorsan továbbsietett fontosabb ügyeit végzendő.

Legközelebb orvos sógornőmmel mentem hozzá. A kezelőorvos már ismert fásult-bosszankodó tekintete a kolléga bemutatkozására fénnyel telt meg, és kedvvel, lelkesen, pontosan kezdett el magyarázni. Nekem pedig minden porcikám üvölteni szeretett volna: „Hogy merészel maga így viselkedni? Itt most az én apám haldoklik, nem a magáé.”

Hogyan merészelhettem én is úgy beszélni, ahogy az előbbi, a fél évvel ezelőtt készült előadásban? Hiszen itt a maguk Istenének haldoklásáról van szó. A magukéiról is. Erkölcsileg megengedhetetlen úgy beszélnem – illetve már előtte úgy gondolkodnom – a keresztyén hit megéléséről vagy megélhetetlenségéről, hogy abban nemhogy kiemelt, de szinte kizárólagos jelentőséget tulajdonítsak a hitre való reflektálásnak, az arról való szakszerű – vagy talán csak bennfentes? – elmélkedésnek. Eredeti előadásom – melyet tartalmilag egyébként maradéktalanul fenntartok – ezért valóban maga követeli ki annak tovább- és újragondolását.

Saját öntudatlan klerikalizmusom leleplezése természetesen nem járhat azzal, hogy akkor most egy kicsit hercigeskedjem a világiakkal. Ellenkezőleg: a keresztyén hit lényegéből fakadó egyenjogúságunk arra kötelez, hogy ugyanolyan őszintén – ha tetszik, akár kíméletlenséggel – beszéljek a világiakról, mint a lelkészekről. Legföljebb annyit bocsáthatok előre, hogy tagadhatatlannak és kimondandónak gondolom: jóllehet mindkét oldal egyaránt tettes és áldozat, az arányok nem azonosak; a papok valamelyest inkább tettesek, a világiak valamelyest inkább áldozatok.

Inkább, de nem kizárólagosan. A világiaktól is van mit kérdezni. Igazából egyetlen dolgot, azt hogy miért hagyták, hogy így legyen? Miért asszisztáltak/asszisztálnak ehhez a gyalázathoz? Miért nem üvöltik, hogy „Meztelen a király!”? Merthogy ők tudják. Nem tudják nem tudni. A lelkészek talán igen. Ők – majdnem – mindenestül benne élnek egy szubkultúrában, amelynek legabszurdabb – mindenki más számára tragikomikus – vonásai is otthonosak számukra. De a világiaknak nem. Ők tudják, hogy az valóban szubkultúra – nemcsak szociológiai, hanem morális értelemben is. Tehát: miért nem tiltakoznak, üvöltenek a világiak? Vagy talán inkább kérdezzünk így: mit csinálnak helyette?

A választ keresve a világiak négy csoportjáról fogok beszélni. Azokról, amelyek leginkább potens rétegei a jelen, illetve közelmúlt református egyházi életének.

 

VI.

 

Nemrégiben egy felkérésre teológus hallgatóknak arról kellett beszélnem, hogy milyenek a hatalmi viszonyok – gyülekezeti szinten. Kicsit szarkasztikusan azzal kezdtem: nem is értem, hogyan lehet ez egyáltalán kérdés; teljesen nyilvánvaló, hogy a gyülekezetben a hatalom – a papnéé. Ez viccesnek hangzik, de a gyülekezetek igen jelentős részében abszolút kézzel fogható valóság. Ennek kapcsán ugyancsak elgondolkodtató, hogy miközben ez a valóság, az egyházi törvényben meg sem jelenik a papné, a szürke eminenciás, az igazi háttérhatalom. (Pontosabban: egyedül annyi szerepel, hogy református lelkésznek csak református vagy evangélikus házastársa lehet; ami a valóságban azt jelenti, hogy – különösen ott, ahol kisebbségi helyzetben vannak a reformátusok és jó eséllyel más felekezetű lenne az, akivel szeretné összekötni életét egy lelkész – a hitetlen, vagyis vallását semmibe vevő, bármikor megtagadó partnerrel össze lehet házasodni egy konfirmáció-karikatúra után; ha azonban az illető komolyan veszi a hitét, és erre nem hajlandó, akkor vagy a házasságról kell lemondani, vagy a lelkészről veszik le a palástot – ellentétben azzal, hogyha a leghajmeresztőbb pogányságokat hirdeti a szószékről, vagy, mondjuk, kifosztja a gyülekezet kasszáját.)

Ez is nagyon tanulságos, azonban most ennek a sajátos egyházszociológiai ténynek a spirituálisabb vonatkozásáról kell beszélnünk. A jó és rossz aspektusáról egyaránt.

A „papnék útja az (egyház)hatalomhoz” egyrészt természetesnek mondható: bizonyos értelemben szinte elkerülhetetlen ott, ahol nős papok vannak. Hiszen mi sem természetesebb annál, mint hogy egy lelkész a saját gyülekezetének ügyeiről a házastársával többet beszél, mint bárki mással. És minél jobb a házasság, annál inkább így van ez.

Másrészt azonban ez a jelenség az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben felerősödött. Ez viszont abból fakad, hogy az egyház alapvető szerepváltozásán ment át a modernitásban. Korábban az egyház alapvető funkciója az adott közösség – legtöbbször egy egész társadalom – számára meghatározó jelentőségű, elvek, értékek, döntések, normák képviselete, betanítása, továbbadása volt. Ez, a hozzá tartozó hatalomgyakorlással, erő- és bizony sokszor erőszakgyakorlással kifejezetten férfias szerep volt.

A mai világban az egyház átalakult egyfajta segítő-támogató intézménnyé. Jól jelzi ezt a nyelvhasználat átalakulása is: papok már rég nincsenek, lassan lelkészek sem igen, csak „lelkipásztorok”. A lelkipásztornak pedig főként empátiára, érzelmi intelligenciára, nem ügy- hanem emberközpontú gondolkodásra van szüksége. (Egy tekintélyes alföldi lelkészről mesélték, hogy egy alkalommal a városka főtéren odaszaladt hozzá egy zokogó asszony: „Nagytiszteletű Úr, meghalt a fiam”. Mire ő, megveregetve a kezét annyit mondott: „Na, nem kell azért sírni!” Azt hiszem, nem vállalunk különösebb kockázatot, ha azt mondjuk, hogy – már botránkozás ne essék, de – ekkora marha nőben még nem született a földre.) Hát ilyen egyszerű ez; ezért játszanak ma még sokkal inkább, mint korábban, meghatározó szerepet a papnék az egyházban – mégpedig nem kétséges: az egyház javára. Egyrészt.

Van azonban másrészt is. A papnéknak férjük, legtöbbször gyermekeik is vannak. Elkerülhetetlenül, hogy felőlük, rajtuk keresztül tekintsenek a világra – és az egyházra is. Ha mégsem, az nem különleges emelkedettséget jelez, hanem inkább személyiségtorzulást. Márpedig a lelkészi hivatásban per definitionem illegitim bármi, ami rivalizál a szolgálattal, a Krisztusért és a Krisztus testéért, az egyházért való önfeláldozással. Minden illegitim: tehát a család, a saját gyermekek is. A papnék esetében ez a kettő kibékíthetetlen – hol látens, hol nagyon is felszínre kerülő – feszültségben van egymással. Gondoljunk csak bele: nem lett volna-e teljességgel abszurd elvárás, hogy a lelkészfeleségek legyenek a motorjai a hagyományos magyar református lelkület fenntartásának a diktatúra idején: a hajlíthatatlan gerincnek, a halált megvető bátorságnak, a mártírsors vállalásának?

Ebből a feszültségből nincs kiút. Vagy mégis? A római katolikus egyház évszázadok óta gyakorolja a cölibátust, amelynek hatalmas előnyei is vannak. Ezt azonban ők mindig úgy értették, hogy család nélküli férfiak lehetnek csak papok. A mai körülmények követelményeinek nem inkább az felelne meg, ha cölibátusban élő, de csak nők lehetnének lelkipásztorok? Olyanok, akiknél semmi nem rivalizálhat hivatásukkal? Tegyük hozzá: radikális kánoni változtatás nélkül is ebbe az irányba tartunk. A lelkészi hivatást – mint minden más segítő hivatást – egyre nagyobb arányban nők választják, és – bőséges tapasztalat alapján mondom – általában jobb lelkészek is, mint a férfiak. És az is igaz, hogy, amiként minden más rétegben, úgy a lelkészek között is egyre többen élnek család nélkül. Az itt felvillantott egyház-jövőkép abszurdnak tűnhet – bár távolról sem oly mértékig, mint egy nemzedékkel ezelőtt. Nekem pedig bocsájttassék meg, hogy eljátszom ezzel a gondolattal, amikor „a piszkos, gatyás, bamba” férfi lelkésztársakra nézek. Merthogy a lelkésznők tényleg sokkal ritkábban piszkosak, gatyásak és bambák.

További kérdés, hogy mit gondolunk az egyház modernitásban bekövetkezett, jelzett szerepváltozásáról. Teológiailag legitimnek fogadjuk-e el, vagy legalábbis indifferensnek? Az én válaszom erre a Nem. Merthogy az egyház segítő szerepe következménye kell, hogy legyen a nagy keresztyén narratíva hirdetésének, nem pedig helyettesítője. Márpedig végső soron a férfiak arra születnek, hogy – átvitt, és néha szoros értelemben véve – meghaljanak egy nagy narratíváért; a nők pedig arra, hogy túléljenek minden narratívát. Ezért nem tudhatták a papnék megmenteni a magyar reformátusságot a spirituális összeomlástól.

 

VII.

 

Ahogyan nem tudhatta a másik fontos világi réteg, a papgyerekek sem. Akik közül egy-kettő sok gyülekezetben úgy van jelen, hogy meghatározó szerepet játszik. Azzal a magától értetődőséggel, helyismerettel, részben tudással, részben reflektálatlan evidenciával, amelyre senki más nem képes, csak az, aki lelkészcsaládban nőtt fel.

Az ilyen családi háttérből fakadó hatalmas helyzeti előnynek a pozitívumai nyilvánvalóak. A hátrányai sem kisebbek, csak látensek. Merthogy egy papgyerek mindazzal, ami a keresztyén hithez tartozik, a szülein keresztül találkozik: mintegy mandinerből ékezik hozzá a hit. Ahhoz hogy egy gyermek felnőhessen, profanizálnia kell a gyermekkor varázslatos világát. Jó esetben természetesen megmaradnak csodálatos emlékek, ízek, hangulatok. Azonban a nosztalgia, még a legédesebb is csak visszfénye a valóságnak. A legvalódibb valósággal való találkozásnak, a vallás lényegének más a műfaja. Az nem lehet közvetett, nem lehet megszelídített, abban tilos profinak lenni. A hit jól-ismertsége, gyermekkortól kiismertsége a legnehezebben ellensúlyozható spirituális veszélyeztetettség.

A legveszélyeztetettebbek pedig a papgyerek papok. Frissen végzettként egyszer néhányan együtt voltunk papgyerek társunk parókiáján. Együtt aludtunk az emeleti szobában. Mikor vendéglátónkat éjjel fölébresztette a szükség, hirtelenjében nem találta a kulcsot, hogy kimenjen. Volt olyan tapintatos, hogy nem akarta villanygyújtással zavarni meg álmunkat, ezért inkább belepisilt az ott tárolt úrasztali kehelybe. Huszonévesen az ember nagyon lezser, és még inkább szereti magát annak gondolni, de azért ez számomra sokkoló volt. Az érintett ártatlan – vagy talán nem is egészen ártatlan? – arccal magyarázta, hogy természetesen alaposan kimossa és fertőtleníti majd a kelyhet. Számomra azonban ez azóta is feledhetetlen szimbólum: a spirituálisan veszélyeztetett papgyerekek címerpajzsán azóta is egy telepisilt úrvacsorai kelyhet látok. Bizony a papgyerekeknek nem könnyebb eljutniuk a hit gyermeki ártatlanságához, mint a tevének átmennie a tű fokán.

 

VIII.

 

És akkor most lássuk a harmadik réteget! Van a gyülekezeteknek egy olyan típusa, amelyben ők játszanak meghatározó szerepet. Olyan emberek, akikre éppen, hogy nem mondható, hogy kegyesség nélküliek lennének. Sőt!! Ők a kegyesek: az ébredésesek, a bethánisták, a fundamentalisták stb. Bár sokféle, részben számottévő mértékben különböző csoportokat foglalok itt egybe, mostani szempontunkból nyugodtan kezelhetjük őket egységesen; ahogyan Amerikában még a szociológiai és politológiai elemzések is egy – több tízmilliós – rétegként kezelik az „evangelikál vagy újjászületett keresztyéneket”. Teljesen függetlenül attól, hogy valaki teológiai szempontból hogyan ítéli meg a keresztyénségnek ezt a típusát, az aligha állítható, hogy ezek az emberek ne lennének mélyen elkötelezettek, ne élnének intenzív személyes hitéletet a maguk normái szerint. Akkor ők miért nem tudták útját állni az egyház lelki kiüresedésének?

Azért, mert nem akarták. Az „akarni” itt persze szándékosan provokatív szóhasználat. Nem tudatos cselevésről van szó. De arról igen, hogy a kegyesek semmiképpen nem voltak érdekeltek a magyar református lelkiség fennmaradásában. Inkább az ellenkezőjében: abban, hogy az egyre jobban hitét és hitelét vesztő népegyház minél gazdagabb vadászterületté váljon számukra. Merthogy ez a fajta kegyesség nem a „nagy egyház”, a népegyház részének tekinti magát, hanem külön közösségnek: a hívők valódi közösségének, az igazi egyháznak. Ez nem defektusuk, hanem hitük lényegéből fakadó következmény. Ennek a hitnek alapvető jellemzője egy teológiai – mondhatnánk metafizikai – dualizmus: vannak hívők és nem hívők, megtértek és nem megtértek; és természetesen a hivatalos egyháztagok túlnyomó többsége az utóbbiakhoz tartozik. (Hogy azért a másik irányba is kicsit provokatív legyek: az is kétségtelen, hogy a látható és láthatatlan egyház megkülönböztetése és a látható legitimitásának alátámasztása a klasszikus teológia építményének nem tartozik legtámadhatatlanabb részei közé.) Márpedig a nem-hívőkkel szemben a hívőknek per definitionem nincs semmilyen kötelességük – az egyetlenen kívül, amely azonban mindenki másra, a hottentottákra is érvényes: az, hogy meg kell próbálni megtéríteni őket: a kárhozatra menők közül minél többeket átjuttatni az üdvözülők közé. Egy közösséget belülről megtartani csak olyanok tudnak, akik belül vannak; márpedig az „igazi kegyesek” spirituálisan és teológiailag nem belül vannak, hanem kívül – miközben ők természetesen úgy gondolják: a nagy egyház van az igazi egyházon kívül.

Ezt a teológiai kérdést most azonban zárójelbe téve, úgy gondolom, az megállapítható, hogy a magyar egyház szempontjából roppant komoly következményei lettek annak, hogy a diktatúra miatt az ehhez a kegyességhez tartozók nem hozhatták létre a maguk külön egyházait, ahogy a világ legtöbb részén. Sőt, ez akkor sem történt meg, amikor a külső feltételek már megengedték volna. Ha azonban valaki, mondjuk, megnézi a Biblia Szövetség alapszabályát, akkor azt fogja látni, hogy abban az egyház minden létező ismérve megjelenik – mint a szövetség életének jellemzője. Nem kétséges: ez a fajta kegyesség úgy létezik a történelmi egyházakban, mint „állam az államban”. Ezért nem állíthatta meg azt a spirituális lejtőn.

 

IX.

 

És akkor ezzel végeztünk is. Vagy mégsem? Lenne azért még egy megvizsgálandó réteg: a jelenlévők, a protestáns értelmiségiek. Azok a szellemi kultúra felsőbb rétegeibe tartozó emberek, akiknek számára fontos egyházhoz tartozásuk, abba gyökerezésük, a keresztyén és közelebbről protestáns értékek. Ők miért hagyták, hogy így legyen?

Nem a vendéglátóval szembeni udvariaskodás, ha azt mondom: egy picit túlzás lenne azért azt állítani, hogy semmit nem próbáltak tenni. Túlzás lenne, ha csak magának az EPMSz-nek a történetére, több vonatkozásban is számottevő teljesítményére gondolunk: konferenciákra, könyvekre, találkozási és párbeszéd lehetőség biztosításara stb. Több minden másra is lehetne azonban utalni, ami azért „semminek” nem minősíthető. Hadd említsek most csak egyetlen nevet, Kósa Lászlóét: nemcsak írásai, a református művelődéstörténet állhatatos művelésére és műveltetése, a múltfeldolgozás érdekében tett kezdeményezései miatt, hanem még inkább nevezetes „900 szó” című írására, felhívására (?), nyilatkozatára (?) gondolva, amely pontosan arra irányult, aminek hiányát most a világiak szemére hányom.

Mindez azonban „bolhacsípés” maradt a papi egyház testén, sőt az szinte a maga hasznára fordította, büszkén mutogatva: „No lám csak, nálunk, nekünk még ilyenünk is van ám!” (Valahogy úgy, mint amikor a szovjetek heroikus munkával vörösre festik a Hold teljes egész felületét, azután leszállnak az amerikaiak is, és nagy fehér betűvel ráírják, hogy Coca Cola.)

De miért nem volt a protestáns értelmiségben még közelítőleg sem elég erő ahhoz, hogy legalább komoly közegyházi vitákat kényszerítsen ki? Én két fő okot látok.

A könnyebben beazonosítható az, hogy tragikus következményekkel járt a református intézményhálózat, és kiváltképpen az iskolák felszámolása. A katolikus és protestáns egyház kommunizmus alatti helyzetének talán ez a legfontosabb különbsége: a katolikusoknak megmaradt 8 gimnáziumuk, ahonnan évente kerültek ki százával olyanok, akik nemcsak hitükben voltak elkötelezettek, hanem akiknek módjuk is volt arra, hogy elsajátítsanak egy kultúrát, egy műveltséget, akik „tudományt ragaszthattak hitükhöz”. A protestánsoknak erre nem volt lehetőségük. (Tegyük hozzá: ama rossz emlékezetű egyezmény az állammal lehetővé tette a négy legfontosabb gimnázium fenntartását; csak azután az akkori egyházvezetés felajánlotta őket az államnak. Meglehet nyomásra; csakhogy aligha képzelhető el, hogy kisebb nyomás nehezedett volna a katolikus egyházra hasonló felajánlás érdekében. Ekkor azonban már a katolikus egyház kurucabb volt, mint a református.) Mindenesetre a megmaradt egyetlen gimnázium, a debreceni, a jelzett funkció betöltésére nem lehetett elégséges, inkább csak a lelkészutánpótlás részleges biztosítására. Így éppen a protestánsok, akiknél nagyobb jelentősége van az intellektuális aspektusnak, az ismeretnek, ők nem juthattak ehhez hozzá. Sokakban volt, van érzelmi elkötelezettség, hit, jó szándék, de ennek a feltételnek a hiánya pótolhatatlannak bizonyult. Talán fogalmazhatunk úgy: maradtak sokan olyan emberek, akik protestánsok és értelmiségiek – de alig-alig protestáns értelmiségiek, vagyis olyanok, akiknek értelmiségi voltuk és keresztyénségük szerves egységbe forrhatott volna. E nélkül pedig nem lehet senkinek bátorsága ahhoz, hogy öntudatosan, egyháza sorsa alakításának igényével merjen föllépni – vagy akár csak azt kiáltani, hogy „Meztelen a király!”

Fontos ez. Úgy gondolom azonban, van egy ennél még lényegesebb ok. A protestáns értelmiség lehetséges, itt-ott felszínre bukkant programja alapvetően protestáns értékek érvényesítésére, végiggondolására, újrafogalmazására, aktualizálására, gyakorlatba ültetésére irányul. Csakhogy protestáns értékek nincsenek. Ahogy keresztény értékek sincsenek. Keresztény hit van, bárha különböző tájszólásokban. Az az érték-, illetve értékrendszer fogalom azonban, amely az említett látens program mögött meghúzódik, mint annak logikai előfeltevése, vagy egyáltalán lehetetlen, vagy ha van, akkor összeegyeztethetetlen a keresztyénséggel, valójában bármilyen vallással. Az, ami nem a vallás lényegéből, a legmélyebb személyes megragadottságból származik, az nem lehet szerves kapcsolatban a vallással. Az, ami annak tűnik, ami azzal könnyen össze is téveszthető, vagyis valamely hagyományból származó értékek, diszpozíciók, világértelmezési formák stb. azok gyökerükről leszakadva halálra vannak ítélve. Talán még az a nevük, hogy élnek, de valójában már meghaltak.

Ezért keresztény értékek alapján és érdekében soha nem lehet az egyházat sem ösztönözni egy útra, sem visszatartani attól. Arra csak maga a spiritualitás lehet képes – vagyis a spiritus, a Spiritus sanctus. Ha az nem fú, nincs reformáció – de a jelek szerint még csak méltó reformációi megemlékezés sem.

 

X.

 

Ezzel az útnak – majdnem – végére értünk. Meggyőzhettük magunkat arról, hogy a papi egyházat nincs olyan világi réteg, amely vissza tudná tartani, hogy tovább menjen az önmegtagadás és önfelszámolás útján. De vajon ez azt jelenti, hogy semmi jóról, reményt keltőről nem lehet beszélni? Erre választ keresve, a magam részéről, végképp gyermekded módon próbáltam fölidézni, hogy az elmúlt egy-két évben hol, mikor történt velem olyan, amelyre azt mondtam:  „Igen, most bőrömön érzem a Lélek fuvallatát”. Erre az előadásra készülve felidéztem magamban a három legfontosabbat – és kissé meghökkenve állapíthattam meg, hogy mindhárom világiakhoz kapcsolódik. Éspedig:

A legfrissebb: egy Vujity Tvrtko által készített interjú Röhrig Gézával, a Saul fia című film főszereplőjével, aki önértelmezése szerint elsősorban magyar költő, emellett pedig évek óta zsidó halottmosó New Yorkban. Az volt a film előtt, és azóta is az, mivelhogy elutasította az Oscar-díj után hozzá érkezett mindenféle filmajánlatokat. Az interjút a magam részéről úgy értékeltem, hogy nem találkoztam még olyan élő emberrel, aki hozzá hasonló egyértelműséggel élt volna a tiszta ideák világában, valahogy úgy, ahogyan arról Platón írt. (Egyúttal a mesterkéletlenség, a mindenféle szerepjátszástól való megszabadultság ilyen maximumával sem találkoztam még.) A filmet/interjút velem együtt nézte végig az egyik lányom. Ő annyit mondott utána: „Látod, apa, még sem kell lemondani a világról!” Aki követ dobna rám, hogy micsoda dolog a spiritualitás legtisztább példájaként egy hithű zsidó emberre utalni, az nézze meg az interjút, és utána le fogja tenni a követ.

De van azért, keresztény példám is: Pavel Lungin orosz filmrendező „A sziget” című filmje, amelyet nézve percről percre nő az ember elképedése amiatt, amit nem lát: mármint a legcsekélyebb jelét annak, hogy abban a világban, ahol a film megszületett, háromnegyed évszázadon keresztül egy borzalmas és hozzá tudatosan ateista diktatúra dühöngött. Ez leheletnyi karcolásként sem érhető tetten a filmben, egyetlen mozdulatban, szempillantásban, hanghordozásban sem. Nem kétséges: azért nem, mert olyan régióban játszódik, olyan magasságban és mélységben, ahová az a brutális diktatúra nem lehetett képes betörni.

És végül: az Isten tényleg nem személyválogató, úgyhogy még a protestánsok számra sincs teljesen elzárva az élet útja. Néhány hete láthattam Visky András monodrámáját, a Júliát, amely édesanyja önéletírása alapján készült. Amely darabban az elsőtől az utolsó percig megállapíthatatlan, hogy ki beszél és kin keresztül: az ember a Szentírás szavain keresztül vagy a Szentírás az emberi életen keresztül. Vagy lehet, hogy éppen azt kellene megtanulnunk, hogy ne akarjuk fölvetni ezt a rossz kérdést? A választ mindenkinek magának kell megadnia, de ha alkalom adódik, érdemes lehet erről Visky Andrással is konzultálni.

Mindezek alapján, Németh Gézának biztos, hogy igaza volt: az egyház örök időkre való fennmaradásának ígérete nem vonatkozik a magyar református egyházra. Ez utóbbi lehetséges, hogy rövid időn belül megszűnik – természetesen megszűnésnek tekintve azt is, amikor valami a saját paródiájába fordul át. Az viszont valószínűsíthető, hogy ha mégsem szűnik meg, akkor az nem annyira papjainak lesz köszönhető, hanem inkább Isten világiakon keresztül megnyilvánuló kegyelmének.

 

[1] Az írás első fele a Sárospataki Református Teológián hangzott el a Református kegyesség – lelkiségek, keretek, intézmények, gyakorlatok c. konferencián 2016. április 9-én, és beszélgetés követte többek között Visky András részvételével. A folytatásra 2017. május 22-én került sor Révfülöpön az Európai Protestáns Szabadegyetem akadémiai napjainak keretében.

[2]              Krúdy Gyula: Fényes, a nemzetőr (1918), in Magyar Tükör. Publicisztikai írások 1894–1919, Budapest, Századvég. 1994, 197. Idézi: Buzinkay Géza: A komor, rettegett lovag. Tisza István a karikatúrákon, in Trianoni Szemle, III. évf. 2011/2 (április-június), 44.

[3]              Németh Géza: Miért fontos, hogy legyen magyar református egyház?, in Németh Géza: Miért fontos… az egyházi jövőkép?, Budapest, Erdélyi Gyülekezet, 2013, 243.

Hozzászólás beküldése

*