Megkoszorúztuk Bibó István rakparti szobrát

2017. november 4-én megkoszorúztuk Bibó István rakparti szobrát. Beszédet mondott Szabó Márton professzor emeritus társadalomkutató.

Bibó István demokrácia-felfogása és hazánk jelen állapota

1.

Bibó István szerteágazó, gazdag életművének minden kétséget kizáró módon központi gondolata a szabadságára és az emberi méltóságra épülő demokratikus társadalom milyensége és minősége. A nemzetközi viszonyokat elemző munkái kivételével szinte minden írásában azt vizsgálta, hogy a demokratikus berendezkedésű Magyarország kialakulásának mik a lehetőségei és az akadályai. Talán ezért is tért vissza újra meg újra a szabadság eszméjéhez. Ahol nincs szabadság, tanította Bibó, ott nincs állampolgári méltóság és nincs demokratikus működés sem.

A szabadságot latinul libertasnak mondjuk, jelzőként pedig liberálisnak. Ez magyarul szabadelvűt, szabadságközpontút, szabad emberhez méltó magatartást és életet jelent. Ezért is lehetett ez a francia forradalom hármas jelszavának egyike: Liberté, Egalité, Fraternité. Ezért is írta II. Rákóczi Ferenc jelszóként a zászlajára: Cum Deo pro patria et libertate, azaz Istennel a hazáért és szabadságért. S az a személy, legyen bárki, aki ezt a kifejezést fosztóképzővel látja el, s azt mondja, hogy az ő eszméje és célja egy illiberális állam és társadalom kiépítése, az a személy, legyen bárki, nem demokrata és nem demokráciát épít. Az sem, aki ezt a törekvést kiszolgálja és természetesnek tekinti. De az sem, aki arról szónokol, hogy a liberális, vagyis a szabadelvű demokrácia maga a diktatúra, merthogy rajta kívül más is megszólalhat a nyilvánosságban és esetleg és ő is hatalomra kerülhet.

Ez az összefüggés a címben jelzett két dolog között: a demokrácia és hazánk jelen állapota között. Bibó, ha élne, meggyőződésem, egészen biztosan tárgyilagosan elemezné azokat a társadalmi politikai tendenciákat, amelyek ismételten zsákutcába jutatták hazánkat, mert a készen kapott politikai lehetőségekkel sem a magyar politikai elit, sem a társadalom nem tudott élni, hogy ismételten felerősödtek az újrendiség és a személyi függés tendenciái. Sőt ma már olyan komoly hatalmi tényező is van az országban, amely egyenesen tagadja a demokrácia értékeit és jelentőségét, a polgári társadalom kiépítésének fontosságát, és gőzerővel elindította hazánkat „vissza a múltba”.

2.

Bibó Istvánt gyakran még a tisztelői is álmodozónak tartották, s tartják a mai napig, akit nem annyira a magyar valóság, mint inkább a demokrácia normatív, kívánt valósága érdekelt. Ez a nézet súlyosan téves. Bibó nem álmodozó volt, hanem realista. Olyan realista, aki egyben mélyen hitt abban, hogy népünk és országunk számára a polgári társadalom és a politikai demokrácia a megfelelő társadalmi és hatalmi berendezkedés. S ő ezt a meggyőződését nem absztrakt ideákból, hanem a tapasztalataiból merítette, aminek munkásságában három fontos forrása volt.

Az egyik a magyar történelem, amelynek igenis voltak, demokratái, demokratikus periódusai és demokratikus intézményei, és Bibó igyekezett ezeket számba venni, elemezni. Megindultunk a demokratikus társadalom felé, írta 1945-ben A magyar demokrácia válsága című tanulmányában, „1825 és 1848 között, hogy aztán 1849-ben végleg elakadjunk. Azóta voltak kisseb-nagyobb félforradalmaink és álforradalmaink, melyek annyit elértek, hogy igazi, mélyen fundált úrtisztelet már csak kevés helyen van az országban”. A másik forrás saját tapasztalata volt: a 45-48 közötti koalíciós időszak és 1956 néhány hete. Írt erről igen sokat. Meg negatív módon a Horthy éra, valamint az úgynevezett proletárdiktatúra. A harmadik tapasztalatot a tudomány szolgáltatta Bibó számára, az európai vallási és társadalomfejlődés elemző számbavétele, amelynek központi eleme szerinte a nyers erőszakon és születési előjogon alapuló személyes uralom humanizálása, a szabadság, és az emberi méltóság elvein alapuló demokratikus társadalomszerveződés fokozatos kiépülése.

3.

Bibó István azonban nem a demokrácia egyik vagy másik részét vizsgálta, hanem igyekezett ennek mindhárom területét, ezek minden elemét számba venni. Ennek megfelelően vizsgálta először is a demokráciát, a hatalmi berendezkedés szempontjából. Ez alapvetően a jogi feltételeket jelenti. Mint írta a fentebb megnevezett tanulmányban, a demokrácia jogilag garantált „népuralom, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.” Ennek megfelelően demokráciában a személyek hatalmát a jog uralma váltja fel, amely azonban csak akkor érvényesül, ha mind a vezetők mind a vezetettek tisztelik az alkotmányt és a jogot.

De mindez kevés, vélte Bibó, mert a demokrácia törékeny, folyamatosan védelemre és jobbításra szorul. Ezért olyan eljárásokra és cselekvési formákra is szükség van, amelyek garantálják a demokratikus berendezkedés fennmaradását és működését. Ilyen a szabad választás, a felelős parlament, a többpártrendszer és sajtószabadság. Ilyen a hatalommegosztás intézményrendszere és szabad működése, és ilyen annak elérése is, hogy a demokratikus szabályokat senki ne használhassa a demokrácia lerombolására, „a demokrácia érdekeivel ellentétes” változások előidézésre.

Másodszor, vizsgálta Bibó a demokráciát a magatartások szempontjából. Döntőnek itt a hatalmon lévők tetteit tekintette, mert az ő magatartásuk lesz mindig is a példa és minta. Szerinte demokratikus politikus és vezető az a személy, aki választóit szolgálja, nem pedig saját anyagi gyarapodását. Merthogy a korrupció és a panama teljesen tönkre teszi a közéletet és a közmorált. Aki elismeri a törvényt, a törvényhozás szabályait és a törvényalkalmazás eljárásrendjét. Aki nem parancsolgat, nem aláz meg másokat, hanem egyezkedik, és a kényszer alkalmazását csak a törvényszegőkkel szemben tartja jogosnak. Aki tiszteli a kisebbségben lévők jogait, a vele egyet nem értők véleményét, és aki kompromisszumokkal igyekszik elérni a közös cselekvést.

A választópolgárok magatartását tekintve pedig ott van demokratikus társadalom, vélte Bibó, ahol nem a szolgalelkűség és alázatosság, hanem szabad politikai cselekvés és az emberi méltóság dominál. Ahol az állampolgár tetteit és magatartást nem a félelem, hanem az öntudatos magabízóság irányítja. Ahol az állampolgárok között nem a politikautálat dominál, hanem a közügyek iránti érdeklődés és aktív részvétel. Ahol nem uralkodtak el a gyűlölködő egyéni és közösségi hisztériák, hanem a polgárok toleránsak egymás iránt. Ahol az emberek nem nézik közömbösen mások elesettségét, nyomorát és kiszolgáltatottságát, hanem segítőek és szolidárisak a rászorulókkal szemben. Vagyis Bibó szerint nemcsak a félelem hiánya jellemzi a demokratát, mint ez oly sokszor halljuk, hanem a közéleti méltóság, a politikai aktivitás, a mások iránti tolerancia és szolidaritás is.

Harmadsorban vizsgálta Bibó a demokráciát a közbeszéd szempontjából is. Úgy vélte, demokratikus közélet ott van, ahol a közélet szinterein nem folyik nyíltszíni hazudozás, hanem a politikusok lehetőleg őszintén beszélnek a választóikhoz. Ahol nem a demagógia az úr, ahol a politikusok nem bódítják és bolondítják a választóikat, hanem – lelkesítően ugyan, de – világosan és tárgyszerűen szólnak hozzájuk. Ahol nem jellemző sem a feladatok leegyszerűsítése, sem a túlfeszült lényeglátás, sokkal inkább a problémák összetett bemutatása. Bibó különösen károsnak tartotta a félelemgerjesztést, a gyűlöletszítást, és az erkölcsi mocskolódást.

Bibó azonban azt a kérdést is feltette, hogy vajon miért jó a demokrácia, miért kell az országnak s a nemzetnek ennek megteremtésén és megvédésén fáradozni. Egyrészt azért, írta, mert ha az európai társadalomfejlődés legnagyobb vívmánya a demokratikus-humanizált hatalom, akkor ennek adaptálása az európai értékek, európaiságunk megerősítése is. Megkérdőjelezése pedig európaiságunk elutasítása. Másrészt azért, mert kiteljesíti a közösségben rejlő lehetőségeket. Ahogy írja A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című tanulmányában, demokráciában „egy nemzet mélységében és magasságában a többszörösére növekedhetik”, mármint ahhoz képest, amit önkényuralomban és külső hódítás révén elérhet. Harmadrészt azért, mert az antidemokratikus hatalom ellenséget keres és talál magának, ezért ellehetetleníti a belső békét, és igen könnyen háborúba vezeti az országot. A demokratikus rendszer viszont mind belső, mind külső viszonyaiban egyezkedő, nem konfrontatív.

4.

Bibó István természetesen tisztában volt azzal, hogy a demokratikus társadalom megteremtése, kiépítése igen nehéz politikai feladat, maratoni hosszúságú folyamatról van tehát szó, amelyet számtalan visszaesés kísérhet. Mivel a rendi-feudális állapotok és viszonyok radikális meghaladásáról van szó, ezért „minden demokrácia történetének kiindulópontjánál forradalom áll, forradalom, amelynek során esetleg királyok fejei hulltak, de mindenestre lehullott az aranykorona királyok és királyi szolgák fejéről”, írta A magyar demokrácia válságában. Ezt ő az „emberi méltóság” forradalmának nevezte, és úgy vélte, hogy „ez a forradalom nincs kötve társadalmi és gazdasági fejlődési időszakhoz […], megtörténhet nagyobb politikai rázkódtatások nélkül is”.

Bibó István 1945 után közvetlenül egy ilyen forradalmi változás számtalan jelét látta az országban. De azt is jól látta, hogy a folyamat akadozik A „merő hatalomgyakorlásból álló közigazgatás, az élettelen önkormányzat, a merő tekintélytiszteletre épített nevelés, és a felülről vezetett álszövetkezetek pontosan elegendők ahhoz, hogy Magyarországot nagybirtokosok és csendőrök nélkül is megtartsák az úri vezetés és népi alázat országának.” (A magyar demokrácia válsága) Ehelyett „szolgáló közigazgatás, szabad helyi önkormányzat, kitágult nevelési perspektíva és belső erőkön nyugvó gazdasági társulások” létére lenne szüksége az országnak, írta. (uo.) Tudható, hogy pár év után ezek az igények s remények ismételten szertefoszlottak, kezdetét vette és mintegy négy évtizeden át tartott hazánkban egy külső hatalom által támogatott „új rendiség”, amely persze magát nem így nevezte. (Lásd erről A rendi szocializmus eszméje és a Szocialista refeudalizáció című tanulmányaimat 1988-ból és 1998-ból.)

1989-től kezdődő történelmi események azonban újfent reményt adtak arra, hogy az akkor lezajlott „tárgyalásos forradalom” nyomán, ha lassan is, ha fokozatosan is, ha maratoni hosszúság folyamatban is, elkezdődhet hazánkban a demokrácia kiépülése és megszilárdulása. A folyamat beindult, és ha döcögve is, de haladt előre a „demokrácia szekere”. Aztán húsz év demokratikus fejlődés után 2010-ben győzött a magát fülkeforradalomnak nevező ellenforradalom, amely lépésről-lépésre elkezdte lebontani az addigi demokratikus vívmányokat. Ebből nem is csinál titkot; nyíltan hirdeti a nyugat-európai polgári demokrácia végét, dicséri a diktatúrák gazdasági teljesítményét, és vezetője számtalan jelét adja a diktatúrák iránti vonzalmának.

5.

Rövid írásomat azzal zárom, amivel kezdtem. Mivel Bibó István elkötelezett demokrata volt, ezért írásai és gondolatai ma nem aktuálisak és nem fontosak azok számára, akik azt gondolják, hogy a jog és a törvény az ő cifra szolgájuk és mindent erőből kell intézni. Akik meg vannak győződve, hogy az ország-terület az ő hűbérbirtokuk, ahol a szegény ember garaslopása bűn, a hatalmasok vagyonlopása erény. Akik a hatalmuk megszerzése és megtartása érdekében országos félelmet keltenek és gyűlöletet szítással mérgezik a lelkünket. Akik azt gondolják, hogy a politikának és a morálnak nincs köze egymáshoz. Továbbá azt is gondolják és mondják, hogy isten kegyelméből vannak hatalmon, és aki nem ért velük egyet az hazaáruló és a Sátán szolgája.

Annál aktuálisabb és fontosabb viszont Bibó István mindazoknak, akik országuk és nemzetük számára a szabadelvű demokratikus hatalmi működést és az emberi méltóságra épülő társadalmi berendezkedést tartják kívánatosnak. Akik, mint Bibó is, hisznek az önkormányzatiság, az állampolgári kezdeményezések jelentőségében és erejében. Akik ámulva látják, hogy a pártokat, sőt az ország kormányát is lehet korrupt üzleti vállalkozásnak tekinteni és ekként működtetni. Akiket kétségbe ejt a terjedő szegénység, és az elesettek megalázása. Akiket felháborít a szólásszabadság korlátozása, a közbeszéd lezüllesztése, és nyilvános hazudozás. Aki döbbenten látják s hallják, hogy egy köztudottan notórius hazudozó személy 56 hőse, Bibó István azonban nem az. S mindezt egyik legfontosabb közjogi méltóság szájából.

Országunkban ma ők vannak többségben: az igazságtalanságokat elszenvedők, a megalázottak és megszomorítottak, a dühösek és jobbra vágyók. Bizton megérjük még azt az időt, amikor a demokratikus fejlődésünk megakasztói, az újjá formált úriság és szolgaság, a pöffeszkedő harácsnépség képviselői oda kerülnek, ahová valók. És amikor Bibó István szobra körül nemcsak tízen-tizenöten, hanem sok ezren gyűlünk majd össze, hogy tisztelegjünk emléke előtt, és erőt merítsünk makulátlan erkölcsű tudósi és politikai magatartásából.

Hozzászólás beküldése

*