Rainer M. János: Búvópatakok (bevezetés)

Tézis (válasz a szervezők kérdésére): a magyar rendszerváltás diskurzusa és szereplői számára nem állt rendelkezésre korszerű, ápolt és folyamatos történeti-politikai hagyomány, politikai nyelv, politikai kultúra.

1. A magyar demokrácia első húsz évének egyik legmarkánsabb jelensége a magyar konzervatív-jobboldali hagyomány gyors újraéledése volt. 1989 után a közbeszédben, a politikai ideológiákban, a politikai szerveződésekben, s lemérhetően a közgondolkodásban is megjelent a modern kori magyar politikai gondolkodás minden jobboldali áramlata, a keresztény konzervativizmustól egészen a szélsőjobboldali radikalizmusig. A modern nyugati konzervatív-jobboldal különféle áramlatai, amelyeknek nem volt jelentős hazai hagyománya, sokkal kevésbé.

E sajátosan magyar hagyományok megszakított, megbeszéletlen, reflektálatlan hagyományokként jelentkeztek. A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték a hivatalos diskurzusból. A jobboldal(i) semmiben sem lehetett résztvevője, csupán tárgy, egyoldalú bírálaté, átoké, rendőri és büntető eljárásé. Mindez már az 1945-47-es átmeneti időszakban megkezdődött. Szabó Miklós a nyolcvanas évek közepén úgy látta, hogy a „reakciós Magyarország” 1945-ben képtelen volt helyzete újraértelmezésére. „A régi Magyarországot oly erővel zúzta szét a történelem – írta –, hogy összeomlása pillanatában nevetségessé, komédiává vált.” Szabó lényegében halottnak látta a „régi Magyarországot” és a „magyar reakciósokat” – akiket egyébként többé-kevésbé azonosított az úgynevezett keresztény (saját meghatározásával: „történelmi”) középosztállyal.

1989, az új rendszerváltás után szimbolikus gesztusok, utalások, politikai és történeti konstrukciók sora létesített kapcsolatot az ezredfordulón formálódó új magyar elit és középosztály illetve a korábbi történelmi középosztály gondolati öröksége között. A kapcsolat, a vállalt kontinuitás részben akár szociológiai, de inkább ideológiai és mentalitásbeli. A kétezres évek közepén Kis János már úgy vélte, „az új magyar jobboldal az egykori középosztályból eredezteti magát, abból, amelyet a két világháború között keresztény középosztálynak neveztek. Ezt a középosztályt lelkileg – és kezdetben egzisztenciálisan is – megnyomorította a kommunista államhatalom. […] 1989-ben tehát úgy jött ki a leendő magyar jobboldal a kommunizmusból, hogy nem keríthetett sort az önmagával való nyilvános szembenézésre, és ugyanakkor tele volt indulattal, haraggal és feldolgozatlan rossz érzéssel.”

Szabó Miklós hipotézise nem igazolódott; a Kis János által említett szembenézés elmaradt vagy csak éppen hogy elkezdődött.

A magyar konzervatív-jobboldali gondolkodás a két világháború között távolról sem  volt statikus képlet; sokféleségében és alakulásában mégis van néhány közös gondolati-nyelvi pont. Ezek javaslatom szerint a következők:
a. Az antiliberalizmus, amelynek legenyhébb (történetpolitikai) változata a dualista Magyarország bírálata, a másik póluson akár a náci diktatúra elfogadásáig. Az antiliberalizmus a demokratikus jogok, intézmények és eljárások rendszerével szemben egyaránt bizalmatlan, érzéketlen, illetve elutasító.b. Az antiszemitizmus, a magyar jobboldal antikapitalizmusának és antimodernizmusának sajátos változata. Az első világháború végén, illetve a Horthy-Bethlen rendszer válsága idején az antiszemita diskurzus a magyar közbeszéd egyik fő tartalmi eleme. A spektrum itt is széles, akár a zsidóság meghatározását, akár a velük szembeni politikákat – a (térfoglalás-)korlátozástól a gyilkosságokig – tekintjük.
c. Az organikus nemzeteszme, mely ugyancsak az antikapitalizmus és antimodernizmus tövéről fakadt. Lényege, hogy a mindinkább etnikai alapon meghatározott magyar nemzethez tartozás megelőz minden más identitást. A magyarság önérték. Más igazán fontos identifikációs tényező nem is lehetséges. Az egyetlen ezt fellazító tényező a revíziós igény, hiszen nyilvánvalóan nem lehetséges a teljes revízióhoz etnikai nemzeteszme alapján érveket szolgáltatni.
d. Az állam szerepének felfogása. A liberalizmus csődjeként is felfogott első világháború általában felértékelte az állam szerepét, az állam beavatkozását a piac, verseny gazdasági és társadalmi folyamataiba. A gazdasági-társadalmi koordinációra vonatkozólag a jobboldal általában előnyben részesítette a bürokratikus újraelosztást. Nagy különbség van természetesen az államközpontúság, az etatizmus mértékében és hangsúlyaiban. A konzervatívok erős állama mindenekelőtt a társadalmi stabilitás elérésének és fenntartásának eszköze, különféle intervencióit (például a szociálpolitikát, vagy a korlátozott gazdasági-társadalmi reformokat) ennek érdekében hajtja végre. Azért, hogy ne legyen nagyobb (kiszámíthatatlan, forradalmi) változás. Ezzel szemben a fajvédők-nyilasok számára az állam éppen a radikális gazdasági-társadalmi-kulturális változások (földreformok, a zsidó tulajdon konfiskálása és újraelosztása, általában a nagytőke korlátozása és szoros állami ellenőrzése, vagy a mezőgazdasági kistermelés támogatása) kezdeményezője és aktora.
e. Az antikommunizmus, bár a szovjet kísérlet egykorú elutasítása már távolról sem azonos. A teljes elzárkózás inkább a konzervatívokra jellemző, akik elutasították a forradalmi legitimációt, az egyenlősítő ideológiát, az antiklerikalizmust és a tulajdon kisajátítását egyaránt. A radikálisok a tulajdonviszonyokba való forradalmi beavatkozáshoz megértőbben viszonyultak, kevesebb bajuk volt az egyházellenes attitűddel. A szovjet típusú rendszer egyes jellegzetességei (így a tervgazdálkodás, vagy a centralizált bürokratikus újraelosztás) kifejezett rokonszenvet keltettek körükben.
f. Amennyiben a demokráciát a schumpeteri elitista felfogásnak megfelelően elsősorban procedurális jellemzőkkel határozzuk meg, akkor a magyar jobboldal többségében és inkább antidemokrata volt. Ha ezzel egyáltalán szembeállítottak valamiféle pozitív alternatívát, az a kevés kiváló megkülönböztetett szerepe és jogosítványai voltak.

Hogyan élt túl ez az értékalakzat négy és fél évtizedet? Búvópatakként.

Amikor Antall József 1989-ben elgondolkodott azon, hogyan építsen nyugati mintájú konzervatív pártot (elhiszem, hogy ezt akarta…), erre az alámosott területre építkezett. A CDU hagyománya errefelé nemigen létezett; a „nemzeti liberalizmus” muzeális emlék volt a 19. századból, a népi írói hagyományt át- meg átszabta 1945, 1948, a Rákosi- és a Kádár-korszak.

Nem állt azonban sokkal jobban az 1989 után a nyilvános beszélgetés terébe lépő szocialista és liberális gondolkodás sem. Előbbi energiáit a szovjet típusú rendszer magyar történeti örökségének értelmezése kötötte le. Amely nem volt szocialista (természetesen kommunista sem), hanem egy poszttotalitárius autoriter uralmi rezsim, amely a magyar modernizáció bürokratikus menedzsmentjére szerveződött; részsikerei után alapvetően kudarccal. Visszanyúlni a magyar munkás- és szegényparaszt-mozgalmak késő 19. századi, a Horthy-Bethlen-rendszerrel szemben felhalmozott tradíciójára, megkeresni a búvópatakokat – ez is egy lehetőség lett volna. Nem teljesült.
A liberális demokrácia értékalapján való életre és tevékenységre a Kádár-korszakban legtöbb lehetőség a hatalmi struktúráktól viszonylag távol, ám a magán- és családi szféránál szélesebb kis körökben kínálkozott mód leginkább. Ez a kádárizmusban (is) lehetséges spontaneitás (fél)civil világa.  Az elit értelmiség különféle öntevékeny, kritikai vagy ellenzéki mozgalmai. Ha majd egyszer lehetséges lesz például a politikai rendőrség dokumentációja vagy más források alapján szisztematikusan feltárni ezt a világot, nyilván más, árnyaltabb képet kapunk. Az ebben résztvevőket biztosan nagyon erős közösségi sőt sorsközösségi tudat jellemezte, olykor együtt is cselekedtek. Demokratikus gyakorlatra, vagyis hogy a részvétel, beleszólás, döntés, kontroll stb. demokratikus technikáit alkalmazzák, még a szabadság kis köreiben sem igen adódott alkalom. Az ellenőrzés, a preventív intézkedések, a tiltás eszközeit a hatalmi szervek már a szabadság-szigetek ellen is bevetették. A demokratikus gesztusokat belső szabályrendszerként alkalmazók ellen leginkább. A hetvenes évek végétől megszerveződő demokratikus ellenzék teljesen új jelenség volt a demokratikus értékek rendszerezett, nyilvános és demonstratív képviselete szempontjából. A procedurális demokrácia gyakorlására a féllegális tevékenység természetéből adódóan azonban nekik sem adódott lehetőségük. A kis létszámú, meritokratikus, szubkulturális gyökerű közösség nem belső demokráciájáról híresült el. Az emlékezetben fennmaradtak az elfogadás/elutasítás belső körben időnként érvényesített, enyhén szólva nem demokratikus, esetei és technikái. Ezek sok esetben nyilvánvalóan erősen túloznak – de hogy ilyesmi előfordult, azt később az ellenzék vezető személyiségei is elismerték. A demokrácia pótlékai és a demokratikus tapasztalat morzsái, töredékei – ez jelentette a magyar liberális demokrácia hagyományanyagát, felhalmozott társadalmi tapasztalatát 1989-ben. Az ellenzék lehetett a Kádár-korszak végének legnagyobb szabadság-szigete, de még erről sem állítható, hogy egyben a demokrácia szigete lett volna. Búvópatak ritkán épít széles, lakható szigetet.

Visszatérek kiinduló tézisemhez. A Köztársaság válságos helyzete, biztos vagyok benne, összefügg történeti örökségeivel. Megértem azokat, akik ebben a helyzetben politikai, társadalmi, sőt harci programokat sürgetnek. Szükségünk van rájuk. De úgy érzem, legalább ennyire szükségünk van kutatási programokra – hogy feltárjuk, értelmezzük az utat, ami idáig vezetett. A búvópatakok útját, felszínre kerülésüket, ahogyan gátakat tudtak szétrobbantani. Remélem, hogy megvalósíthatjuk kutatási programjainkat – s tartok tőle, jó ideig csak erre lesz módunk.

Az előadáshoz háttéranyag (A volt “keresztény” középosztály és a demokrácia reménye) itt olvasható.
A tartalomjegyzékben a címre kattintva érhető el a cikk.

Hozzászólások

  1. tbokor mondta:

    Rainer M. János előadásának első tézisében azt olvashatjuk: “A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték a hivatalos diskurzusból.” A konzervatív hagyományok búvópatakjáról szóló gondolatmenet fő premisszájának kulcsszava a “hivatalos”. A búvópatak ott is folyik, ahol nem látjuk, s igenis a föld alatt, kíváncsi szemektől elzárva is képes hatást gyakorolni. Éppen e jellegének köszönhetően tudta biztosítani annak a polgári gondolkodásnak, a két világháború közötti éthosznak a továbbélését, amelyre bizonyítékot találhatunk – kézenfekvő példaként – Antall József szellemi örökségében és politikai viselkedésében. Rainer M. János szavaiban talán túlontúl a konzervatív, jobboldali értékrend majd’ ötven esztendős láthatatlansága felett érzett sajnálkozás kerekedett felül azon az örömteli tényen, hogy e politikai kultúra – teljes kiveszése helyett észrevétlenül, de – továbbélt. Amennyiben ez az értékrend minden jel nélkül kimúlt volna, valószínűleg bajosan jöhetett volna létre a lakitelki találkozó (de legalábbis annak közönsége bajosan jutott volna legalább névleg közös nevezőre a magyar politika jövőjét illetően), s a konzervatív-jobboldali MDF helyett balosabb szellemi áramlat került volna kormányzati pozícióba.

    Az előadás másik elgondolkodtató momentuma volt az a széleskörű összefogás, illetve új demokrácia- és konzervativizmus-fogalom bevezetése, amelyet Rainer M. János szóban sürgetett. Az előadás absztraktjában ennél konkrétabb javaslatot tesz a múltfeltáró ténykedésre vonatkozóan: kutatási programokat gondol el, amelyekkel feltárjuk, értelmezzük az utat, amely a Magyar Köztársaság válságos helyzetéhez vezetett. E kutatási programoknak a puszta gyakorlatban csak az oral history, mint történettudományi egyre inkább kanonizált módszer adhat jó alapot (példaként a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet projektjére utalnék, amely középiskolás diákok által százas-ezres nagyságrendben végzett videós mélyinterjúkra épül (a honlap itt érhető el: http://www.emlekpontok.hu, a projektről pedig egy jó összefoglaló pl. itt: http://www.origo.hu/kultura/20111129-emlekpontok-projekt-idos-emberek-visszaemlekezeseibol-schmidt-maria-navracsics-tibor-bajnai.html). Más merítéssel, mutatis mutandis egy ilyen módszer nagy segítséget jelenthetne legalább a történtek “kibeszélésének” tekintetében.

    Három apró megjegyzés ehhez: 1. mindig félő, hogy feldolgozás helyett a kutatói közösség kisajátítja a téma egy-egy narrációját, újabb sebeket okozva ezzel ama bizonyos “másik oldalnak”. 2. Nem kívánom részletezni, csupán jelezni, hogy a “Magyar Köztársaság” hivatalos átnevezése “Magyarországra” a szómágián túlmenően önmagában képtelen eliminálni a Köztársaság említett bajait. 3. Az Antall-kormány sokat emlegetett, túl “puha” rendszerváltásáról, az elvtársias hivatalviselések megtűréséről, a lengyel példával való szembeállításáról nem hallottunk eleget, pedig az átmenet heteinek-hónapjainak tüzetes vizsgálata számos tanulsággal szolgálna ahhoz, hogy megértsük, a négy-öt évtizedes múltra visszatekintő probléma miért áll fenn még mindig.

Hozzászólás beküldése

*