Cigánykérdés Magyarországon

Kontak személy: Mikulás Domonkos
projekt, workshopok formájában, 2009 őszétől kezdődően
 
 
A CIGÁNYSÁGRÓL
Nagy Endre
 
 
(1) A cigánykérdés (vagy politikailag korrektül: a cigány ellenes előítéletek) különösen az utóbbi években vált problémává Magyarországon. Ez persze így, hogy cigányság egy belülről tagolt társadalmat takar, amelyben a mélyszegénységben élő cigányoktól a gazdag vállalkozókon keresztül egészen a cigány zenészekig terjed a skála, leegyszerűsítése a problémának. Hogy milyen is statisztikailag a cigányság társadalmi szerkezete, nos, erről nem hemzsegnek a szociológia felmérések. Sőt azt magát, hogy ki a cigány (vagy, hogy az újabb, és politikailag korrekt elnevezést használjuk: a romák), csak becslések alapján lehet megítélni. A legutóbbi népszámlálás szerint, bármilyen meglepő, összesen mintegy 290 ezer ember vallotta magát cigánynak. Az eredeti Kemény István féle vizsgálatok már elavultak, a Kolosi Tamás féle rétegződés vizsgálatokban szó sem volt cigányokról. Bár az utóbbi időben számosan (pl. Szelényi Iván és Ladányi János is) foglalkoztak a cigánysággal, ezek sem adnak választ a cigányság belső társadalmi rétegződésére.

Leginkább a cigányságra a végletek jellemezők. Egyfelől vannak a magyar társadalomba teljesen integrálódtak (pl. a cigány zenészek, vagy azok, akik cigány létükre a népszámlálás alkalmával nem vallották magukat cigánynak), másfelől pedig ott vannak az elkülönülők, a menekülők, akik tovább akarnak menni, hol Kanadába, hol Svédországba (pl. a mohácsi cigányok). A kérdés higgadt megtárgyalását lehetetlené teszi az a körülmény, hogy a romavédő értelmiség és a hétköznapi előítéletes gondolkodás teljesen egymásnak feszül. Míg előbbiek a cigányok makulátlanságát védik, s kimutatják, mennyi előítélet sújtja a romákat, addig az utóbbiak pedig „igenis” cigánybűnözésről beszélnek (ld. miskolci rendőrkapitány tragikomikus ügyét), amit előbbiek hevesen visszautasítanak. A cigányellenesek pedig a markukba röhögve mondogatják maguknak, hogy hát őt is vagy a rokonát, vagy az ismerősét megverte egy „etnikum”, mert a cigányok lopnak és csalnak, meg ők szurkálták halálra Marian Kozma veszprémi kézilabdázót.

Szerintünk a cigányság mai helyzetét genetikus-történeti és szociális antropológiai vizsgálatokkal lehetne megérteni. Mindenesetre mai általános felfogás szerint a cigányok egy indiai népcsoportból származnak, akik feltehetőleg a legalsó kaszt, a súdra, alatt éltek, mint páriák. A páriák, az ún. érinthetetlenek közé tartoztak és a legalja munkát végezhették, mint pl. halottak elégetése. Valószínűleg ennek az oka az lehet, hogy egy fejlettebb kultúra hódította őket meg eredetileg, s így őrájuk hárították a piszkos munkákat. Nem tudjuk pontosan, hogy miért, de a XI-XII. században egyesek közülük elindultak Nyugat felé, eljutottak Egyiptomba (innen az angol nevük: /e/gypsies), majd elérkeztek Magyarországra is. Először vándor cigányok voltak, Mária Terézia próbálta őket letelepíteni. Ez jórészt csak a XX. századra sikerült. Az én gyerekkoromban már beengedték őket a falvakba, városokba, ahol elkülönülten, gettószerűen éltek, többnyire a falu végén. Az együttélés békés volt, mert egyfelől a cigányok elfogadták alávetett helyzetüket, másfelől pedig a magyarok, ha egy cigány kimosakodott, rendesen járatta a gyerekeit iskolába, már elfogadták, mint olyasvalakit, aki bele akar illeszkedni a magyarok világába. A cigányok általában kézművességet folytattak, voltak kifejezetten cigány kézműves munkák (vályogvetés, teknőfaragás, stb.) és a nemszeretem munkákat végezték. A cigányvédő értelmiségben fogalmazódott meg az a vád, hogy ’45-ben kimaradtak a földosztásból, ami jogi és praktikus nonszensz lett volna: soha nem műveltek földet, ez nekik „természetes” sajátosságuk (ennek jelentőségéről, ld. Marx: MEM 46/I. kötet. 366.o.), egyszerűen nem voltak tapasztalataik. Hogy ez hiba volt a földosztásnál, ezt csak legújabban fogalmazódott meg egyes cigány aktivisták részéről.

A cigányság tehát ún. elsődleges közösségként érkezik Európába. Belső viszonyait ennek megfelelően kell felfogni. Ebben a törzsi, vagy családi-nemzetségi társadalomban – mint Weber leírja (ld. Gazdaságtörténet. Közgazdasági, Budapest,1979, 282-283.) – eredetileg tradícionalizmus uralkodik Ez tiszteltben tartását jelenti az ősök által áthagyományozott szokásoknak, beleértve a kereskedelem és a gazdálkodás hagyományos formáit is. A tradíciók fenntartásában szerepet játszhattak bizonyos érdekek (pl. Kínában), másrészt a mágikus vallásosság, amely azt jelentette, hogy az emberek féltek a legkisebb életmódbeli változástól, mert ennek rossz következményei lehettek. Hogy milyen lehetett a cigányok eredeti vallásossága, arról nem rendelkezünk adatokkal, de bizonyosak lehetünk abban, hogy mágikus jellegő volt.

A közösségen belüli viszonyokat ez a tradícionalizmus jellemezte: „a törzs, a nemzetség és házközösség tagjait a kölcsönös könyörületesség vallási köteléke főzte egymáshoz, ami ily módon egymáshoz tartozók körén belül kizárta a gátlástalan haszonszerzést, kifelé viszont gátlástalanul érvényesült a szerzési vágy, mivel minden idegen eredendően ellenségnek számított, akivel szemben bármi megengedhető. Másfajta morál érvényesült tehát a közösségen belül, és más a közösségen kívülállókkal szemben” (Weber im. 283.). A közösségeken belüli viszonyokat Malinowski, Polányi Károly, őket megelőzve pedig Somló Bódog dolgozta fel a modern gazdasági antropológiában. Ezt a Weber által egyébként az ún. kettős morálnak nevezett rendszert aztán Gouldner tipologizálta egy hatvanas évek elején írott cikkében (The Norm of Reciprocity: A Preliminary Statement. American Sociological Review 1960, XXV, 161-178). Ebben a közösségen belül a javak cseréjére hármas kategóriát javasol. Az első az általánosított reciprocitás, ami a legbelső törzsi közösségen a családon belül érvényesül (példa: az anya szoptatja csecsemőjét), ahol nincsen semmiféle viszontszolgáltatás elvárására, vagyis ekvivalenciára. A második a kiegyensúlyozott reciprocitás, ahol hosszú távú ekvivalencia van, és lehet, hogy nem attól kapok viszonzást, akinek nyújtottam a jószágot. Ezt nevezte Somló Bódog ajándékcserének. Tudniillik itt szigorú szabályok uralkodnak (pl. ha egy öreg kér tőlem valamilyen tárgyat, oda kell adnom, de fordítva nem áll). S a skála végén az ún. negatív reciprocitást találjuk, ahol az önző szerzés, eltulajdonítás, csőrés-csavarás és erőszak is megengedett. Példa erre a védelmi pénz, amit „szimbolikus szolgáltatásért” szednek. Ez a negatív reciprocitás erősödik a közösség szélei felé haladva, és teljesen kibontakozik az idegenekkel folytatott javak cseréje esetén.

A cigányság viselkedését ebből a kettős morálból kell megértenünk, abból, hogy ők egy teljesen idegen társadalomba telepedtek, és akik egészen a legutóbbi időkig megőrizték zártságukat, amit a vajda hatalma testesített meg felettük. De ez a közösség felbomló állapotba került, és minden felbomló állapotot az jellemez, hogy egyfelől kívülről behatol a szerzési morál a közösségbe, aminek következtében már nincsenek meg az ősi reciprocitási szeretet viszonyok (pl. az, hogy a cigányok futtatókként prostituálják saját lányaikat), másfelől sokáig megtartja a maga kívülálló attitűdjét kifelé. Ez utóbbi, negatív reciprocitás nyilvánul meg abban, ahogyan a kívülállókkal szemben viselkednek (pl. lopások, stb.). Ezt felerősíti a cigányság egy részének elszegényedése. Ugyanakkor gyors asszimilációs folyamatok is elindulnak, ami megnyilvánul abban, hogy egyesek nem vállalják cigány származásukat, mivel menekülni akarnak a rájuk irányuló rossz előítéletektől, s eltűnnek a magyarok között.

Ami az előítéletet illeti, itt Bibó István útmutatásait kell követnünk, amelyeket ő a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmányában fogalmazott meg (ld. Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1986. különösen 680-752.). Először is látni kell a középkori beállítódást, ami eleve egy etnikai tartózkodást foglalt magában az idegenekkel szemben. A keresztény Magyarország eleve lenézte a kulturálisan alacsonyabb rendű cigányokat (pl. azért, mert ők működtek közre Dózsa György tüzes trónra ültetésében). Itt sokszor higiéniai idegenkedésre kell gondolni. De ez egészen a legutóbbi időkig nem okozott problémát, egyrészt mivel a cigányok is elfogadták alávetett helyzetüket, másrészt pedig a magyar társadalom befogadó volt, aki feladta cigányéletmódját befogadott és megbecsült lett (ld. a cigányzenészeket, pl. Dankó Pista). Miután a cigányság letelepült egy faluban, betartotta a tulajdon tiszteletére vonatkozó szabályokat, elfogadott lett a helyi munkamegosztási rendben, és különben is a vajda rendet tartott a saját csoportján belül. A probléma a kapitalizmussal és szocializmussal kezdődött, amikor felbomlottak a cigány közösségek. Egyrészt megszűnt a közösségi kontroll, ahogy a cigányság elhagyta a közösséget, másrészt a szocialista ipar és mezőgazdaság majdnem minden cigánynak munkát és megélhetést adott. Majd mikor megtörtént a rendszerváltás, kiütött a baj: kiderült, hogy cigány lakosság képzettségi szintje nem éri el azt a technikai szintet, amit megkövetel a fejlett ipari kapitalizmus. Így a gyökerüket vesztett cigány népesség nagy része ott állt mindenféle támasz nélkül a világban és megpróbált alkalmazkodni. Egyrészt belekapaszkodott a családtámogatási rendszerbe (sok gyerek = sok családtámogatás), másrészt minimalizálta szükségleteit (talán ez volt a legkönnyebb), mások a bűnözés útját választották (saját fajtájának uzsorakölcsönnel való szorongatása, futtatás, prostitúció, kábítószer kereskedelem, általában illegális szerzési formák). Egyesek ebből igen meggazdagodtak, és ez szúrja a többségi társadalom szemét (közkeletű kép: a cigány Mercédesszel jön a szocsegélyért). És ami még rosszabb, egyes csoportok átálltak minden jel szerint saját fatájuk kizsigerelésére (uzsorakölcsönök).

(2) Ezen a jelenségek ellen nem lehet azzal védekezni, hogy elkezdjük szapulni a magyar társadalmat, mint alapvetően cigányelleneset, mert egyrészt ők nem kiképzett tudósok, akik higgadtan vennék számba a társadalmi-gazdasági okokat, amelyek ide vezettek. őket a közvetlen tapasztalatok vezetik, amelyeket a cigányokról szereztek. Mint Bibó rámutat, a környező társadalom nem mér statisztikailag, hogy tudniillik vannak nem-cigányok is, akik elkövetik ugyanazokat a bűntetteket, amit a cigányok, ő csak benyomásai alapján beszél cigánybűnözésről, mert tapasztalja, hogy igenis vannak cigányok, akik bűnöznek. Ugyanis itt egymásról vannak kölcsönös tapasztalatok.

(2.1) Először is vannak a cigány tapasztalatok. ők azt tapasztalják, hogy a magyarok lenézik őket, és kirekesztésnek élik meg, hogy ki vannak zárva bizonyos jövedelmező kereső tevékenységekből, s nem vizsgálják, hogy miért. Ráadásul vannak, akik bátorítják is őket: ma már találunk öntudatos cigányokat, akik mindenért a magyarokat okolják, gyorsan megtanulták azt: fajgyűlölő – mondják bárkire, aki őket megsérti. Másfelől, a cigányok ugyanazt tapasztalják a magyarokról, amit őróluk feltételeznek: becsapják őket, kispénzért dolgoztatják őket stb., miközben ők meg jól élnek. Másfelől pedig a magyarokban kialakul az az előítélet, a cigányok nagy számban semmibe veszik a mindennapi élet erkölcsi szabályait, egyszerűen szólva csalnak és lopnak, mert szerintük a magyart becsapni nem bőn (ld. erről Bibót a zsidókkal kapcsolatban: Válogatott tanulmányok. Magvető, Budapest, 1986, II. 695.).

(2.2) Ami Bibóból különösen figyelemre méltó, az az, hogy kimondja: az előítélet nem képes kiváltani az antiszemitizmust, esetünkben az antigypszizmust (magyarul cigányellenességet), mert a kölcsönös rossz tapasztalatok csak egy sajátos kontextusba ültetve váltják ki azt. Ez pedig a mai magyar társadalom belső meghasonlottsága. Ez a sajátos kontextus az, hogy Magyarország az elmúlt kb. 140 évben már harmadszor megy keresztül azon a folyamaton, amit Marx mint eredeti tőkefelhalmozást írt le. Itt a kapitalizmus mindig ridegebb formákban (hogy Erdei Ferencet idézzük) konstituálódott, mint Nyugaton. Ez összefüggésben van a privatizációval, egyesek nagy meggazdagodásával, a munkanélküliséggel, a magyar mezőgazdaság helyzetével, az Európai Unióval, stb. A magyar társadalomnak most kell rájönnie arra, hogy belső jólléte már nem külső hatalmaktól függ, mint akik elnyomták a forradalmainkat és ránk telepedtek, hanem csakis saját magunkon. Ez egy kegyetlenül kemény társadalomlélektani folyamat, melynek traumatikus jeleit láthatjuk a szomszédainkon is (pl. a cseh nemzet képtelenségét kormányalakításra, a szlovákok magyarellenes hisztériáit, a románok korrupcióját, a lengyelek kétfelé szakadását vallásosra és vallásellenesekre, stb.). De leginkább ránk jellemző ez a szociálpszichológiai állapot, amit Durkheim nyomán, mint anómiát, azaz a szabályvesztés állapotát lehetne leírni. Senki sem tudja már, hogy mit szabad és mit nem. Ezt tanúsítja az országnak a végletek közötti hánykódása (ld. az elmúlt és jövendő proteszt szavazásokat), az egymást kölcsönösen lejárató kampányokat, azt, hogy megint szembe került egymással haza és haladás, meg a Kisantant újjászerveződésének veszélye (ahol nem a realitás, hanem lelkiállapot, a társadalompszichológiai beállítódás a fontos), örökösen a jobb- és baloldal mint ellenség néz egymásra, és minden új választás a leszámolás rémképét vetíti előre. Ma is az van, amit József Attila így írt le: Szegénytől fél a gazdag, gazdagtól retteg a szegény, Fortélyos félelem igazgat, s nem csalóka remény.

(3) Ezért nem elegendő a jóhiszemű cigánybarát értelmiség részről az a beállítódás, amely azt gondolja, hogy itt minden probléma megoldódnék, ha sikerülne leküzdeni a cigányellenes előítéletet, ha például kitiltjuk a cigánybűnözés szó használatát a politikailag korrekt beszédből. Mert ezt mindenkinek, akinek konfliktusa volt a cigányokkal, vagy aki hallgatja cigányok által elkövetett bűntetteket, ez csak képmutató beszéd marad. Ugyanis amikor a magyarok statisztikákra hivatkoznak, akkor ott a válasz, hogy hát először is szigorúan tilos ilyesféle statisztikát készíteni, meg egyébként is, hát honnan tetszik tudni azt, hogy valaki cigány. Mert a cigányellenességgel nem lehet egyetlen egy fronton, pl. az előítéletek ellen harcolni, hanem mindhárom fronton fel kell venni a harcot.

Először is ez azt jelenti, hogy a magyar társadalomban meg kell szilárdítani azt az értékrendet, amely „minden ember részére minőségi egyenértékűségét, mindenféle elnyomottak emancipációját és minden nemzet valóságos szabadságát végső következményekig elvezeti” (Bibó im.715.). Másfelől a cigányság segítő programokat kell indítani, amiből már volt, de ez nem elég, és meg kell érttetni a nem-cigányokkal, hogy a cigányok pontosan olyan értékes emberek, mint a magyarok. S ha magyarok látják, hogy cigány vezetők pont úgy elítélik a bűnöző cigányokat, mint a magyarok, akkor majd kezdik elhinni, hogy itt megtörtént a cigányság tudatváltozása. Majd ha lesznek cigány Zrínyi Miklósok, akik úgy fogják ostorozni a cigányok nemzeti hibáit, mint Zrínyi tette a Török áfiumban (mint mondja: „jól leábrázolta a hibákat”), majd így folytatja: „Csak jobbítsuk meg magunkat, szabjunk más rendet dolgainknak, tegyük régi helyére és méltóságára militarem disciplinam: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. (Magyar gondolkodók 17. század. Szépirodalmi, Budapest, 1979, 253.).

Másodszor, ez jelenti a kisebbségi társadalom részéről bevallását annak, hogy itt valóban vannak cigány bűnözők. Mert aki abból indul ki, amit a cigányok jóindulatú védelmezői mondanak, hogy tudniillik itt csak cigányellenes előítéletek vannak, tökéletesen hatástalan lesz, mert úgy fogják érezni, hogy itt csak szerecsenmosdatás folyik. Itt csak Polányi Mihályra tudok hivatkozni, aki, amikor felmerült a zsidó háborús üzérkedők elleni küzdelem, és egyesek azt tanácsolták, hogy ezt jobb elhallgatni, mert ez csak az antiszemitizmust fogja növelni, arra az álláspontra helyezkedett (ld. The New Statesman and Nation, 1942 június 27.), hogy: „Ami bennünket zsidókat illet, meg kell szabadulnunk ezektől a csalóktól és pedig olyan gyorsan és radikálisan, ahogy lehet. Bármilyen meggyőző indokok hozatnak is fel egzisztenciájuk mellett, nekünk minden erőnket össze kell szedni, hogy véget vessünk nekik és egzisztenciájuknak. Van törvényünk mindenki számára, és mindenkinek egyenlőnek kell lennie a törvény előtt ebben az országban, zsidónak és nem-zsidóknak egyaránt [...] Számunkra, zsidók számára halálos veszedelmet jelentenek ezek az emberek és ezért a szokásos büntetéshez hozzá kell adnunk a hatalmunkban álló legkeményebb büntetést […] Ez a fajta söpredék az, akik miatt nekünk zsidóknak, mindannyiunknak, sőt a gyerekeinknek és még azok gyerekeinek is szenvedniük kell, ha tovább folytatjuk ezeknek az embereknek a mentegetését, ahelyett, hogy leszámolnánk velük […] Vagy mi vagy ők […] Fújjunk magunknak ébresztőt és szabaduljunk meg legalább a korrupciótól; ezektől a szerencsétlen parazitáktól, akik könnyedén keresnek védelmet a híres zsidók mögött, meg a keményen dolgozó tisztességes zsidók szolid tömege mögött, ha mi az ő gonosztetteik miatt mindannyian elszenvedjük a bizalomvesztést, a megvetést, és az üldöztetést […] Javaslom, hogy hozzunk létre egy Zsidó Felügyelő Tanácsot a feketepiac bűnözőinek kiirtására (extermination). Össze kell gyűjteni minden adatot és publikálni azokról a zsidókról, akiket elítéltek a bíróságokon […] Ez kemény harc lesz, de jó harc”. Mert akkor a cigányokkal kapcsolatban is mindenki el fogja hinni, hogy itt nincsen kettős mérce.

A harmadik terület pedig a magyar társadalom belső torzulásainak leküzdése. E sorok írója sokáig azon a véleményen volt, hogy a magyar társadalom két nagy részre oszlása egy egészséges jelenség, mert midig voltak nagy Nyugatosok és nagy Magyarok. Azonban mára ez az ellentét halálos ellentétté változott, elég, ha az ember megnézi az egyes internetes lapok kommentjeit, mert akkor az a határozott benyomása támad, hogy itt nincsen kibékülés. Az egyik oldalról mucsainak nézik a másik oldalt, a másikról pedig tolvajbandának az ittenieket. Itt csak a ki kit győz le lenini logikája látszik járható útnak. Nem látok kiutat.

A cigányság pedig a két véglet között ingadozik politikailag. Míg nem lesz valamilyen kiegyezés, addig a cigányság mindig bevethető eszköz lesz valamelyik oldalon.
 
 
Észrevételek:
Vecsei Miklós: Túl a huszonnegyedik órán
Mikulás Domonkos: Paradigma