2013 óta rögzítjük a Lehet-e? Fórum összejöveteleit, és rendkívül érdekes visszatekinteni arra, hogyan kerültek megfogalmazásra a (részben) hasonló témák korábban. Ebben a gondolatmenetben megpróbáljuk összegyűjteni, illetve párhuzamba állítani a Bruni könyvről elhangzottakat, Hortobágyi T. Cirill atya vonatkozó gondolatait, melyeket 2014-ben rögzítettük a Magyar Pax Romana 56. konferenciáján, amelynek címe „XXI. századi kihívások” volt és a Pannonhalmi Főapátságban zajlott, illetve Szigeti Jenő előadását, mely az ELTE Vallástudományi Konferenciáján hangzott el.
Elgondolkodtató, hogy a három előadás miként kapcsolódik egymáshoz, és hogyan világítják meg a közösségek változó társadalmi környezethez való alkalmazkodásának és megújulásának fontosságát.
Luigino Bruni könyvében és Cirill atya gondolataiban kifejtett önfelforgatás témáját Szigeti Jenő professzor úr 2013-as Vallástudományi Konferencián tett megjegyzései is kiegészítik, különösen az egyházak fejlődésének és megújulásának kérdésében. Szigeti Jenő előadásában hangsúlyozza a vallási közösségek fejlődését és a nyitottság szükségességét, miközben figyelmeztet a bezárkózás és az elvilágiasodás veszélyére. A vallási közösségeknek folyamatosan reagálniuk kell a társadalom változásaira, hogy ne veszítsenek jelentőséget, és ne essenek szét. Az új kihívásokra válaszolva a vallási közösségeknek képesnek kell lenniük arra, hogy megfelelő lelkiséget és párbeszédet folytassanak a hagyományokkal, elkerülve a stagnálást.
Ez a gondolat kifejezetten párhuzamba állítható a Bruni könyvében megfogalmazott önfelforgatás eszméjével, amely arra hívja fel a figyelmet, hogy a közösségeknek képesnek kell lenniük a megújulásra, hogy elkerüljék a merevséget és az ideológiává válást. Szigeti Jenő is arról beszél, hogy a vallási közösségeknek képesnek kell lenniük a kérdések új megválaszolására, különösen akkor, ha a társadalom vagy a vallásos élet körülményei megváltoznak. A nyitottság tehát, ahogy Cirill atya is említi, a közösség frissességét és dinamizmusát segíti, de ugyanakkor szükség van a belső stabilitásra és az alapvető eszmék megőrzésére is.
Szigeti Jenő az egyházak változásait a konzervatív és a reformista tábor közötti feszültségként látja, amely folyamatosan formálja a vallási közösségeket. A „reformok útján” történő haladás szükségessége összecseng Bruni önfelforgatásról szóló gondolataival, miszerint a közösségek nem maradhatnak a múltban, hanem alkalmazkodniuk kell a változó világ kihívásaihoz. A közösségi vezetés szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú, ahogy azt Cirill atya is kifejti, aki a vezetés és a közösség közötti harmónia fontosságát hangsúlyozza. A nyitottság, a változásra való hajlandóság és a vezetők felelőssége tehát összeköti a három beszélgetést, mindegyik hangsúlyozza, hogy a közösségeknek folyamatosan alkalmazkodniuk kell a változó környezethez.
A Szigeti Jenő által említett új vallási közösségek és a karizmatikus vezetők szerepe is párhuzamba állítható a Bruni könyvében és Cirill atya előadásában felvetett problémákkal. A karizmatikus személyek, mint a vallásos mozgalmak alapítói, képesek új szellemi irányvonalakat teremteni, amelyek segíthetnek a közösség újraélesztésében. Az ilyen közösségek azonban, ha nem rendelkeznek megfelelő szervezeti struktúrával, könnyen széteshetnek, ahogy azt Szigeti Jenő is megjegyzi. Ez is összhangban van Bruni önfelforgatásról szóló elméletével, amely szerint a közösségnek nemcsak lelki, hanem gyakorlati alapokon is meg kell újulnia, hogy hosszú távon is életképes maradhasson.
Összességében a három előadás, bár különböző kontextusban és megközelítésekkel, mind arra figyelmeztet, hogy a vallási közösségeknek folyamatosan képesnek kell lenniük a megújulásra és alkalmazkodásra. A karizma megőrzésével és a közösség céljainak tisztázásával biztosítható a hosszú távú fennmaradás és dinamizmus.
Be First to Comment