Milyen lélek lakik bennünk? – teológiai észrevételek Orbán Viktor ünnepi beszédéről

Fabiny Tamás, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke a Szemléleknek küldte el írását Orbán Viktor miniszterelnök március 15-i beszédéről.

Fabiny Tamás teológiai és etikai szempontból bírálja Orbán Viktor beszédét, mert a vallási elemeket politikai célokra használja, valamint ellenfeleiről dehumanizáló módon beszél. A püspök szerint a keresztény hit éppen az ilyen megnyilvánulásoktól kellene, hogy visszatartson egy politikust…

Orbán Viktor miniszterelnök 2025. március 15-i nemzeti ünnepünkön elmondott beszédéről már sokan leírták véleményüket. Azonnal reagáltak politikusok, elemzők, társadalomtudósok, politológusok. Tekintettel arra, hogy a beszédnek számos bibliai vonatkozása van, teológusként nekem is meg kell szólalnom.

Teszem ezt az ezékieli őrálló feladat jegyében: „Őrállóvá tettelek téged (…). Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben” (Ez 33,7), továbbá – a magyar reformátoroktól kapott örökséget ápolva –: „Talán az oldalamon is kifakadt volna, ha az számat fel nem tátottam volna” (Bornemisza Péter), leginkább azonban Jézus tanítványaként, aki azt kéri övéitől, hogy beszédükben „az igen legyen igen, a nem pedig nem” (Mt 5,37).

Orbán Viktor miniszterelnök mostani beszéde sajátos teológiai keretezést kapott. Az elején az hangzott el, hogy „március 15-e nekünk nem szokványos ünnep, még csak nem is történelmi, hanem szakrális pillanat”, a legvégén pedig a tőle megszokott módon hallhattuk, hogy

„a Jóisten mindannyiunk fölött, Magyarország mindenek előtt!”

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen jelszavak mozgósító erővel hatnak, ezért a szónokok előszeretettel használják őket.

Teológiailag azonban fel kell vetnünk a Szentírásban nem véletlenül szereplő névtilalom kérdését: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét” (2Móz 20,7), amivel kapcsolatban legalább annyit tudatosítanunk kell, hogy annak következményei vannak. Nincs lehetőség szelektív használatra, minden következményt vállalni kell, etikai és szociális téren is. Egy történelmi emléknapról való megemlékezés nem indok arra, hogy annak szakralitását valljuk.

Ez két különböző kategória. Való igaz, hogy a hívő ember Isten előtt éli életét, adott esetben a szabadságot és a próbatételeket is az ő tervébe illeszthetőnek látja, ettől azonban egy nemzeti ünnep még nem lesz szakrális. Teológiai felfogásom szerint a nemzet és a vallás sok ponton összefüggő, ám egymástól jól megkülönböztethető terület.

Sem a nemzet szakralizálását, sem a vallás nacionalizálását nem tudom elfogadni.

A beszéd „jön a húsvéti nagytakarítás, átteleltek a poloskák” részéről sokan elmondták, leírták a véleményüket. Valóban minden politikustól elvárható, hogy óvakodjon ellenfelei és a másként gondolkodók dehumanizálásától. Amennyiben azonban a közéleti szereplő önmagát kereszténynek vallja, akkor őt ettől nemcsak a jó ízlés és a riasztó történelmi példák kell hogy visszatartsák, hanem a Szentírás is. Teológiai nyelven ezt úgy mondjuk, hogy az ember imago Dei, Isten képmása.

A bibliai teremtéstörténet hitvallásszerű szövegében olvassuk ezt: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Móz 1,27) Itt nincs szó a teremtettség állítólagos sorrendiségéről, annál inkább hangsúlyos, hogy a férfi és a nő Isten képmását hordozza, méltóságát ezért tőle kapja. A bibliai antropológiát általában ez a lelkület hatja át, így valakinek a dehumanizálása az ő istenarcúságának kétségbevonását is jelenti. Ugyanez az áhítat jellemzi a zsoltáros gondolkodását, amikor az emberről mint olyanról így ír: „Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg” (Zsolt 8,6).

Így jutunk ahhoz a ponthoz, amelyen a miniszterelnök a politikai ellenfeleiről ezt mondta: „Rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket.” Lehet mondani, hogy ez csupán retorikai fordulat, amelynek használatát az általa különösen súlyosnak tartott helyzet indokolja.

Ismét azt kell mondanom, hogy egy keresztény politikust éppen a hite kell hogy megvédjen attól, hogy ilyen súlyos kifejezésekkel éljen.

A regénybeli skarlátbetű a megbélyegzés jele, ami rossz történelmi emlékeket idéz.

Gondolatmenete innen sajnos a pokol bugyrába vezet. Orbán Viktor néhány hete, évértékelőjében élt már ezzel a retorikai fordulattal. Akkor bizonyos, általa rombolónak tartott személyekről ezt mondta: „A külföldieket vigye el az ördög, a magyarokat pedig dugja a pokol legmélyebb bugyrába!” A helyzet most azért súlyosabb, mert a korábbi mondatot „csak” pártelnökként, a mostanit viszont miniszterelnöki minőségében mondta. Épeszű ember természetesen nem feltételezi, hogy a miniszterelnök itt valakit ténylegesen a kárhozatra kívánna juttatni. Egy ilyen gondolat ismételt hangoztatása azonban egyrészt csak tovább rontja az amúgy is tragikus állapotú közbeszédet, másrészt teológiai, vallási kategóriát visz a politikába.

Amikor Jézust az ellenséges samáriaiak nem fogadták be falujukba, két tanítványa, Jakab és János azt akarták, hogy szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket. Jézus ezt mondta „a mennydörgés fiainak”: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.” (Lk 9,55–56) Tudjuk-e, milyen lélek van bennünk?

Nagy a politikusok felelőssége, minden oldalon.

Eszünkbe juthat Jakab apostol intelme: „A nyelv is milyen kicsi testrész, mégis nagy dolgokkal kérkedik. Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat.” (Jak 3,5–6)

Forrás: szemlelek.net