Mártonffy Marcell: Barátom, a püspök

Az idén nyolcvankét éves Beer Miklós a kétezres évek elejétől számítja rádiós és televíziós szerepléseinek időszakát – ekkor lett püspök –, de azóta van mindenki számára érzékelhetően jelen a médiában, amióta 2015-ben állást foglalt a magyar kormány bevándorlási politikája ellen. Ugyanebben az évben indult el és 2020-ban zárult le egy vele készült ötkötetes (!) interjúsorozat, amelyet Réti József jegyez. László Ágnes könyve tehát már a hatodik hosszú dialógus Beer Miklóssal, egyediségéhez azonban nem fér kétség. Egyházi személyiségek megnyilvánulásai nem nélkülözhetik azok ellenjegyzését, akik nem tartoznak vallási közösségükhöz. A hiteles tanú az emberség közös platformján beszél arról, amit igaznak hisz és helyesnek gondol. A ma már nyugalmazott váci püspök tériszonytól mentes, mindenki felé kinyíló szeretetvallása különböző világszemléletű polgártársainak sokaságára gyakorolt hatást.

A népszerű főpap megnézte Wim Wenders Ferenc pápáról szóló dokumentumfilmjét – ennek alcímét veszi át a kötet –, és nem is tiltakozik az epitheton ellen: ő „Ferenc pápa magyar hangja”. A hangsúlyos párhuzam nem pusztán alkati hasonlóságra vagy példakövetésre utal, hanem elsősorban szemléletmódok rokonságára. A nemrég véget ért pápaság kétségkívül bátorító volt, de Beer Miklós életrajzából nyilvánvaló, hogy ő már évtizedekkel korábban azonosult a II. Vatikáni Zsinat utoljára elfogadott, kulcsfontosságú dokumentumával, amelyben az egyház „örömmel és reménnyel” fordul a szekuláris világ kultúrája, autonómiája és az emberek közös gondja-baja felé (Gaudium et spes, 1965). Pályája kezdetétől az egyetemes szolidaritásra ösztönző kereszténység tanúja, akinek látóköre fokozatosan tágul „a világ két drámai problémája, az ökológiai válság és a népvándorlás” felé.

Evidenciák is lehetnek felszabadítóak. Beer felidéz egy levelet, amelyben valaki megkérdezte tőle, egyetért-e a menekültek ügyében Ferenc pápával, „mert ha igen, akkor ő kilép a katolikus egyházból. Válaszomban visszakérdeztem, hogy mi a problémája, mert a pápa azt mondja, amit Jézus tanít a Hegyi beszédben”. Mintha a hívőknek elölről kellene kezdeniük saját hagyományuk megértését. A püspök egyszerűen és fáradhatatlanul magyarázza az alapokat, bárkinek, aki odafordul hozzá, de magától is, amikor csak lehet. Szenvedélyesen fejteget, de figyelme éppoly lankadatlan, mint mesélőkedve. „Mindig készen álltam arra, hogy ha valaki kopogtat, megkeres, ajtót nyitok, meghallgatom az örömét, a bánatát, és ha tudok, segítek neki. Ezért vagyok, ez a küldetésem.”

Katolikus hívőknek támasz és irányzék, ha valamely vezetőjük egyszerre áll ki az elesettek mellett, rója fel politikai intézkedések embertelenségét, és érez együtt olyan harcostársakkal, mint Iványi Gábor és közössége, amely az előbbinek cselekvő részese, az utóbbinak elszenvedője. Beer Miklós a civil társadalommal közösséget vállaló és készséggel eszmét cserélő kevés egyházi autoritás egyike. László Ágnes ezért egy ország kíváncsiságát tolmácsolja kérdéseivel, könyve mégis főként egy barátság dokumentuma. Az újságíró attól kezdve, hogy 2019-ben először közölt egy gyűjteményes kötetben beszélgetést a püspökkel, „otthonosan és kiváltságosnak” érezte magát mellette és vele, akárhányszor meglátogatta, előbb váci székhelyén, majd nagymarosi lakásában. Oldott dialógusuk „üzemi hőfokon” zajlott. Az olvasó valószínűleg nem csodálkozik rá minden apró mozzanatra úgy, mint a nem hívő kérdező, akinek a katolikus miliőben sok minden újdonság, de igazat adhat a fülszövegnek, amely szerint a könyv lenyomata „a korszaknak (…) amelyben most élünk Magyarországon”. Hozzátehetjük: az előzőnek is, hiszen a budai polgárcsaládból származó Beer inkább tipikus, mint különleges egyházi pályafutásának elbeszélése az államszocializmus évtizedeit is felvillantja. Kivált emlékezetesek emberszeretetté szublimálódott életének ősjelenetei: az apa korai, tragikus halála és az anyai-nagyszülői gondoskodás megtapasztalása. Gyermekkori élményeiből szervesen nő ki egy érzékeny személyiség gondviseléshite és elhivatottsága.

A katolicizmus megújulását a személyközi és társadalmi viszonyokra egyaránt hatni képes szolgálatelvű spiritualitás és segítő praxis elmélyítésén és prófétai képviseletén keresztül tartja megvalósíthatónak, ugyanakkor pontosan érzékeli egyházának anakronisztikus vonásait és válságjelenségeit. A szakadatlan etikai reflexió és az intézményi önvizsgálat szorosan összetartozik világszemléletében – ebben is párhuzamba állítható Ferenc pápával –, noha feltétlen lojalitása a hierarchia iránt, amelynek tagja, időnként pedig sztereotípiái fékezik gondolkodásának kritikai lendületét. Meghökkentő, amikor kétségbe vonja a nők lelkészi alkalmasságát (a férfiakét nem), vagy amikor összefüggést lát homoszexualitás és pedofília között. „A templomba járó katolikusok többsége hallani sem akar a cigányokról, (…) a zsidókról sem”, olvassuk, de – a reményen túl, hogy a csüggesztő helyzet pozitív példák hatására megváltozhat – a követendő stratégiáról is szívesen hallanánk. Mindenesetre tény, hogy a püspök a válaszokat is folytonosan keresi, ennek jegyében épített ki hatékony szociális gondozói struktúrát egyházmegyéjében. És legalább ilyen fontos, hogy gondolkodásának középpontjába a Máté-evangélium 25. fejezetét, a végítéletről szóló textust állítja: „éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, innom adtatok, meglátogattatok, befogadtatok. Jöjjetek, Atyám áldottai, ezért éltetek.”

Forrás ÉS: KÖNYVKRITIKA – LXIX. évfolyam, 28. szám, 2025. július 11.
Főkép: Hírklikk.hu