Dr. Iványi Márton Pál: Luther, a lator? Egy pamflet bírálata

Bevezetés

A néhai Ferenc pápa idei halála önmagában is alkalmat adhat arra, hogy a kortárs keresztény gondolkodás és az európai értelmiség újraértelmezze a reformációhoz, s különösen Luther személyéhez fűződő viszonyát. A néhai pápa egyik emlékezetes kijelentése – amelyet Paweł Lisicki idéz 2020-ban megjelent, erőteljesen bírálati hangvételű könyvében – így hangzott: „a katolikusok mindenekelőtt két dolgot tanulhatnak a lutheránusoktól: reformot és a Szentírást” (2020: 10–11). Roppant érdekes, hogy e gondolatot éppen egy olyan keresztény apologéta marasztalja el, aki a kortárs világ számos kihívásáról is rendszeresen megnyilvánul. Miközben továbbra is alapvető jelentőségűnek tartjuk az ökumenikus párbeszédet és az európai hitvilág közös alapjait érintő kérdésfelvetéseket, e helyen azonban nem ezek állnak a középpontban, hanem magának a Lisicki-könyvnek és a körülötte kibontakozó vitának a felidézése és értelmezése.

Lisicki műve voltaképpen Ferenc pápa szellemiségének éppen az ellenkezőjét képviseli. Száraz Miklós György 2020-as találó megfogalmazásával „hitvitázó pamfletként” is leírható ez a teológiai, történelmi és lélektani szempontból provokatív – ahogy ifj. Zászkaliczky Pál (2021: 42) jellemzi: „érthetetlenül durva, időnként bulvárízű” – nyelvezetű munka, amely az alcímébe foglalja, hogy a reformációt és magát Luthert is az egyháztörténet „sötét oldalának” tekinti. Bár ezen esszésebb kritikák, illetve más reflexiók is érintették e művet, a hazai lutheránus és katolikus értelmiség részéről mindeddig feltűnően kevés elmélyült válasz született – talán azért is, mert sokan méltatlannak érezték, hogy az efféle retorikai hevülettel szemben érdemben reagáljanak.

E jelen írás egy olyan vádaskodáshalmazra kíván reflektálni, amely éppen a vitát ellehetetlenítő félreértések miatt teszi szükségessé az újragondolást. Noha e reflexió – mint az évszámokból is kivehető – talán némileg megkésett, időszerűségét mégis az adja, hogy ma, Ferenc pápa halálát követően, valamint Luther 95 tételének október 31-i évfordulójához közeledve, szintén indokoltnak látszik egy higgadt, elemző bírálat megfogalmazása a Lisicki műve által felszínre került kérdésekről.

Túl könnyelműen kezelt történelmi tétek

Miközben Lisicki elfogultsága máskülönben aligha meglepő – hiszen felvállaltan katolikus tradicionalista világnézetéből és másutt kifejtett nézeteiből fakad –, ez önmagában még nem tenné problematikussá munkáját. Alább tetemre hívott könyvének egyik legfőbb gyengesége sokkal inkább az, hogy szerteágazó műveltsége és hiánypótló tájékozottsága ellenére mintha nem venne tudomást a Vatikánnal szembeni tiltakozás, vagyis a kialakuló protestantizmus korabeli politikai kockázatairól.

Miközben a szerző felrója Luthernek, hogy a Vatikán kezdeményezte bírálatokra hol erőszakos, hol sértett, hol alakoskodó vagy tudománytalan (valójában általában igen művelt és lényeglátó) válaszokat adott, mintha megfeledkezne arról, hogy milyen tétjei voltak az időtájt ezeknek a szembenállásoknak.

Ennek belátásához – jóllehet az alábbi példák felidézése talán némileg didaktikusnak tűnhet – akár néhány „kortárs” eset auftaktja is elegendő lenne. Emlékeztetőül: olyan korszakban járunk, amikor Savonarolát 1498-ban, Huszt 1415-ben megégetik, sőt, Galilei is alig kerüli el ugyanezt a sorsot egy évszázaddal később (tegyük hozzá, az utóbbira nagyban ható Kopernikusz leghevesebb ellenfelei viszont éppenséggel protestánsok voltak). A következőkben azonban – e példák látványos drámaiságán túl – mélyebbre kívánunk tekinteni.

Természetesen nem mindenki és nem is feltétlenül kerül közvetlen életveszélybe az akkori prokrusztészi eretnekvádak és tanítások közepette. Azonban már a releváns évtized kimondottan Luther-közeli tapasztalatainak a félreismeréséről árulkodik a Melanchton nagybátyja, Johannes Reuchlin nevével fémjelzett per szerző általi (2020: 16) bemutatása, legalábbis a nagyobb vallás- és irodalomtörténészi munkák tekintetbe vételével. Ugyanis a kiváló, első nem zsidó származású hebraistát, írja MacCulloch (2011: 148) angol akadémikus, egyik humanisták által is felkarolt vitairata miatt végül bíróság elé állították, és “Rómába zsuppolták, hogy ott ítéljenek eretnek volta felől.” Ez az 1510-es évekbeli bánásmód, így az angol akadémikus később, “még Erasmust is elborzasztotta” (2011: 176). Friedenthal (1983: 140) nyelvén szólva e Reuchlin körüli történések éppenséggel szemléltetően mutatják meg azt, “milyen reménytelenül merevvé vált a frontja” az ortodoxia védelmezőinek.

Lisicki is szót ejt időnként a rendszerszintű hatalmi visszaélésekről, viszont ezek hordereje felett mintha szemet hunyna. Előbbiek egyik abszurd és kegyetlen megnyilvánulásáról Paltz praeceptor a következőképp emlékezik meg Luther egykori ágostonos teológiaoktatója, Usingen előtt Cs. Szabó (2017: 234) kiváló Luther-könyvének első kötetében: „Azt a pápát, aki ellen a cseh eretnek fellépett, ugyanazon a zsinaton fosztották meg a méltóságától, amelyen megégették Huszt a lemondatott pápa elleni fellépésért.”

Arról, hogy magukat a katolikus klérus tagjait is meghurcolták időnként politikai okokból, Sauli bíboros esete tanúskodik, aki kegyvesztetten halt meg 1518-ban. Visszatérve immár konkrétan Lutherre: Lisickiben mintha nem tudatosodna, hogy ugyanezen évben, alig félévvel Sauli bíboros halála után, augusztus 23-án X. Leó pápa konkrétan a letartóztatására ad megbízást Cajetannak – mindössze húsz évvel Savonarola megégetése után. Kockáztassuk meg egy közkeletű kifejezéssel élve: ez „nem egy jó ómen.” (Most arról, hogy a szintén ágostonos Luther-követő Jean Vallière alig öt évvel később szenvedett máglyahalált, idővonalunkhoz szorítkozva nem is térnénk ki terjedelmesebben.)

Érdekes módon Lisicki (2020: 172) maga is idézi a pápa azon utasítását, miszerint „minden eretnekséget kiirtva” kell fellépni – ám talán nem elég körültekintően mérlegeli e szavak súlyát. Fentiekre nézve nem kaphat teljes hitelt sem a szerző (2020: 136) azon állítása, hogy „Valójában sosem volt veszélyben az élete,” sem pedig az, ahogyan Luther pápa általi 1521-es kiátkozása utáni ténykedését (propagandista, demagóg, populista stb.) e konfliktusterhelt szellemi környezetben minősíti. Vajon nyomhatott-e bármennyit a latban Lisicki számára, hogy honfitársa, a néhai, kiváló II. János Pál vezekelt az egyház bűneiért (2020: 222).

Ebben a perspektívában a 16. századi pápaság határozottságának a mai Rómával való szembeállítása (Lisicki 2020: 48) követendő példaként legalább annyira nehezen védhető, kacifántos és önkényes, mint amikor egy szlovén szerző népe modern jámborságát annak múltbeli, állítólagos hódító erőszakával kontrasztba állítja, utóbbit kívánva magasztalni Jászi Oszkár egyik XX. századi korrajzában.

Az is egy felvethető kérdés itt, elvonatkoztatva az erőszaktól, tovább, a társadalmi élet más területeire tekintve, ismét visszatérve Luther életútjára, hogy egyáltalán mi tarthatta volna vissza a későbbi eszkalációt? Újfent maga Lisicki írja (2020: 225), hogy VII. Kelemen (1523–1534) pápai politikája „alárendelte Róma érdekeit a Medici család és Firenze érdekeinek. Már régóta az volt a pápai politika rákfenéje, hogy a pápák a saját nemzetségük felemelésére törekedtek, de ez most még kártékonyabb volt.” Következtetései ezért is hatnak különösen ellentmondásosan, miközben másutt szintén ő írja, hogy az alig több mint egy évig pontifikált, ugyanakkor máskülönben példásan intézményi önkritikát gyakorló VI. Adorján lépései után voltaképpen “nem tudta ellátni hivatalát” (2020: 223). Más szóval, a visszásságok közismertségének érzékeltetéséhez még csak nem is kell feltétlenül kifejezetten protestáns körökből származó bírálatokhoz fordulnunk. Ha mégis így tennénk: utóbbiakat képviseli például Virág Jenő ( 2017: 92) is az Asztali beszélgetések alapján, amikor felidézi, hogy VI. Sándor pápa 1500-ban búcsút hirdetett „hogy ennek jövedelméből sereget küldjenek a törökök kiűzésére” –  melynek nagyobb részét azonban “őszentsége törvénytelen fiára, Borgia Cézárra költötte.”

Mindezek után igen különösen hat, hogy a bíráló szem elől téveszti annak indítékait, amikor Luther azt mondja Wormsban, hogy „ha megtagadná a könyveit, azzal a zsarnoki uralmat erősítené” (Lisicki 2020: 180; Cs. Szabó 2018: II. 292).

Ez utóbbinak Lisicki egy további bírálati pontjával kapcsolatban is jelentősége lesz, a teológiai kérdések kontextusában, amelyekre alább térünk vissza.

Legitimálhatatlan, lendületes lázongás – légüres térben?

Ugyancsak nem kap elég teret a szerző részéről, miközben mintha a kibontakozott világtörténelmi jelentőségű fordulat “kizárólagos felelősévé” tenné meg a reformátort, hogy Luthernek a kezdetektől afféle elvbarátai, kvázi szellemi-szövetségesei voltak. Idesorolható például Von Hutten, később Karlstadt, Melanchton, de akár még Bölcs Frigyes fejedelem is. Miképpen másképp fordulhatott volna elő az például, hogy például hogy János Frigyes (Lisicki 2020: 46) fordíttatta egyes műveit latinra, alighanem azért, hogy azok mielőbb eljussanak az egyházhoz? Tételezzük fel, hogy Luther személyes karizmája volt az, spekulatíve adva helyt Lisicki támadásainak, “tévelygő,” “eretnek” irányba vitt másokat is. Ez esetben is, inkább a történelmi tényszerűség szellemében, hogysem a relativizálás szándékával utalnánk rá, hogy még radikálisabb felekezetek, zwickauiak, anabaptisták és mások is a világtörténelem színpadára léptek akkoriban – akiktől már Luther időnként kifejezetten élesen el is határolódik. Itt hadd szabadjon megjegyeznem, hogyha a korabeli katolikus perspektívát rekonstruáljuk, akár még a korai kálvinizmus is radikálisabbnak hathatott – vajon róluk is lesz majd Lisicki-kötet? (Ha igen, csak remélhetjük, hogy tárgyilagosabb vagy megértőbb). 

Ezen szereplőkre, ha ki is tér, a “lelepezés” szálait csakis Luther személyét és történelmi portréját és jószerivel csakis kritizáló módon szövi össze. Mindez ismétlem, nem lephet meg. De az, hogy nála az sem menti fel Luthert, hogy akkoriban kimondottan katolikus egyházközeli proto-reformatori tevékenységek is zajlottak, melyekről éppen Lisicki maga számol be terjedelmesen Vernazza, Genovai Szt. Katalin, a theatinusok, vagy Emiliani Szt. Jeromos (2020: 68-69) kapcsán, elfogultságot tükröz. Mégis, a legnagyobb adósság korántsem ez itt, hanem az ágostoni forradalom eszmeáramlatainak általában vett negligálása, amire még alább részletesen visszatérünk.

Előbbi eljárás arra emlékeztet, mintha levennénk egy sakktábláról a választófejedelmi könnyű tiszteket, a befolyásos egyházi szereplők futóit, a még radikálisabb mozgalmak parasztjait. Majd, az egész konfliktust erősen perszonalizáltan egy egyház és Luther közötti, fekete-fehér küzdelemként állítanánk be, egyes alapvető dinamikákkal és szereplőkkel nem számolva.

Felmerühet vádként Lisickit olvasván, hogy okot keresett arra, hogy szembeszálljon az egyházzal – miért ne tette volna, ha a katolikus fősodor is elítéli az akkori visszaéléseket, mint láttuk? Véletlen, vagy kizárólag Luther személyén múlt volna, hogy 1521-ben az Ágoston-rend minden szerzetese csatlakozik a protestáns reformhoz?

Lisicki arra a következtetésre jut, amely egyben kvintesszenciája érvelése elfogultságának: “A tételek [1517-es] kifüggesztette volt a provokáció első nyilvános és sikeres aktusa” (Lisicki 2020: 38). Meggyőzőbbnek tűnik MacCulloch (2011: 210) olvasata, miszerint „annyi pofon érte őt attól az intézménytől, amelyre anyjaként tekintett – ez önmagában is elegendő volt ahhoz, hogy a gondolatait felszabadítsa, és esélyt adjon neki arra, hogy az Újszövetség olvasása alapján friss szemmel nézze az egyházat.”

Még mielőtt ennek a mélyére tekintenénk alább, tisztázni érdemes, hogy Luther akkoriban [1512-es doktorátusa után] és még sok évvel később is biztosan az egyház hű fiának tartotta magát (Lisicki 2020: 76). Sőt: az sem zárható ki, hogy valójában Luthernek nem is állt szándékában csapást mérni az egyházra, miként az sem, hogy alkalmasint eleve nem is tulajdonított különösebben nagy jelentőséget saját tettének (MacCulloch 2011: 204). Egyik későbbi visszaemlékezése szerint, amelyet Virág Jenő lelkész idézett fel a második világháború előestéjén, a pápaság “angyalokéhoz hasonló tekintélyét sohase” merte volna „megtámadni, ha Pál apostol világos bizonyságtételekkel és érvekkel” fel nem tárta volna annak “jövendő elvakultságát” (2017: 26).

Akképp is megközelíthető mindez, hogy az volt a szándéka a wittenbergi fellépéssel, hogy akadémikus körben vitára szólítsa fel a teológusokat a tudósok nyelvén és teológiai kérdésekről. Ez általános volt nehéz vagy vitás problémákkal kapcsolatban, és az egyetemi élet mindenütt tézisek megfogalmazása, valamint a tézisek megvitatása közepette folyt (Friedenthal 1983: 156-7; Péter 1993: 10).

Luther egyébként még ebben az utóbbi összefüggésben is, igencsak hagyománytisztelően, visszautal Ágostonra, mint akkoriban „össz-egyházi” berkekben meghatározó egyházatyára:  „a mi teológiánk és Szent Ágoston sikerrel nyomul előre és Istennek hála, uralkodik ami egyetemünkkel” (Friedenthal 1983: 157; MacCulloch 2011: 204; Drewery – Rupp 1970: 15).

Talán a legélesebb, legracionálisabb és legszilárdabb erkölcsi alapok, ami “enyhítő,” vagy egyenesen felmentő körülményként felhozható -, azok, amelyek visszaköszönnek Worms-ban, Eckkel vitába szállván: “hacsak meg nem győznek a Szentírás bizonyságával vagy világos ésszerűséggel (mivel nem bízom egyedül sem a pápában, sem a zsinatokban, mivel jól tudjuk, hogy azok gyakran tévedtek és egymásnak ellentmondtak), akkor az általam idézet szentíráshoz vagyok kötve és lelkiismeretem isten igéjének rabja nem tudok és nem akarok visszavonni semmit, mivel se nem biztonságos, se nem helyes a lelkiismeret ellen cselekedni (Tomlin 2003: 109).

Luther későbbi visszaemlékezései fényében inkább azt mondhatjuk fél évezred távlatából: az egyházat – szemben Lisicki állításaival, nem vetette el, csak eltérőképpen értelmezte és értékelte: “Ahol Isten igéje tisztán megvan, és úgy is tanítják, ott van az egyház is” (VIII 2014: 537; AB 4726), írta 1539. január 18-án.

A bíráló szeme fennakad még valamin. Lisicki vissza-visszatérő vádja Luther nyelvezete, illetve eszerint, hogy “szemében a Péterre épülő egyház csak egy nagy rakás sz**” (2020: 31). Nem kizárólag erről van szó! Luther 1545-ös visszaemlékezése szerint egyenesen ölt volna a pápáért (Virág 2017: 8).

Akárhogyan is áll e dolog Luther dinamikus szemléletével, Lisicki kételkedik szembefordulasanak őszinteségeben. Eközben megfeledkezik egy kulcsszereplőről: Ágoston.

Miközben statikusan közelíti meg és esszencializálja Luther dinamikus szerzői és közéleti pályafutását – holott még a Lisicki által Luther egyik fő katolikus bírálójaként idézett Patrick O’Hare (1916: 140) is kimondja a reformátor világnézetének fokozatos kialakulását –, számos feltevése közül a leginkább méltánytalan, hogy Luther lelki tusáit (melyeket még a lélektani szakirodalom, pl. Erik Eriksson (1962) is  jól ismerni vél) negligálva ténykedését valamiféle öncélú, patológiás színezetű, ördögi machinációnak tekinti. Pedig itt legfeljebb – ha egyáltalán – arról lehetett szó, amit Dairmaid MacCulloch “ágostoni pesszimizmusnak” nevez. Egyetérthetünk az angol akadémikussal, “a 16. század társadalom- és politikatörténetét teológia nélkül megérteni reménytelen” (2011: 184). Ugyanő jut arra a következtetésre is, hogy a reformáció, belső összefüggései tekintve, az ágostoni kegyelemtan diadala volt az ágostoni egyháztan fölött,” illetve, hogy “Egy sor tudományos koponyát inspirált az ágostoni életmű revideálására fennmaradt műveinek az első, tudományos igénnyel sajtó alá rendezett összkiadása” (Bázelben 1490-ből) (2011: 186).

Luther – legalábbis kezdetben – tanulmányait a legjobb elismert tekintélyekre alapozta s ha éppen rendje védőszentjét, Augustinus-t találta a leges legjobb tekintélynek, véleménye összhangban volt az egyházatyák túlnyomó többségének felfogásával (Friedenthal 1983: 12). Nemcsak a családi barát Melanchton, hanem az egyik legkomolyabb, és egyébként Lisicki által is idézett Luther-életrajzíró Grisar, valamint a 2025 februárban elhunyt amerikai lutheránus Martin E. Marty is szót ejt arról, hogy valójában már Erfurtban nagyon elmélyülten tanulmányozta Ágostont (Grisar 1913: 23-24; Marty, é. n. 35). Az ágostoni munkákhoz hozzáférhetett a kolostorban, akár már az Anderas (2017) szerint 1506-ban a “szomszédos” bajor Amerbachban szintén kinyomtatott Omnia Opera útján is.

Vagyis, Lutherre nézve még a malíciózus szándék abszurd vádja is reálisabb, mint az, hogy ex nihilo, összeesküvési hajlamból bontakoztak volna ki tanításai. Az ilyen gyanúsítgatások és cáfolatuk előtt érdemes a végére járni annak is, hogy – ágostoni alapokon vagy a patrisztika e “koronázatlan királyától” függetlenül is – egyáltalán mi a Luther fémjelezte jelenség szellemi háttere. Mert mit is tanított Luther? 

Kegyelemtan, cselekedetek és a “peccat fortiter”

Ágostonnál már csak egy valami volt nagyobb hatással Lutherre. Ez az Eckkel folytatott lipcsei nagy vitájából következik, ahol kijelentette: „bármi szentek, bármi tudósok is az egyháztanítók, írásaikat a Biblia szövegéhez mérve meg kell vizsgálni, és ahhoz kell igazítani, amint azt Krisztus, Pál és János parancsolta nekünk” (Friedmann 253). A lipcsei vita ismét világossá teszi, hogy minden olyan értelmezés, amely Luther gondolkodását az ego vagy a romboló szellem önkényes megnyilvánulásaként írja le – ahogyan azt rosszhiszeműen Lisicki is sugallja, amikor „az egót teszi meg az egyetlen erkölcsi instanciának” (Lisicki 2020: 88) – félrevezető, hiszen Luther nem önmagát, hanem a Szentírást tekintette az egyetlen erkölcsi mércének.

Ki állította, hogy Luther elvetette volna a cselekedeteket? Ő pusztán a hitet helyezte elébük. Lisicki félreérti a kegyelemtan és a cselekedetek viszonyát. Igaz ugyan, és ezt Tom Butler-Bowdon fogalmazta meg talán a legfrappánsabban, hogy Luther „igaz hívőként az egész kereszténységet át tudta formálni, mert a hitet a »jócselekedetek« fölé helyezte” (Iványi 2025: 39), ám ez nem jelenti azt, hogy ne tulajdonított volna nekik – legalább közvetetten – jelentőséget. Ezt csak akkor lehet félreérteni, ha egyes kijelentéseit kiragadjuk eredeti összefüggésükből.

Tény, hogy a lutheri irányzat szembe állítja a hitből való megigazulást a cselekedetek szerinti üdvözüléssel (Ricoeur 2023: 84) – de ebből még nem következik utóbbiak abszolút tagadása. Valóban lutheri tanítás, hogy „jócselekedetekkel […] nem lehet kiérdemelni az örök életet, kegyelmet és üdvösséget” (Virág 2017: 82), csakhogy e megközelítés nem számol azzal az „automatizmussal”, amely szerint a hitből fakadó élet magától értetődően termi a jó gyümölcsöket az evangéliummal összjátékban – mint azt a 283. lutheránus dicséret is hirdeti. Ez világosan lemérhető a lutheránus Ágostoni Hitvallás VI. cikkelyén is, amely „az új engedelmességről” szól, és azt hirdeti, hogy „a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie, és hogy azokat a jó cselekedeteket, melyeket Isten megparancsolt, az embernek cselekednie kell.” Ugyanez visszaköszön Luther 1520-as Sermojában is: „amilyen a lelkiismeretük, amilyen az Istenbe vetett hitük, olyanok a cselekedeteik is, amelyek abból fakadnak” (Luther II. 2017: 23). E gondolat a már fentebb idézett worms-i birodalmi gyűlésen is megfogalmazódik, amikor a reformátor kijelenti: „a lelkiismerettel szemben cselekedni sem nem üdvös, sem nem őszinte” (Cs. Szabó 2018 II: 295). Tizenhat évvel később, az evangélikus “kánon” részét képező, kulcsfontosságú (von Glasenapp 1984: 289; Kollega Tarsoly – Kovács 2015: 34) Konkordiakönyv (a továbbiakban: KK) harmadik tétele már a cselekedetek általános relevanciáját is megerősíti: „Mindnyájatoknak meg kell változnotok és másként kell cselekednetek, mint amilyenek most vagytok és ahogyan most cselekesztek! Lehettek akárkik és akármilyen nagyok, bölcsek, hatalmasok, és szentek, amilyenek csak lehettek – itt senki sem igaz” (1957: 27).

Lisicki hosszasan fejtegeti, hogy Luther utat nyitott a bűn egyéni megítélése előtt, sőt, hogy azt egyenesen igenelte volna (Lisicki 2020: 117–118). Ezt azonban Luther 1537-es előszava – amely immár az évtizedekkel később post mortem kiadott KK-ba is bekerült – világosan cáfolja: „El kell mondanom egy történetet. Járt itt Wittenbergben egy doktor, aki Franciaországból volt küldetésben. Ez az ember nyíltan kimondta előttünk: királya szentül hiszi, hogy nálunk sem egyház, sem felsőbbség, sem házasság nincsen, hanem barmok módjára élünk, és mindenki azt csinálja, amit akar. Mármost képzeljük el: az ítélet napján hogyan néznek majd reánk az olyan emberek, akik ilyes hazugságokat tálalnak fel színigazság gyanánt! Krisztus, mindnyájunk Ura és Bírája, nagyon jól tudja, hogy hazudtak és hazudna” (1957: 9). Lisicki (2020: 273–274) szerint Luther „törvényellenessége” is bizonyítja tévedését, holott a KK harmadik tétele (1957: 25–27) épp ellenkezőleg fogalmaz: „Hacsak a büntetés kordában nem tartja őket, még gyakrabban vétkeznek a törvény ellen, mint azelőtt. Ilyenekből lesznek azután a megkeményedett és gonosz emberek, akik cselekszik a rosszat, ha alkalmuk és terük nyílik reá.” Az Asztali beszélgetések (Luther VIII. 2014: 412) tanúsága szerint Luther kifejezetten elutasította a törvény teljes eltörlését szűkebb körben is: „Lehetetlenség, sőt éppenséggel Isten ellen való, hogy némelyek a törvényt teljesen elvetik és el akarják törölni […] Én a törvényt sohasem vetettem el” (1537. dec. 21., 3650d).

Talán emiatt mondani sem kell, hogy téved Lisicki abban is, hogy „az önmagába vetett hit teszi lehetővé, hogy uralkodjon a törvények felett” (2020: 252). „Éppen a pápisták tana és az a kárhozatos felfogás – írja továbbá A misével való visszaélésről című pamfletjében –, hogy Isten haragvó, és az áldozattal ki kell őt engesztelni. Holott ha nem volna olyan jóságos és kegyelmes, nem árasztott volna ránk és nem adott volna nekünk ilyen gazdag kincset és drága ajándékot” (Luther 2024 III: 75).

A lutheri tanítás végső horizontját, mércéjét mindazonáltal valóban nem a törvény vagy a bűn, hanem Isten kegyelme, a hit, Krisztus szeretete és a Szentírás követése együttesen adja. Ezt a nagy debattőr, ha élne, alighanem azzal egészítené ki, amit (II. 2017: 684) egyik későbbi visszaemlékezésében is megfogalmazott, hogy ellenfelei „az ágostai birodalmi gyűlésen maguk is elismerték, hogy a hitvallásunkat nem lehet a Szentírás alapján megcáfolni.”

„Baljós örökség?” – Luther, mint a későbbi pártoskodó tendenciák bűnbakja?

Korántsem gondolnám, hogy a szerző afféle jelenkori inkvizítor volna; sőt, ha a korabeli, méltó katolikus választ hiányolja Luther fellépésére, abban aligha lehetne vele vitatkozni. Csakhogy egyes Lutherrel kapcsolatos megállapításával több dolog is ütköztethető.

Lisicki szerint „a reformátor szándéka az volt, hogy felszámolja a papi rendet és a papok egyházát” (2020: 94). Másutt úgy összegez (2020: 97), hogy „látszólag az isteni szuverenitás buzgó védelme motiválja; csak kivételesen éles elmék veszik észre, hogy valójában megfosztja a világ feletti hatalomtól és a történelemben való részvétel jogától.”

Ezzel szemben Luther könyvtárnyi kéziratot szentelt az egyház, a gyülekezet és a társadalom iránti felelősségének és bár a felsőbbség iránti kötelezettséget főként a német parasztháború után sürgette (Péter 1993: 14), korántsem volt a rend vagy az egyházi hierarchia destruktív tagadója. Sőt: még a kolostorok, szerzetesrendek bírálataikor is fontos számára a tisztesség mércéje, hiszen, mint az az 1523-as Egy gyülekezeti pénztár rendje c. írásában szerepel (III. 2024: 181), “az ilyen horderejű dolgokhoz jó és erős keresztény lelkiismerettel kell hozzáfogni, különben csak tetézzük a bajt, és a halálos ágyunkon keserves bűnbánat fog gyötörni.”

Életrajzában több jel is utal arra, hogy kifejezetten a Lisicki által „védett berendezkedésen” múlt, hogy a konfliktusok elmérgesedtek. Maga Luther így ír az ő kiátkozásával Lisicki szerint nem eléggé siető (!) X. Leó pápának: „Én ellensége vagyok a perpatvarnak, nem akarok senkit sem bujtogatni, sem ingerelni, de azt akarom, hogy engem se ingereljenek. Ha azonban ingerelnek, nem maradok adós – ha Isten is úgy akarja – sem szóval, sem írással” (Virág 2017: 137).

A pápaság iránti megértés és szerénység szintén megjelenik életművében: „Még Erfurtban […] odáig jutottam, hogy a Szentírás puszta szövege alapján a pápaság sok tévelygésére rájöttem. Ennek ellenére […] ilyesféle gondolataim támadtak: ‘mégis lám, milyen hatalmas a pápa és az egyház tekintélye! Egyedül te lennél okos? Hátha tévedsz?’” (VIII. 2014: 397).

Szellemi utóda, Melanchthon esetében pedig már kifejezetten felmerül, hogy őt inkább a túlzott jóhiszeműség és a megegyezésre, békességre törekvés jellemezte (Kollega-Kovács 2015: 21), nem bármiféle harcias “szakadár” megfontolások.

Természetesen nem lehet és talán nem is kell tagadni az éles, identitást illető őszinte elhatárolódás későbbi tendenciáit. „Számomra a protestantizmus az a hely az egésznek tekintett keresztyén egyházon belül, ahol a leghitelesebben a hit újraértelmezését” – vallotta például az egyébként kálvinista Paul Ricoeur (2023: 23). Ám mindez önmagában aligha gyengíti a katolicizmust. Ellenkezőleg, megalapozottnak tűnik azon vélekedés, hogy éppenséggel a katolicizmus megújhodásához járult hozzá Luther fellépése, ha más nem, akár annak antitéziseként is.

Nyilván más irányvonalak is kijegecesedtek idővel, utóvégre a szellem természete megkívánja ezt. Példa erre a kései modern kor egyik legemblematikusabb gondolkodója, aki a lutheri örökség újraértelmezésének XX. századi mérföldkövét jelenti, Dietrich Bonhoeffer. Ahogy Eric Metaxas írja róla – s akit Lisicki szóhasználatával élve akár „ökumenistának” is nevezhetnénk –: „az ő egyházról alkotott nézete túlmutatott a lutheránus protestáns német egyházon egy univerzális keresztény közösség irányába” (Metaxas 2014: 53). Bonhoeffer „rosszallta, ha egy teológus elfogult a lutheranizmus, a protestantizmus vagy akár a kereszténység iránt. Úgy vélte, az embernek utána kell járnia, hogy minden lehetőséget végiggondoljon” (2014: 54). Sőt, „a katolikus vagy protestáns megnevezés lényegtelen – Isten igéje számít” (2014: 58). Későbbi éveiben „az ettali bencés kolostorban az apáttal és a többi pappal folytatott eszmecserék” csak tovább mélyítették benne „a katolicizmus iránti tiszteletet” (2014: 378).

Luther szellemi öröksége korántsem egysíkú vagy dogmatikusan támadó természetű. Hatása a protestantizmuson túl is érvényesült: mértékadó római katolikus teológusok állítólag még a reformátor tanainak részleges római elismerését is felvetették (Kollega Tarsoly – Kovács 2015: 29).

Megint másutt azt írja Lisicki: “Már az megrendítette a vallási igazság erejét, hogy megszűnt az egyház egyetemessége, különálló közösségeket hozott létre” (2020: 289) – Felrója vajon ezt egy Husznak, vagy akár a XI. századi szkizmának is?

Téves és elhamarkodott a szerző teleologikus következtetése, mely szerint „Luther szándékainak következménye törvényszerűen a katolikus egyház pusztulása a hierarchiájával, a Hagyománnyal, a szentségekkel és mindenekelőtt a pápasággal együtt” (Lisicki 2020: 30). Ugyanígy elhibázott az a vád is, hogy Luther teológiája az ateizmus felé vezetett: „Mindvégig szentül hitt abban, hogy sikerült megtalálnia Isten igazi arcát, nem vette észre, hogy maga a teológiai elve vezet végső soron törvényszerűen az ateizmus uralmához. Rövid úton eljuthatunk az egyéni megítélés elvétől, attól a meggyőződéstől, hogy Isten olyan, amilyennek akarjuk, hogy legyen, ahhoz a meggyőződéshez, hogy egyáltalán nincs Isten” (Lisicki 2020: 51). Kétségtelen, hogy az egyéni megítélés elve, amelyhez azért hosszú és igen rázós út vezetett, illetve ennek “zsinórmértéke,” a Szentírás, központi szerepe új teológiai irányokat nyitott meg, ám aligha tehető felelőssé mindazért, amit félévezreddel későbbi benyomások és tendenciák mutatnak.

Külön figyelemre méltó, hogy Paweł Lisicki értelmezése a néhai Ratzinger bíboros Dominus Iesus (2000) kezdetű dokumentuma mellé sorakozik fel, ahhoz a nézethez, amely a protestáns közösségeket nem illeti meg az „egyház” névvel (2020: 29).

Vádak variabilitása

Ezek lennének a leglényegesebb szempontok e “viszontbírálatban.” Természetesen még felmerülnek kisebb horderejűek is, melyekről röviden ejtenék szót alább. Rendre kifogásolja a Luther. A forradalom sötét oldala c. könyv szerzője az egyházalapító által használt kifejezéseket ellenfeleire. Virág (2017: 132) eleveníti fel, hogy például a 1520 október 6-i, X. Leónak írt levelében maga Luther is önreflektív e tekintetben: Krisztust, illetve Pál apostolt egyaránt a példaadójának tekinti, akik kígyófajzat, illetve ördög mágusa, kutya szintén szavakat használnak. De még fontosabb itt a konfliktus kiélezettsége. Az átokbulla elégetése után maga Luther is utal rá, hogy két út áll előtte, az egyik a kárhozaté, a másik a vértanúságé.”

Itt hadd szabadjon megjegyeznem, hogy időnként mintha Lisicki maga sem válogatna a megfogalmazásokban, jelzőkben. Elfogultságáról árulkodnak egyes szóhasználatai Luthert vagy az ő ténykedését illetően, melyek: „olyan személlyel van dolgunk, aki programszerűen elvetette az észt és a logikát” (2020: 39), az ő “tébolyodott kirohanásaival” (2020: 257), “fékezhetetlen önkényével” (2020: 257),  a „neveletlen parvenü faragatlanságával” (2020: 90) “gyalázkodott, fröcsögött, ordított” (2020: 175), elvégre “túl erős volt benne a gyűlölet kíméletlensége, gorombasága” (2020: 159).

Öntelt? Melanchtont még egyes egyházatyák felé is emeli (VIII. 2014:103), mi ez, ha nem a kollegialitás megnyilvánulása? “Az egója lett a világ közepe” – írja másutt. Elképzelhető, hogy túl jóhiszemű vagyok, de még Henrik angol királynak is vall önnön bűnösségéről, illetve tévedéseiről (II 2017: 440).

Elvetette az észt és a kritikát (2020: 39)? Minden egyes deklarációja cáfolatokat követelt, arról nem tehetnek sem Luther, sem a későbbi katolikus kiválóságok, hogy évtizedeken keresztül nem volt képes egyenrangú vitapartnert kiállítani a Vatikán ellene, talán a kétségkívül tehetséges Cajetant leszámítva. “A tételek igazi hajtóereje az irigység (2020: 114) – talán ez a könyv legabszurdabb állítása – hogy egy koldustarisznyát is időnként magára öltő szerzetes irigykedne. A legigazságtalanabb pedig a hitehagyott fejezetcím – itt a szerző a fanatikus Szent Inkvizíció fogalmát sajátítja el, holott egyre erősödő nézeteltérésekről van szó. A szintén 1529-es keletkezésű Kis Káté tételesen indokolja, hogy teljességgel érvénytelen formában, ahogy azt Lisicki sérelmezi, szó sincs hitehagyásról, sem az egyház kiüresítéséről: Isten kegyelme gazdagon árad: először a hirdetett igében, amelyben a bűnök bocsánata hirdettetik az egész világnak. Ez az evangéliom igazi szolgálata. Második a keresztség, harmadik az oltári szentség, negyedik a kulcsok hatalma és a testvéri beszélgetés és a testvéri vigasztalás (1957: 37).

Művészetellenes (2020: 76, 188-9)?  Inkább egyéb protestáns felekezetekre gondolhat a szerző, hiszen Cranach megszámlalhatatlan portrét festett a Luther-házaspárról. 

Ellentmondások? Maga Luther is számol ezzel. Az 1522-es Felelet Henrik angol királynak című vitairatában olvasni a következőket: „az még nem jelent önmagával ellenkező tanítást, ha valaki később másként fog fel valamit, mint ahogyan régebben azt felfogta, és ezt maga is beismeri, mint én teszem” (II. 2017: 449).

Végszó

Kétségtelen, hogy Luthertől és Lutherről nagyon sokfélét, s nagyon sokféleképpen lehet olvasni. Miközben a Luther és a forradalom sötét oldal c. könyv egyes szakaszai – ha más nem – gondolatébresztők, úgy vélem, a napnál is világosabb, hogy a jelenkor számára nem Luther fél évezreddel ezelőtti, inkább vélt mint valós problematikussága kellene, hogy a különböző egyházak és felekezetek holdudvarában fókuszba kerüljön. Mindez különösen elgondolkodtató a digitalizálódó, mesterségesen intelligens, ám természetesen feszült világunkban.

Luther lelkülete és lendülete Lisickinél, lám, latori lázadás. Jelen recenzió mindezt anélkül kívánta körüljárni, hogy bármiféle felekezetközi rivalizálást tápláljon, akár közvetetten is. A lengyel szerzőnél a reformátor mintha valamiféle deviáns, a kanonizált tanításokat önkényesen felrúgó – vagy azokat nem értő, netán nem érteni akaró -, eltévelyedett és rossz szándékú szereplő volna. A szakítás összetett okainak mélyreható vizsgálata helyett Lisicki így ördögi, sőt patologikus színezetű összeesküvésre redukálja mindazt, amit később mások, akár az idén nyáron visszavonulását bejelentett Walther Kasper bíboros is, a reformátor védelmében újraértelmeztek. E körbe tartozott a néhai Ferenc pápa is – Isten nyugosztalja.

Dr. Iványi Márton Pál
kommunikációkutató,
az óbudai evangélikus konfesszionalista teológusi baráti kör tagja

Budapest, 2025. október 8.

Bibliográfia 

• Anderas, Phillip: Martin Luther, Augustinianism, and Augustine. Oxford Research
• Encyclopedia of Religion. Oxford University Press, 2017. https://oxfordre.com/religion/view/10.1093/acrefore/9780199340378.001.0001/acrefore-
• 9780199340378-e-268>
• Cs. Szabó Sándor: Luther I-II. Harmat, 2017-2018.
• Drewery, Benjamin – Rupp, E. G.: Martin Luther. Ashgate Publishing, Limited, 1970.
• Erikson, Erik H.H.: Young Man Luther. W. W. Norton & Co. 1962.
• Friedenthal, Richard: Luther és kora. Gondolat, 1983.
• von Glasenapp, Helmut: Az öt világvallás. Gondolat, 1984.
• Grisar, Hartmann: Luther. K. Paul, Trench, Trübner, 1913.
• Konkordia Könyv: Az evangélikus egyház tanításai. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1957.
• Kollega Tarsoly István – Kovács Eleonóra (szerk.): A reformáció kincsei I. A Magyarországi Evangélikus Egyház. Tarsoly, 2015.
• Lisicki, Paweł: Luther és a forradalom sötét oldala. RézBong, 2020.
• Luther Márton: Válogatott művek II. Felelősség az egyházért. Luther, 2017.
• Luther Márton: Válogatott művek III. Felelősség a gyülekezetért. Luther, 2024.
• Luther Márton: Válogatott művek VIII. Asztali beszélgetések. Luther, 2014.
• MacCulloch, Diarmaid: A reformáció története. Európa, 2011.
• Metaxas, Eric: Bonhoeffer. Pásztor, mártír, próféta, kém. Immanuel Alapítvány, 2014.
• O’Hare, Patrick: The Facts about Luther. F. Pustet & Co, 1916.
• Péter Katalin: Hitújítók és hitvédők. Kossuth, 1993
• Ricoeur, Paul: Vallás, ateizmus, hit. Szerk.: Mártonffy Marcell. L’Harmattan, 2023.
• Ifj. Zászkaliczky Pál: Párhuzamos könyvismertetés. A Keresztyén Igazság 130 2 (2021) 38-43.
• Száraz Miklós György: Egy modern hitvitázó Lutherről. Országút. 2020. november 14. https://orszagut.com/kritika/egy-modern-hitvitazo-lutherrol-866
• Tomlin, Graham: Luther és kora. Scolar, 2003.
• Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról. Ordass Lajos Baráti Kör, 2017.