A remény zarándokai

Szocioteológiai megfontolások

A keresztény, főképpen a katolikus látásmód kiváltképpen alkalmas arra, hogy Európáról, annak számos alrégiójáról, közötte keletről és nyugatról, kiegyensúlyozottan és előre mutatóan gondolkodjék. Ehhez először arra van szükség, hogy tisztában legyünk a kontinens felosztásainak eredetével és logikájával. A második lépésben pedig feltárjuk az egyházi tanítás releváns elemeit.

Kelet/Nyugat felosztás genealógiája és hanyatló relevanciája

A köznyelv és a közgondolkodás a mai napig Európát két részre osztja, nyugati és keleti területre. A műveltés gés a politikai elfogultságok szabályozzák, hogy ezt a felosztást ki milyen éllel és milyen szándékkal alkalmazza. Helytelen célkitűzés lenne mentális térképünkről a kelet-nyugat közötti határt kiradírozni, de ugyanúgy hiba lenne kritikátlanul fenntartani.

Történelmi hagyaték

Ha nagyon távolra nézünk vissza, akkor Európa nyugati és keleti térfélre osztása I. Theodóziusz császár halálát követően 395-ben történt meg. A birodalom nyugati területe kevesebb mint 100 év múlva összeomlott, mert nem tudott védekezni a népvándorlás hullámai visszatarthatatlanul érkező barbár – többek között germán – törzsek nyomása ellen. 962-től egészen 1806-ig állt fenn a Német-Római Birodalom, amely meghatározó keretet jelentett Közép- és Nyugat-Európa számára. A keleti rész pedig, melynek közismert neve Bizánci birodalom egészen 1453-ig fennállt, míglen nem az Oszmán birodalom elfoglalta Konstantinápolyt. A birodalom 1923-ban bomlott fel, addig a legnagyobb befolyással bírt Európa keleti felén, külön tekintettel a Balkánra.

Vallás- illetve egyháztörténeti vonatkozásban egy másik kettéosztásra kell emlékeznünk, ha Európa történeti örökségét számba akarjuk venni: az 1054-es egyházszakadásra (az ún. nagy szkizma), amelyben a keleti és a nyugati kereszténység a politikai, teológiai és jurisdictiós krízist csak szakadással tudta kezelni. Bár IV. Pál pápa és I. Athenagorasz pátriárka 1965-ben visszavonták az egykori kölcsönös kiközösítést, és bár ezzel megteremtették a kölcsönös megbékélés jogi alapjait, a katolikus egyház és a keleti ortodoxia közötti egység inkább vágy, mint valóság, amelynek azonban inkább politikai, mint teológiai okai vannak.

Végül a harmadik erőteljes határhúzás nyugat és kelet között a II. világháború lezárása a párizsi békeszerződéssel (1947. február 10.), amelyben a győztes hatalmak Európát amerikai és szovjet zónára osztották fel. Elkezdődött a hidegháború, a totális elnyomás alatt élő országok és társadalmak gazdasági és kulturális lemaradása a szabad, nyugat-európai országokkal szemben. Az így kialakított viszonyrendszernek a Szovjetúnió összeomlása vetett véget (1989/1991), amelynek következtében Európa keleti felén számos ország visszanyerte vagy megszerezte régen vágyott függetlenségét, és elkezdhette a nyugat-európai országok által kialakított gazdasági és politikai közösségbe való (re)integrációját.

Politikai frontok

A történelmi tények és összefüggések a jelen emlékezetben mindig érdekek mentén rendeződnek és vannak jelen a kortárs diskurzusokban. Nyugatról nézve Kelet az elmaradottság és kiszolgáltatottság régiója. Különösen a hidegháború alatt erősödött meg indokoltan ez a nézet. A keleti országok, közösségek és személyek is olyanok voltak, mint az a távoli rokon, aki szinte soha nem jön látogatni, ezért lassan elfelejtődik. Van, de mintha nem is létezne. Ezzel szemben Keletről nézve Nyugat a szabadság és még inkább a gazdagság országait jelentette. Stefano Bottoni az 1989/91-es rendszerváltásról írt könyv ének azt a címet adta, a Várva várt Nyugat, amivel találóan fejezi ki a kelet-közép-európai országok Nyugatra vonatkozó alapvető érzésvilágát.[1]

A múlt árnyéka, ami Bottoni számára elsősorban a kommunista diktatúrát jelenti, ma is beárnyékolja Európa keleti felének a fejlődését. A jogi vagy gazdasági szférában ugyan sok tekintetben felzárkóztak az egykor elnyomott országok a nyugati piacgazdasághoz és demokratikus politikai rendszerekhez, de a totalitáriánus berendezkedés logikái és rutinjai mélyen meghatározzák a gondolkodást és bénítják a szükséges reformfolyamatokat. Elsősorban az erős vezető iránti vágyban testesül meg ez a káros örökség, ami többek között a csökevényes civil társadalmi autonómia következménye.

Harminc évvel a kommunizmus bukása után az amerikai Pew Research Center átfogó vizsgálatot készített közel az összes európai országban arról, hogy az emberek hogyan ítélik meg az elmúlt 30 év változásait. Összefoglalólag azt állapították meg, hogy a 30 évvel ezelőtti optimizmus sok tekintetben inkább csalódássá vált. Sokan nem elégedettek a gazdasági és politikai változásokkal. A kelet-európai országok egyre inkább hasonlítanak a nyugatiakhoz abból a szempontból, hogy aggódnak a társadalmi egyenlőtlenségek és a politikai rendszerük működése miatt.

Hanyatló relevancia

Miközben tehát tagadhatatlanok a nyugati és keleti társadalmak és országok közötti régmúltból és közelmúltból fakadó alapvető különbségek, a kelet/nyugat közötti éles határvonal elmosódni látszik. Nem feledve a kontines szubrégiói közötti különbségeket, egyre evidensebbek a hasonlóságok is. Számos kutató határozott véleménye szerint az egész kontinensre nehezedő gondok egyre inkább egész európai összetartást és közös megküzdést igényelnek. Három szerzőre konkrétan is hivatkozom, miközben számos továbbira is utalhatnék.

Ivan Krastev bolgár származású politológus, aki hosszú ideje a bécsi Wissenschaft vom Menschen kutatója 2019-ben publikálta A fény kialszik c. könyvét, majd egy évre rá az Európa után címűt.[2] A két, szorosan összetartozó elemzés szerint már nincs sok értelme Nyugat- és Kelet-Európáról beszélni, mert az a Nyugat-Európa, amire a keleti országok vágytak már nem létezik. Az a másolási alapállás, miszerint a keleti országok problémái úgy oldhatók meg, hogy le kell másolni a nyugati megoldásokat csak minimális eredményeket hozott. Már pedig egyre több ország vagy politikai vezetés számára úgy tűnik, voltaképpen semmi másolásra méltó nincsen.

Az utánzás korszaka, amely 1989-ben kezdődött és 2008 és 2016 között véget ért. Ez a történelmileg egyedülálló időszak két meghatározó jellemzővel bírt: egyrészt véget ért a hidegháborúban két egymással versengő ideológia közötti verseny. Másrészt véget ért a Nyugatnak az a terve, hogy saját értékeit és intézményi modelljeit külföldön is terjessze. Egy ideig ugyan, több éven át minden korábbinál nagyobb támogatottságra talált. A rendszerváltás után Európa újra megosztottá vált, ezúttal a viszonylag stabil és prosperáló liberális demokráciák, valamint az azokat utánozni kívánó országok között. Ám az utánozottak és utánozóik közötti zavaró aszimmetria mára úgyszintén véget ért.[3]

Az Európa után című könyvében pedig amellett érvel, hogy a menekült-krízis, az iszlám terrorizmustól való félelem, összességében az idegentől való állandósult szorongás jelenti Európa számára a morális pánikot. A moral panic Stanley Cohen szakkifejezése[4], amely egy általánosan elfogadott, igazolt vagy nem igazolt, külső vagy belső ellenségtől való félelmet jelent, ami meghatározza az egész társadalom életérzését, működését és a hatalmi illetékességek elosztását.

Az utóbbi évtized minden eddiginél egyértelműbbé tette, hogy a leglényegesebb társadalmi és morális kérdések tekintetében egész Európáról kell gondolkodni, és nem szerencsés, egyenesen veszélyes a korábban releváns kelet/nyugat különbségeket és szembenállásokat túlhangsúlyozni vagy akár a jelen kihívások megértésében kulcsszerpet juttatni neki.

Dominique Moïsi az egyik legtekintélyesebb francia politológus 2010-ben publikált könyvében Európát a félelem kontinensének nevezte.[5] A félelem sokmindent jelenthet, ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az egész európai kontines tart attól, hogy értékei, melyek kollektív identitást évszázadok óta meghatározzák külső erők áldozatává válnak. „Most úgy tűnik, hogy olyan erők áldozatává válunk, amelyek felett nincs ellenőrzésünk. Ázsia gazdasági szempontból hamarosan megelőz minket. Az iszlám világ fundamentalistái elszántan törekednek a megsemmisítésünkre. A déli országokból érkező bevándorlók hamarosan elárasztanak minket. Van-e bármilyen módja annak, hogy visszanyerjük az irányítást a saját sorsunk felett?”

Természetesen a kiváló szerző nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen jelentősek a különbségek Nyugat- és Kelet-Európa között. Mégis fontosabbnak tekinti a hasonlóságokat kiemelni, a figyelmet a közös félelmekre irányítani. a félelem érzelem, s a szerző ezenj a nyomon haladt tovább kutatásaival. 2024-ben publikálta legújabb könyvét, amelynek sokat mondó címe: Le Triomphe des émotions, az Érzelmek diadala.[6] Ebben elsősorban az egész világos elárasztó és fenyegető populizmust tekinti a legnagyobb fenyegetésnek, amellyel meg kell küzdeni. Mindenekelőtt az Atlanti-óceán két oldalán, Amerikában és az Európai Unióban az egyesíti őket, ami belülről megosztja őket: a populizmus térnyerése. Összeköti őket az elitjeik iránti közös elutasítás, a „másik” nézőpontjával szembeni növekvő intolerancia, valamint a „migráns másokkal” szembeni közös félelem, függetlenül attól, hogy azok Közép- vagy Latin-Amerikából érkeznek-e az Egyesült Államok esetében, vagy Afrikából és a Közel-Keletről Európa esetében.[7] (117–118)

Végül a harmadik szerző a német filozófus Peter Sloterdijk, aki 2024-ben jelentette meg a Párizsban a Collège de Francen, »Le continent sans qualités: des marque-pages dans le livre de l’Europe« címmel tartott előadássorozatát.[8] A cím nyilvánvaló utalás Musil Mann ohne Eigenschaften c. művére. Sloterdijk úgy véli, Európa hálátlan nemzedék. Elégedetlenségeit elsősorban műveletlensége okozza. Nem olvassa azt a könyvet, amely saját maga. Ezéprt az előadásaival egy tucat könyvjelzőt helyezett el az Európa-könyv legfontosabb fejezeteinél, hogy azokból tanulva a kontinens hálásabb legyen sajátosságai miatt és ezzel erősödjék kollektív identitása. Erre mindennél jobban szükség van egy olyan világban, amelyben éppen alapvetően átrendeződnek a gazdasági, politikai, katonai és kulturális viszonyok. Európának önkritikusan tudomásul kell vennie, hogy miközben keresztény missziós és büszke felvilágosult indíttatásból ki akarta terjeszteni a mindenkire vonatkozó szeretet és elfogadás kultúráját az egész világ felé, valójában a legnagyobb ócskaságot vitee szerteszét: mások erőszakos leigázását, és a behódolási kényszer kultúráját. (251)

A három röviden említett szerző mindegyike egész Európában gondolkodik és a maga logikájával és fogalmi készletével a genuin európai értékek retraktációját, újra tudatosítását szorgalmazza. Ennek lényeges feltétele a tanulás és a tanultakra alapozott reális önkritika.

Kelet / Nyugat szakadék

Nagy nemzetközi kutatások kimutatják, hogy Európa keleti és nyugati felén a társadalmak bizonyos kérdésekben egymástól nagyon eltérően vélekednek. Ezek a kutatások egy-egy országban 1000-2000 embert kérdeznek meg, akik ugyan reprezentálják az ország lakosságát és véleménymegoszlását, de nincsenek annyian, hogy az egy-egy országon belüli különbségeket és árnyalatokat válaszaik révén kutatni lehessen. Amikor a következőkben két nagy témakört veszek górcső alá, amelyeken keresztül a kelet/nyugat szakadék érzékeltethető, már előre fel kell hívnom a figyelmet, hogy ezek a szakadékok egyre inkább az adott társadalmakon belül is jelen vannak. Az első témakör a testhez kapcsolódó etikai kérdéseket tartalmazza, a másik pedig az országok kollektív identitását érinti.

Test

Lavinia Stan román származású kelet-európa szekértő joggal hívja fel a figyelmet idén megjelent könyvében, hogy a régió társadalmaiban az intolerancia sehol másutt nem mutatkozik meg olyan egyértelműséggel és radikalitással, mint a testet érintő kérdésekben: családtervezés, abortusz, azonos neműek házassága, homoszexualitás és eutanázia.[9] Ezek olyan témák, melyek mélyen megosztják a társadalmakat és melyek mentén a kelet/nyugati szakadék it jól érzékelhező. A Pew Forum fentebb már említett 2019-es kutatása kimutatta, hogy a kelet-közép-európai társadalmak inkább elutasítják, míg a nyugat-európaiak inkább támogatják az azonos neműek házasságát.[10]

Nagyjából hasonló a vélemények megoszlása az abortuszt érintően is.

Sebek

A másik nagy témakör, amelynek mentén Kelet és Nyugat elválik egymástól, a traumatikus történelmi emlékezet. Az a máig ható tudat vagy inkább kulturális determináció, miszerint az adott nép, ország, társadalom folyamatos kiszolgáltatottságban élte történelmét, s hosszú évszázadok kényszeralkalmazkodásai miatt csak vágyhatott az önállóságra, autonómiára, saját államiságra. Ezt a Kelet-Közép-Európára vonatkozó alapvető meghatározottságot sebzett kollektív identitásnak nevezem.[11]

Ezen a képen jól látható, hogy a vízszintes vonalakkal és a pontokkal jelölt országokban a sebzettség tudata erősen vagy nagyon erősen van jelen, míg a ferde vonalakkal és a négyzethálóval jelölt országokban kevéssé vagy alig. Világosan látszik, hogy Európa keletibb fele érintettebb, mint a nyugati fele.

 

Ebből az összefüggésből könnyen magyarázható, hogy az erősebben sebzett országok, azok társadalma és politikai vezetése elsősorban a külső veszélyektől való félelem mentén gondolkodik, továbbá az is, hogy a folytonos fenyegetettség tudata különböző elhárító mechanizmusokat indukál. Ezek közé tartozik elsősorban az önkritika és a kívülről jövő kritika ösztönös elhárítása és ellenséges támadásként való értelmezése. Ugyanezt másik irányból fogalmazva, innen fakad a nemzeti és kulturális identitás kérdések jelentőségének görcsös túlhangsúlyozása, valamint az a reflex, hogy az országok problémáiért a felelősséget külső erőkre hárítsák. Sematikusan fogalmazva, az erkölcsi hanyatlásért Amerika és a közösségi média a felelős, a gazdasági és politikai problémákért pedig Brüsszel.

Relatív szakadék

Ezek a szakadékok, amelyek kétségtelenül ott húzódnak a nyugati és a keleti társadalmak között az újabb szakirodalmak alapján egyre inkább úgy tűnnek, mintha az egyes országokon belül jobban mélyülnének, mint az országok között. Még erős ugyan a távoli és közeli múltra való hivatkozás, de gyengül. Helyébe és persze ezzel szoros összefüggésben a társadalmak belső megosztottsága erősödik. A populizmus és fundamentalizmus malmára hajtja a vizet néhány olyan közlemúlthoz tartozó esemény, amely egész Európát megrázta és önvédelmi krízisbe kényszerítette. Bár a kataklizmákra való reakcióban jellegzetes különbségek figyelhetők meg, de a társadalmi reakciók mintázata nagy mértékben hasonló az összes európai országban.

Három súlyosnak mondható csapás érte Európát az elmúlt 10 esztendőben. 2015-től a menekült-krízis, 2020-tól a Covid pandémia, 2022-től Oroszország háborúja Ukrajna ellen. Ezek a krízisek rendkívüli mértékben megterhelik az egyes országokat, gazdasági, politikai és kulturális szempontból egyaránt. Valamint nem különben a populizmusnak és a társadalmi hisztériának malmára hajtják a vizet. Húsz éven át foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogyan lehet a kelet-közép-európai társadalmi és vallási változás számára eredeti elméletet fölállítani. Mire az utóbbi években eljutottam a sebzett kollektív identitás elméletének kidolgozásáig rá kellett döbbennem, hogy azok a társadalmi és kulturális rutinok és reflexek, amik Kelet-Közép-Európát kifejezetten jellemzik, egyre inkább az egész kontinens jellemzőivé válnak.

Catholic view

Az eddigiek során elsősorban az európai kontinensre nehezedő nyomásokról volt szó. Ideje figyelmünket azokra a forrásokra szegezni, amiket a tanítóhival kínál. Annál is nagyobb szükség van erre, mert a mai társadalmi és hatalmi tendenciák forgószelei a közösségi média révén olyan erővel tépik az egyház hajóját, hogy egyre inkább szükség van a kormányzás megerősítésére. A viharok közepette nem csoda, ha nehéz megküzdeni a szorongással, az egyházra is nehezedő külső és belső krízisek láttán akár még érthető is a megszeppenés. A pápák Európára vonatkozó helyzetértékelése és tanítása azonban olyan stabil bázisát adja a katolikus meggyőződésnek, hogy ha ugyan nem is képes lecsöndesíteni a vihart, mint Jézus a Genezáreti tavon (Lk 8, 22-25), de képes megerősíteni a hitet és elvenni a félelmet.

A lengyel Szent II. János Pál pápa és utódja XVI. Benedek pápa európai volt, ismerték és tudták az európai kontinens és az európai katolikusság jellegzetességeit és folyamatait. Ferenc pápa és XIV Leó nem európaiak. Tapasztalataik közelebb vannak a mai katolikus egyház fő vonulataihoz. Akár azt is érezheti az öreg kontinens egyháza és annak püspökei, hogy kiesnek a magisterium figyelmének fókusztából. Miközben Európa gazdasági és politikai szempontból Amerika és Kína árnyékába kerül és ebből a státusból kell újradefiniálnia és újrapozicionálina magát, a katolikus Európának a létszámbeli hanyatlás és az erkölcsi hitelvesztés rémképétől fenyegetve kell magára találnia, miközben a világegyház fő fókusza Dél-Amerika és Afrika.

Pápák Európája

Mindhárom legutóbbi pápa tanítására igaz, hogy egyrészt éles és kritikus szemmel tekintettek a kontinens súlyos nehézségeire, másrészt szentül hittek abban, hgy az egyház képes a remény helye és misszionáriusa maradni és egyre inkább azzá válni.

Szent II. János Pál (lengyel, tehát kelet-közép-európai) az inkulturációt hangsúlyozta: „inculturation the incarnation of the Gospel in native cultures and also the introduction of these cultures into the life of the Church” (Slavorum Apostoli 1985, 21) Miközben a nyolcvanas években ezt a kifejezést a teológia elsősorban a latin-amerikai kontinenssel összefüggésben használta, a pápa Európára is vonatkoztatta. Cirillt és Methodot Európa társvédőszentjeivé tette. Aláhúzta Európa egységét– amikor még állt a berlini fal. Prófétai duktussal kiemelte, hogy „Being Christians in our day means being builders of communion in the Church and in society. This calls for openness to others, mutual understanding, and readiness to cooperate through the generous exchange of cultural and spiritual resources.” (27)

Az Ecclesia in Europa kezdetű post-synodal enciklikájában (2003) is a remény az üzenet alaphangja. A szinódusi atyák akkor úgy látták, hogy „növekszik a népek nyíltsága egymás iránt, a hosszú időn át ellenségeskedő nemzetek közötti megbékélés, a kelet-európai népek egyesülési folyamata”. (21) Ma azonban aggodalommal tölthet el bennünket, hogy az európai országokon, társadalmakon belül a populista politika szinte áthidalhatatlan árkokat ás.

XVI. Benedek pápa (német, tehát nyugat-európai) a Spe Salvi kezdetű enciklikájában Európát és az egyházat Európában arra buzdította, hogy újra tegye fel a reményre vonatkozó kérdést. „Az újkor önkritikájához az újkori kereszténység önkritikájának is társulnia kell, melynek saját gyökereiből kiindulva újra meg újra meg kell tanulnia megérteni önmagát.” (22) Ez a permanens tanulási tehát a pápa álláspontja szerint folyamatosan szükséges az egyházon belül is. Miközben Európát az aposztázia (Ecclesia in Europa 9) és a relativizmus diktatúrája jellemzi („Missa Pro Eligendo Romano Pontifice“ 18. April 2005) a hit forrásaira hajoló tanulás és önkritika a remény forrása lehet.

Ferenc pápa az Európai Parlamentben mondott beszédében (11. 26. 2014) szintúgy a reményt állította elmélkedésének centrumába. Az egyházfő kihangsúlyozta a felbonthatatlan kapcsolatot az emberi méltóság és az emberi jogok egyetemessége között. A Fratelli tutti kezdetű enciklikájában pedig a kortárs médiában tobzódó szégyentelen agressziót, a bölcsesség nélküli információt kifogásolta. Ezzel állította szembe a „szabad és valós találkozás” jelentőségét, amely lehetővé teszi, hogy az egyetems testvériség útján járjunk. (42-50) Ugyanakkor „e sötét árnyak ellenére” a pápa a remény útjára hívott, méghozzá nem csak a keresztényeket, hanem „meggyőződéstől függetlenül minden jóakarató embert”. (56) 2024 Karácsonyán Ferenc pápa megnyitotta a remény szent évét és mindannyiunka a remény zarándokútjára hívott.

XIV. Leo pápa pedig az 2025. június 14-én tartott általános kihallgatáson Lyoni Szent Ireneuszra emlékezett, aki Kis-Ázsiából Európába jött, magával hozva az evangéliumot Európűn kívülről Európába. Beszédét azzal fejezte be: „We are pilgrims of hope, because among people, populations and creatures, we need someone who decides to move towards communion. … let us return to building bridges where today there are walls. Let us open doors, connect worlds, and there will be hope”.

Ezzel a néhány magisztériumi hivatkozással kijelölhető az egyház mai küldetésének fő iránya– Európában és talán nem csak Európában. A töredezett, lövészárkokkal szabdalt európai társadalmakban az egyház az Istenbe vetett reményéből forrásozva megkísérlhet ellenállni a megosztottságnak.

Szocioteológiai ösztönzések

Annak érdekében, hogy az egyház(ak) hitelt érdemlően lehessenek a remény tanúi és munkásai Európában, a hit elmélyítésére, a kiegyensúlyozott önkritikára, társdadalmi és teológiai műveltségre és rizikót is vállaló bátorságra van szüksége.

Az egyházi magatartás elsődleges magyarázata a hit állagára megy vissza. Ha erős az egyház hite, akkor nem a félelem és szorongás fémjelzi kollektív érzésvilágát, hanem a bizalom és a remény. Ha erős a hite, akkor nem tekinti magát a gazdasági, politikai, statisztikai körülmények kiszolgáltatottjának, hanem meri konokul és csakazértis végezni a saját szolgálatát és hirdetni az Evangéliumot – akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ha elmélyed a Krisztus evangéliumába vetett hitben, akkor képes megtalálni azokat a pilléreket, az egyénekben, a kisebb és nagyobb közösségekben és társadalmakban, amelyekre a bizalommal teli közösség hídjai felépíthetők. Akkor képes saját magával szemben is kritikus lenni, de képes elkerülni az embereknek és kortárs trendeknek való megfelelés kísértéseit. Akkor képes olyan közösségeket nyitni és nyitva tartani, amelyben otthont találnak a spirituális hajléktalanok, akik már minden csalóka igéretnek felültek és mára már nem képesek bízni senkiben és semmilyen nyilvános intézményben sem.

A hit elmélyítése mellett, nem helyett, de attól el nem választhatóan szükség van megfelelő társadalomismeretre és teológiára. Ami ugyanis a médiából árad, az politikai érdekek vezérelte agitáció és egyáltalán nem a társadalmi valóság hiteles és megbízható leírása. Amit a különböző ünnepeken és fogadásokon a politikusok az egyházi vezetőkkel megbeszélnek, az hatalomépítő kapcsolatépítés és nem az autonóm egyházi döntés lehetőségének a szolgálata. Az egyház társadalmi tanítása és a hozzá tartozó társadalomismeret képes megalapozni autonóm látásmódot a valóságról és annak mozgató rugóiról. Képes átlátni a szitán, amikor politikai erők úntig ismételgetve bizonygatják keresztény mivoltukat, holott a legtöbb esetben csak a keresztények szavazatára ácsingóznak.

A hit elmélyítése és a hitből fakadó Evangelizáció kortárs nyelve és eszközrendszere mellett szükség van a teológiára. Olyan teológiára, amely érti a mai kultúrát és bensőséges viszonyban van Isten igéjének évezredes hermeneutikájával. Igényes és színvonalas teológia nélkül az egyházi tanítóhivatal nem képes koherens és adekvát módon evangelizálni. Ha az egyházvezetés elhanyagolja a teológia hathatós támogatását és benne inkább csak kellemetlen akadékoskodásokat lát, semmint támaszt a közös küldetés megvalósítására, akkor elsorvasztja az eleven hermeneutikai hagyományt és csak a múlt szavainak ismétlésére lesz képes.

Ausklang

A nemzetközi vallásszociológiai felmérések azt mutatják, hogy egész Európában radikálisan csökken az intézményekbe vett bizalom, benne az egyházi intézményekbe vetett bizalom is. Bizonyára igaza van azoknak, akik a bizalomvesztést az egyházi magatartás következményének tekintik. Mindazonáltal nagyon fontos az általánosabb társadalmi és kulturális trendeket is figyelmbe venni, és kellő árnyaltsággal elemezni, hogy ezek hogyan hatnak a nagy társadalmi intézmények presztízsére és ennek összefüggésében feltenni az intézmények saját felelősségét.

Spengler ismert könyve[12] címét kölcsönkérve sokan úgy érzik, hogy Európában a kereszténység alkonya zajlik. Eltekintve attól, hogy maga Spengler is egy adott gondokodó volt, aki a valóságot nem pusztán leírta, hanem egyben meg is alkotta, a kereszténység vagy az egyház alkonyát nem a tagság létszámcsökkenésével, nem az egyház társadalmi és politikai befolyásának csökkenésével mérjük, vagyis nem a szekularizációnak nevezett folyamat következményeivel. Az egyházat hit forrásai és még inkább tettei mentén értékeljük, az irgalom és megbocsájtás hirdetőjeként és az irgalom cselekedeteinek végrehajtóiként.

Ma Európát már nem tekinthetjük a régi politikai felosztás szerint a haladó Nyugat és a lemaradt, de igyekvő Kelet megkülönböztetésében. Európa az a kontinens, amely küzd a geopolitikai kihívásaival, amely küzdelemben rászorul a keresztény gondolkodás és magatartás ajánlatára, amely teljes mivoltában ismeri és elismeri az embert, és amely képes áthidalni az önző érdekek ásta árkokat. Európa püspökei és püspöki intézményei alázattal, de magabiztosan támaszkodhatnak a hit és a társadalomismeret forrásaira, és bátor következetességgel vehetik ki részüket az evangelizációból, a szinodalitás útján közösen és reményteljesen zarándokolva.

 

 

Irodalom

Bottoni, Stefano. A Várva Várt Nyugat: Kelet-Európa Története 1944-Től Napjainkig. Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014.

Bottoni, Stefano. Long Awaited West: Eastern Europe Since 1944. Indiana University Press, 2017.

Cohen, Stanley. Folk Devils and Moral Panics: The Creation of the Mods and Rockers. Psychology Press, 2002.

Krastev, Ivan. After Europe. University of Pennsylvania Press, 2020.

Krastev, Ivan, and Stephen Holmes. The Light That Failed: Why the West Is Losing the Fight for Democracy. New York, London: Pegasus Books, 2019.

Máté-Tóth, András. Freiheit Und Populismus: Verwundete Identitäten in Ostmitteleuropa. Wiesbaden: Springer VS, 2019.

Máté-Tóth, András. “Wounded Words in a Wounded World: Opportunities for Mission in Central and Eastern Europe Today.” Mission Studies 37, no. 3 (2020): 354–73. https://doi.org/10.1163/15733831-12341736. https://brill.com/view/journals/mist/37/3/article-p354_5.xml.

Máté-Tóth, András, and Gábor D. Nagy. “Hidden Dynamics of Religion and Human Rights in Central and Eastern Europe.” Religions 14, no. 7 (2023). https://doi.org/10.3390/rel14070917.

Moïsi, Dominique. The Geopolitics of Emotion: How Cultures of Fear, Humiliation, and Hope Are Reshaping the World. Anchor Books, 2010.

Moïsi, Dominique. Le Triomphe Des Émotions: La Géopolitique Entre Peur Colère Et Espoir. Paris: Robert Laffont, 2024.

Ramet, Sabrina P., and Lavinia Stan. East Central Europe Since 1989: Politics, Culture, and Society. 1st ed. Routledge Open History 1. Oxford, 2025.

Sloterdijk, Peter. Der Kontinent ohne Eigenschaften: Lesezeichen im Buch Europa. Erste Auflage, Originalausgabe. Berlin: Suhrkamp, 2024.

Spengler, Oswald. Der Untergang des Abendlandes. 1918. Erweiterte Komplettausgabe. Altenmünster: Jazzybee Verlag, 2012 [1918].

Zulehner, Paul. Hoffnung für eine taumelnde Welt: Eine Pastoraltheologie für Europa. Ostfildern: Matthias Grünewald Verlag, 2024.

[1] Stefano Bottoni, A Várva Várt Nyugat: Kelet-Európa Története 1944-Től Napjainkig, Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések (Budapest: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014); Stefano Bottoni, Long Awaited West: Eastern Europe Since 1944 (Indiana University Press, 2017).

[2] Ivan Krastev and Stephen Holmes, The Light That Failed: Why the West Is Losing the Fight for Democracy (New York, London: Pegasus Books, 2019); Ivan Krastev, After Europe (University of Pennsylvania Press, 2020).

[3] Krastev and Holmes, The light that failed.

[4] Stanley Cohen, Folk Devils and Moral Panics: The Creation of the Mods and Rockers (Psychology Press, 2002).

[5] Dominique Moïsi, The Geopolitics of Emotion: How Cultures of Fear, Humiliation, and Hope Are Reshaping the World (Anchor Books, 2010).

[6] Dominique Moïsi, Le Triomphe Des Émotions: La Géopolitique Entre Peur Colère Et Espoir (Paris: Robert Laffont, 2024).

[7] Above all, on the two sides of the Atlantic, America and the European Union are united by what divides them from within: the rise of populism. They are united by a common rejection of their elites, a growing intolerance of the point of view of the “other,” and a common fear of the “migrant others,” whether they are coming from Central or Latin America in the case of the United States, or from Africa and the Middle East in the case of Europe.

[8] Peter Sloterdijk, Der Kontinent ohne Eigenschaften: Lesezeichen im Buch Europa, Erste Auflage, Originalausgabe (Berlin: Suhrkamp, 2024).

[9] Sabrina P. Ramet and Lavinia Stan, East Central Europe Since 1989: Politics, Culture, and Society, 1st ed., Routledge Open History 1 (Oxford, 2025), 271.

[10] V. ö. András Máté-Tóth and Gábor D. Nagy, “Hidden Dynamics of Religion and Human Rights in Central and Eastern Europe,” Religions 14, no. 7 (2023), https://doi.org/10.3390/rel14070917 Paul Zulehner, Hoffnung für eine taumelnde Welt: Eine Pastoraltheologie für Europa (Ostfildern: Matthias Grünewald Verlag, 2024), 236ff.

[11] András Máté-Tóth, Freiheit Und Populismus: Verwundete Identitäten in Ostmitteleuropa (Wiesbaden: Springer VS, 2019) András Máté-Tóth, “Wounded Words in a Wounded World: Opportunities for Mission in Central and Eastern Europe Today,” Mission Studies 37, no. 3 (2020), https://doi.org/10.1163/15733831-12341736, https://brill.com/view/journals/mist/37/3/article-p354_5.xml.

[12] Oswald Spengler, Der Untergang des Abendlandes, Erweiterte Komplettausgabe (Altenmünster: Jazzybee Verlag, 2012 [1918]).