Iványi Márton Pál: A vallás és a völgy kapui

Ambivalenciák az afrikai Miasszonyunk egyháztörténeti öröksége kapcsán

Mit is keresek Algír Bab el Oued (jelentése magyarul: a völgy kapuja) negyedében? – Fogalmazhatnám újra a francia református gondolkodó Paul Ricoeur azon, Taizé kapcsán megfogalmazott öreflektív kérdését, amelyet az általa a néhai irodalomtörténész Jeney Éva szerint gyakran látogatott, XX. századi alapítású burgundiai ökumenikus szerzetesközösséggel összefüggésben vetett fel. Ricoeur vallomása előbbiekre válaszul 2002-ben a következőképp hangzott, ami igencsak gondolatébresztő: „Mondhatnám, kísérletezem azzal, amit a legmélyebben hiszek: azzal, hogy annak, amit általában vallásnak neveznek, a jósághoz [la bonté] van köze […] ha a vallásnak, a vallásoknak van értelmük, az éppen az, hogy szabadítsák fel a jóság mélységét az emberekben, és ott keressék, ahol teljesen el van temetve” (Ricoeur, 2002: 205-7; Jeney 2023: 17).

Miközben elvarázstalanodó világunk technológiai ködében még meglátni a felszálló fehér füstöt, amely remélhetőleg nem vegyül a visszaélések önkritikátlan tömjénjével, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy még a vezető pszichológusok egy része sem veti el a vallást, illetve annak, ki tudja, szó szerint: áldásos egyéni és közösségi hatásait. Freud, Marx, Nietzsche vagy a teodíceai kihívásokat jelentő totalitárius traumák után sem. “A világon létező hagyományok és kultúrák ősi bölcsessége, hogy a valóságnak több mély és egyetemes aspektusa van, mint képzelnénk, miközben rohanó, elszigetelt, munkával töltött hétköznapjainkat éljük” – írja a pszichoterapeuta Máté Gábor (2013: 357). Ezt azzal egészíti ki a szerző, hogy “a tudomány nem tud mit kezdeni azzal például, hogy nem csak véletlenszerűn összeverődött molekulákból áll a testünk, hogy vannak gondolataink, amelyek egy időre lefoglalják az elménket, és minden pillanatban vannak érzéseink, amelyek megnyugtatnak, vagy épp felzaklatnak. Annyira »tudományosak« lettünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy tagadjuk az emberiség legnagyobb tanítóinak munkáját és tapasztalatait” (Máté 2013: 357-8)

Ricoeur morálfilozófiai hangolású apologetikus meglátásai, és Máté ezzel egybecsengő érvelése a spiritualitás mellett egyszerre rémlenek fel bennem az algíri Miasszonyunk bazilika látogatásakor, melyet nemcsak elképesztő rend jellemez, hanem a helyi muszlimok részéről őszinte érdeklődés és megbecsülés is övez, akik a templom délután három órai nyitását várják a tűző napon.

Apropó, iszlám: az elmúlt hetekben egy ateizmusával kérkedő angol magánszemély nem tudott – vagy talán nem is akart – választ adni szunnita muszlim vitapartnere, Zeeshan Ali egyszerűen bonyolult kérdésére: “miként definiálod a gonoszt?” E jelenet akusztikája Máté és Ricoeur védőbeszédeinek visszhangjaival, valamint néhány további civilizációs és történelmi összefüggés disszonanciája együtt arra ösztönöz, hogy felidézzük e katolikus templom történetének bizonyos, tanulsággal teli mozzanatait.

Nem kísérlem meg, hogy az itt megnyíló szerteágazó bölcseleti mélységeket kimerítően bemutassam, vagy azok valamely aspektusát elkülönítsem, vagy középpontban tartsam, utóvégre sem lehetőségem, sem terem mindehhez. Inkább egy kronológiát vázolnék fel alább mindezek történelmi színterén, ami az emberben kavargó ambivalencia érzésének főbb vonalait, támpontjait igyekszik érzékeltetni.

A Bab el Oued negyed fölé magasodó domb tetején álló bazilika története szorosan összefonódik Algéria modern kori sorsával. A helyszínt néhány zarándok választotta ki nem sokkal a franciák algériai megérkezése után, s az ő kezdeményezésükből nőtt ki az a monumentális templom, amelyet előbb Louis-Antoine-Augustin Pavy püspök, majd utódja, a későbbi bíboros, Charles Lavigerie építtetett Jean-Eugène Fromageau tervei alapján. Az alapkövet 1858. február 2-án tették le, és tizennégy évnyi munka után, 1872-ben fejeződött be az építkezés. A román–bizánci stílusú, ötvennégy méter hosszú és negyven méter magas épület már távolról is uralja a tájat rózsaszínes-halványsárga falaival és jellegzetes kék kerámiabetéteivel, s gyakran mondják róla – így tesz a magyar szerzők közül Bánszegi Katalin (2022: 70) is -, hogy szigetként őrzi a kereszténységet az észak-afrikai, többségében muszlim környezetben.

A bazilika belső tere ma is különös atmoszférát áraszt, bár eredeti állapota több súlyos csapást szenvedett. A 19. században készült negyvenhat üvegablak 1943-ban egy bombatalálat következtében jelentős károkat szenvedett (ahogyan például ugyanezen évben a Dévai Bíró Mátyás téri evangélikus templom is), és bár kétszer is megpróbálták újraalkotni őket, a mai változatok modernebb színeikkel és formáikkal már más karaktert adnak a helynek. A 2003-as földrengés újabb súlyos rongálódásokat okozott, a helyreállítás 2010-re fejeződhetett be. A főoltáron Szűz Mária bronzos árnyalatú szobra látható, melyet a lyoni Enfants de Marie egyesület ajándékozta a bazilikának.

A kijárat közelében egy tábla emlékeztet arra, hogy II. János Pál pápa 1978-ban tett itt látogatást, ami önmagában is különös rokonszenvet kelt a közép-kelet-európai látogatóban. Az ő nevéhez fűződik ezen felül azon Redemptoris Missio kezdetű enciklika is 1990-ből, amely meghaladja a VI. Sándor-féle Evangelii Nuntiandi pápai megnyilvánulást. Előbbi dokumentum egyházi felfogása egyrészt “nem kényszerít, hanem javasol,” (39. §), másrészt kimondja, hogy a “más vallású testvérekkel folytatott párbeszéd” része az evangelizáló küldetésének (55. §).

Hallatlanul gondolatébresztő, hogy a bazilika keleti oldala mentén némileg távolabb Lavigerie bíboros szobra áll. A bal kezében a Bibliát tartó, jobb félkarral előrenyúló alak mintha valamerre a távolba mutatna – égtáj szerint inkább Jeruzsálem, esetleg a Szahara felé, hogysem Róma vagy Párizs felé. E gesztus egyszerre jeleníti meg az algériai egyházszervezés nagy korszakát és a misszionárius tevékenység emberi és nagyhatalmi árnyait.

Ha követjük Lavagerie kézmozdulatát, képzeletbeli látómezőnkre kerülhet az innen délkeletre fekvő Kaszba káprázatos óvárosa is, amelynek muszlim városi arculatát igyekezett a francia adminisztráció drasztikusan átszabni pl. a Quartier Marine kiépítésével, amelyet a postai csekkfeldolgozó és az államkincstár épületmonstrumai jelenítenek meg a mai napig, vagy az asz-Szajjida mecset lerombolásával, melyekről rendre megemlékeznek a helyiek. E körbe tartoznak olyan szépírók is természetesen, mint aṭ-Ṭāhir Waṭṭār (Tahar Ouettar) vagy Kamāl Dāwūd (Kamel Daoud) is, akik közül az utóbbi egyenesen a gyarmatosító Káin és a nincstelen Ábel konfliktusához hasonlítja ezen korszak szembenállását.

Ha túltekintünk a templomon a történelem távlataira, melyekkel előbbi összeforrott, belátható, hogy Algéria francia meghódítása az 1830-as évektől kezdve olyan súlyos és intézményesített visszaélések sorozatával indult, amelyek az egész gyarmati korszakot meghatározták, és amelyekről a magyar nyelvű Algéria-irodalom is (Datlin, Lengyel, Várkonyi stb.), az államszocialista rendszer erőteljesen ideologizált reflexeivel beszámolt. Mely leírások “papírformaszerű” imperializmusbírálatának, tegyük hozzá, van is történelmi alapja.

A francia terjeszkedést falvak és városok felégetése, tartományok szisztematikus pusztítása, kollektív megtorlások, kitelepítések és deportálások kísérték. Ebben a rendkívüli feszültségekkel terhelt korszakban, az 1830-as évek függetlenségi küzdelmeinek idején tűnik fel Abd el-Káder emír alakja, aki nem csupán az algériai ellenállás vezetőjeként, hanem mint rendkívüli erkölcsi tartású államférfi is kiemelkedik. A gyarmati brutalitással szemben tanúsított magatartását még ellenfelei is tisztelettel ismerték el. Maga Lavigerie bíboros, akinek a szobra ma is áll, mint fentebb elárultuk, egyik visszaemlékezésében idézi, miként sikerült a legendás nemzet hős, származását egyenesen Mohamed prófétáig vezetett muszlim Abd el-Káder emírnek – a francia Amboise börtön későbbi foglyának, aki újabb évek múltán máskülönben a drúzoktól védte Damaszkusz maronitáit is – óvni a helyi keresztényeket. Amikor Lavigerie üdvözletét tolmácsolta neki, és felidézte, hogy „sosem ismert senkit, aki természetes igazságérzetét nála jobban gyakorolta volna”, Abd el-Káder szerényen csak annyit felelt: „csak a kötelességemet tettem…” (Beane 1898: 27). Nem szorul magyarázatra, milyen ritka és milyen nagyvonalú fellépés volt ez a gyarmati háború viszontagságai között.

Abd el-Káder hosszú időn keresztül állt az algériai ellenállás élén, közel másfél évtizeden át sikerrel dacolva a berendezkedő francia uralommal. Erkölcsi tartása még ellenfelei körében is tiszteletet váltott ki, sőt, később, Loire menti bebörtönöztetése idején még maga Victor Hugo is igyekezett közbenjárni az érdekében.

Miután a francia gyarmati rend végleg kiépült, már semmi sem állt útjában annak, hogy a hódítók saját képükre formálják Algériát: a közigazgatást, a társadalmi viszonyokat és a mindennapi élet egész struktúráját is átrajzolták. Miközben a helyiek ma hatmillió emberáldozatról beszélnek csak a gyarmati uralom kezdeti kiépülésekor, a francia hadsereg és adminisztráció hatalmas mennyiségű vagyont és állatállományt is elkobzott – Élisée Reclus francia földrajztudós adatai szerint 1830 és 1845 között mintegy 18,7 millió juh, 3,6 millió szarvasmarha és közel egymillió teve is a hódítókhoz került. Arról nem is beszélve, hogy a „területbiztosítás” címén széles körű földelkobzások zajlottak: a törzsi és közösségi tulajdont érvénytelenítették, és akik nem tudták írásos dokumentumokkal igazolni ősi birtokaikat, azokat földjeiktől fosztották meg. Arabok és berberek tízezrei süllyedtek elszegényedett bérmunkás-sorba, miközben a bennszülött lakosság egészét másodrendű jogállásba kényszerítették. A gyarmati rendszer mindennapjait különadóztatás, kényszermunka, pénzbüntetések és tetszés szerint alkalmazott fizikai megtorlások jellemezték. Az arab nyelvű sajtót betiltották, a gazdasági és társadalmi életet teljesen a gyarmatosítók mintáihoz igazították, s bár 1888-ban bevezették a kötelező elemi oktatást, azt kizárólag francia nyelven tették elérhetővé.

Ami a vallási teret illeti: a Ketchaoua-mecsetből 1845-ben létrehozott francia Szent Fülöp-székesegyház 1962-ben visszanyerte eredeti, iszlám jellegét, miközben a modernista Sacré-Cœur-székesegyház 1956-os megépülésétől kezdve – majd Algéria függetlenségétől – az algériai érsekség központja lett – és az is a mai napig.

Eközben az 1954-62 közötti függetlenségi háború ismételten szörnyű szenvedést, megannyi megpróbáltatást rótt a helyi lakosságra, nemcsak a francia adminisztráció és hadsereg, hanem a fanatikus elszakadásellenes terrorszervezet OAS részéről is. Olyanokat, amelyekre tekintettel, ha nagyon elvont irányokban gondolkodnának, kézenfekvő lenne igazat adni napjaink igen elismert pszichológusának, Jordan Petersonnak (2024: 90), akit Kamel Daoudhoz hasonlóan az ószövetségi tanulságok is foglalkoztatnak, mondván “az örökkévaló metakígyó nem a természeti világban, a kert aljnövényzetében él, hanem az emberi lélek távoli végein.”

Ha azonban még távolabbra tekintünk Lavagerie karmozdulatát követve, eszünkbe juthat az innen szűk félezer kilométerre fekvő, egykori Hippó is, ahol nem más tevékenykedett, mint a nyugati kereszténység “koronázatlan királya” (MacCulloch 2011: 188-190), talán legnagyobb szellemi befolyást keltő gondolkodója, a mások mellett Lutherre és Camus-re is élénken hatott Ágoston. Az ő annabai templomában, amelyben arab felirat hirdeti, hogy “az algériai, aki megtanította a világot a kölcsönös elfogadás nyelvére,”  hasonló tisztaság, illetve civilizáltság és kölcsönös rokonszenv honol a hívek és a látogatók között.

A példaértékűen karbantartott, látszólag közmegbecsültségnek örvendő algériai templomok előbbiek prizmáján át nem csupán építészeti alkotások, hanem egyszersmind élő történeti tanúi is mindannak, amit a 19–20. század Algériája hordozott a ma embere számára, függetlenül a származástól vagy vallástól: hitet, gyarmati önteltséget, rombolást, túlélést, elkülönülés-tudatot, nézeteltéréseket és alkalmasint a megbékélés üzenetét.

Algéria történetét így egyszerre jellemzi a gyarmati erőszak rendszerszintű brutalitása és az a ritka erkölcsi nagyság, hogy a keresztény vallás fennmaradhatott az országban, ami akár még a legsötétebb évtizedekben is képes volt az emberi méltóságra emlékeztetni.

Ricoeur bevezetőben idézett gondolatmenete szerint a vallásnak a jósághoz van köze. A megkezdett sorok úgy folytatódnak, hogy: “A kereszténység hagyományai kicsit elfelejtették [un peu oublié] ezt. Valamiképpen a bűnösségre és a rosszra szorítkoznak [resserrement] és korlátozódnak [renfermement]. Egyáltalán nem mintha lebecsülném ezt a kérdést, amely több évtizedig foglalkoztatott. De arra van szükségem, hogy igazoljam azt a meggyőződésemet, hogy bármennyire gyökeres és mélyreható [radical] a rossz, mégsem olyan mély [profond], mint a jóság…” (Ricoeur 2002: 206; Jeney 2023: 17).

Miközben egyszerre tölti el csodálattal és iróniával az embert az algíri bazilika pompája és immár több mint másfél évszázada tartó fennállása, Mátéval is egyetértünk, aki szerint a spiritualitás mindenkinek hasznos, utóvégre “segít abban, hogy aktívan kereshessük a kapcsolatot közöttünk és a teremtés többi részei között” (Máté 2013: 357) – és talán olykor a szelídséget is (Mt 5:5).

Bibliográfia

• Bánszegi Katalin: Algéria. Látnivalók, történelem, kultúra. Ad Librum, 2022.
• Beane, John G.: Lavigerie, Primate of Africa. St. Joseph’s Seminary for the Colored Missions, 1898.
• Daoud, Kamel: Meursault, contre-enquête. Alger: Éditions Barzakh, 2013.
• Jeney Éva: A kisebbség nagysága. Paul Ricoeur, a protestáns és a filozófus. In: (sz.) Boros Gábor: Ricoeur, Paul: Vallás – hit- ateizmus, Budapest: L’Harmattan, 2023. 15-26.
• Lengyel István: Algéria hármas forradalma. Kossuth, 1982.
• Máté Gábor: Szétszórt elmék. Budapest: Libri, 2013.
• MacCulloch, Diarmaid: A reformáció története. Budapest: Európa, 2011.
• Peterson, Jordan B.: Mi, akik Istennel birkóznak. Eligazodás egy istentelen világban. Budapest: XXI. Század, 2024.
• Ricoeur, Paul: Vallás – hit – ateizmus. Budapest: L’Harmattan, 2023.
• Ricoeur, Paul: Libérer le fond de bonté. Paris: Bayard, 2002.
• Várkonyi Tibor: Algéria. Kossuth, 1964.
• Waṭṭār, aṭ-Ṭāhir: al-Lāz. Al-Ǧazāʾir: al-Muʾassasa al-Waṭaniyya li-n-Našr wa-t-Tawzīʿ