Az el nem készült közös szlovák–magyar történelemtankönyv emlékműve
A Történelemtanárok Egylete (TTE) 35. Országos Konferenciája jó alkalmat teremtett annak a szépreményű vállalkozásnak a felelevenítésére, amely jó harminc évvel ezelőtt a közös szlovák–magyar történelemtankönyv megvalósítását tűzte ki célul. Ez az emlékezés vélhetően nemcsak a közvetlen résztvevők számára lehet izgalmas, hanem a kívülállóknak is, hiszen sajátos mérőműszerként mutatja az elmúlt harminc év változásait ezen a téren: miért hittük az ezredfordulón, hogy megvalósítható lesz egy ilyen együttműködés – és miért nem hisszük ma? Ugyanakkor rávilágít a kelet-közép-európai identitás alapvető kérdésére is: a kelet-közép-európai összetartozás csupán értelmiségi illúzió, vagy mélyebb társadalomtörténeti közösség? Az akkori vállalkozás persze nem hozott látványos áttörést, kézzelfogható eredményeket, de úgy gondolom, hogy a „szép kudarcok” is fontos tanulságokat hordoznak, amelyeket érdemes továbbadni az utánunk jövőknek, akik remélhetően bölcsebbek és szerencsésebbek lesznek, mint mi.
Hitek és remények az ezredfordulón
A szovjet csapatok kivonulása után sajátos kettősség alakult ki a kelet-közép-európai országok viszonyában. Új országok születtek, ami óhatatlanul felszínre hozta a korábbi történelmi sérelmeket, így sok helyen felerősödött a nemzetépítő nacionalizmus és az etnikai közösségek közötti gyűlölködés. Ugyanakkor viszont az Európai Unióhoz csatlakozás folyamatában komoly remények is ébredtek arra vonatkozóan, hogy csökkenhet a térségben a nemzeti kérdés átpolitizáltsága, és „rendezni lehet végre közös dolgainkat”. Ebbe az optimista sorba tartozott a történelemtankönyvek felülvizsgálata is, ami komoly kihívást jelentett mind a szlovák, mind a magyar oktatáspolitika számára. A felszínen, a politikai nyilvánosságban látványosan igazodni próbáltak az Európai Unió megbékítő elvárásaihoz, miközben a felszín alatt „izzó lávaként” gomolyogtak a megoldatlan és kibeszéletlen múltbeli sérelmek. Ebbe az ellentmondásos helyzetbe csöppentünk bele – történészek és történelemtanárok –, mindazok, akik a közös szlovák–magyar történelemkönyv megvalósításán kezdtek el dolgozni. Nem kétséges, hogy a közös tankönyv ügye szimbólum volt valamennyiünk számára: a megbékélés szimbóluma, ami a rendszerváltás utópisztikus illúzióira, a közép-európai identitás (Németh László szavaival a tejtestvérség) közös megélésének lehetőségére épült.
A Mi Közép-Európánk nevet viselő nemzetközi tanári munkacsoport hivatalosan 2000 végén alakult meg a Szlovák–Magyar Történész Vegyes Bizottság tanári tagozataként egy Európa Tanács által szervezett nemzetközi konferencián. Közvetlen feladata a két ország történelmi és társadalomismereti taneszközeinek közös felülvizsgálata volt, de hosszabb távon azt tűztük ki célul, hogy a német–francia közös történelemtankönyvhöz hasonló produktumot hozzunk létre. Térségünk viszonyait ismerve azonban jóval szerényebb terveket szövögettünk, mint nyugat-európai kollégáink. Jól tudtuk ugyanis, hogy a történészektől eltérően tanárként jóval kevesebb lehetőségünk van kompromisszumokat kötni, mivel a két ország iskolai történelemszemlélete sok tekintetben egymással szemben fogalmazódott meg; ez brutálisan azt jelenti, hogy a kétféle etnocentrikus narratíva oktatáspolitikai funkciója épp az volt, hogy eltüntesse, kiiktassa a másik felet a közös történelemből. A dualizmus idején kialakult és mindmáig érvényes magyar történelemtanítási kánon alapvető feladata az volt, hogy az ezeréves magyar történelmet mint a magyarok történetét írja le, és elhomályosítsa a velünk élő, de nem államalkotó nemzetiségek (például a szlovákok) történetét; a nemzetépítés lázában égő mai szlovák történelemszemlélet viszont épp a magyar múltat igyekszik eltüntetni a közös történelemből, mindent és mindenkit szlováknak tekint, aki és ami a mai Szlovákia területén született. Azt persze senki sem vitatja, hogy több mint ezer éven át közös volt a történelmünk, ami számtalan összefonódást, sorsközösséget teremtett a magyarok és a szlovákok között, de az uralkodó nemzetközpontú szemlélet miatt a közös múltat teljesen másként írják le a két ország történelemtankönyvei: a szlovákok történelmi hősei a magyar történelemkönyvekben többnyire mint államellenes összeesküvők jelennek meg, miközben a magyarok hősei többnyire elnyomóként, kizsákmányolóként szerepelnek a szlovákoknál. A trianoni béke az egyik félnek nemzeti tragédiát, a másik félnek nemzeti ünnepet jelent; az 1938-as bécsi döntést a magyar történetírás visszacsatolásnak nevezi, a szlovákok számára viszont a magyarok bevonulása megszállásnak minősül. Az együttműködés tehát ebben az esetben nem irányulhatott valamiféle arany középút keresésére: hogy mondjuk „félig ünnep, félig meg tragédia”. Ugyanakkor az összetartozás élménye sem vitatható. Ha például azt hallgatja az ember a szlovák idegenvezetőtől Pozsony egyik gyönyörű terén, hogy Bratislava koronázóváros, ahol a „mi királyainkat” koronázták, akkor ez történetileg korrekt megfogalmazás, hiszen az itt élő szlovákok és németek is Szent István, illetve Mária Terézia alattvalói voltak. Az ördög azonban a részletekben és az árnyalatokban van. Ha ugyanis amerikai ismerősöm este lelkendezve arról beszél, hogy milyen szép ceremónia keretében koronázták meg a szlovák királyokat, és milyen különleges a szlovák korona, akkor… az már számomra elfogadhatatlan.
A tanári együttműködés egyik elvi alapja tehát az volt, hogy nem törekszünk feltétlen egyetértésre. A közös egyeztetések alapvető feladata nem az volt, hogy meggyőzzük egymást, vagy hogy mindenáron kompromisszumot keressünk. Sokkal fontosabbnak látszott, hogy elkülönítsük mindazt, amiben egyet tudunk érteni, amiben vitatkozunk, illetve amiben nem értünk egyet. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy nem olyan tankönyvet akartunk írni, amelyből Trencsénben és Szombathelyen egyaránt tudnak tanulni a diákok, hanem olyat, amelyben mind a két oldal múltképe megtalálható. Ennek legfőbb pedagógiai üzenete persze az lett volna, hogy a fiatalok minél több összetartozási pontot ismerjenek meg a közös történelemből, de fontos cél volt az is, hogy legalább tudják, mit tanítanak a határ túloldalán. A másik fontos alapelv az volt, hogy a többségiek párbeszéde mellett egyenrangú partnerként vonjuk be a két kisebbség – a szlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok – képviselőit is. Ők ugyanis szükségképpen tudathasadásként élik meg a két ország, a két nép történelemszemléletének már-már törzsi jellegű szembenállását. Számukra egy ilyen jellegű párbeszéd a többes identitás feszültségmentes megélésének lehetőségét kínálja, így hangsúlyosan érdekeltek a különböző értelmezések összecsiszolásában és a tágabb horizontok kialakításában. Ma is úgy gondolom, hogy ha egy közösség több generáción át sajátos történelmi helyzetbe, kisebbségi sorsba kényszerül, akkor már jogosan igényli a csak rá jellemző történelemszemlélet megfogalmazását és érvényesítését. Nem véletlen, hogy a kisebbségi helyzetben lévők szorgalmazták leginkább a társadalomtörténet (étkezés, öltözködés, lakókörnyezet, ünnepek) művelését, ahol a magyarok és a szlovákok világa kevésbé szemben álló, mint a politikatörténet esetében. Fontosnak tartottuk a terminológiai nehézségek tisztázását, amelyek bár látszólag formális különbségeket jelentenek, mégis kiemelt szerepük van abban, hogy ne lássuk meg egymást. A szlovák történeti közgondolkodásban például két szó jelöli a Trianon előtti és a Trianon utáni Magyarországot – Uhorsko, Madarsko –, miközben a magyar nyelvben legfeljebb jelzős szerkezet utal a kétféle államkeretre: Nagy-Magyarország, Magyarország. Honnan tudhatná az idegen, hogy a Trnava helynév mögött Pázmány Péter városa, Nagyszombat található, hogy az Iglói diákok című film helyszínét ma Spišská Nová Vesnek hívják? Hasonlóan nehéz tájékozódni a személynevek átírása esetén. Kisebb rejtvényfejtői buzgalommal azt még sejteni lehet, hogy a Matúš Čák és a Štefan Bočkai elnevezések mögött Csák Máté és Bocskai István rejtőzik, de Juraj Šucchal (Szondy György), Ján Sambucus (Zsámboky János), Ján z Čazmy (Janus Pannonius) azonosítása már komoly nehézségekbe ütközne a magyar olvasók részéről.
A szlovák–magyar közös történelemkönyv tanulságai
A francia–német történelemtanári együttműködés példaértékű volt számunkra, de egyben rávilágított a két térség lehetőségeinek különbségére is. Az ő helyzetüket leginkább azzal a metaforával lehetne jellemezni, hogy két, korábban haragvó szomszéd igyekszik megbékülni egymással. Ebben az esetben tehát két olyan szereplőről van szó, akik önmagukat (önmaguk múltját) viszonylag pontosan definiálták már, viszonyrendszerük szimmetrikus. Elzász-Lotaringiát kivéve közvetlen területi, illetve etnikai vitájuk sincsen egymással. Országméretük sem nagyon különbözik, tehát viszonyuk közel paritásosnak mondható. Megegyezésük két autonóm fél kölcsönös érdekazonosságára épült. Ezzel szemben a szlovák–magyar együttműködés legfőképpen arra hasonlít, mint amikor egy hosszan együtt élő házaspár sorozatos veszekedések után – erőszakos külső beavatkozásokat is elszenvedve – elválik egymástól, és látszólag a megegyezést keresve, de indulatoktól fűtötten egyezkedni próbál: hogyan osszák fel a múltban megszerzett közös vagyont, közös értékeiket, közös emlékeket. Itt tehát nem két kiegyensúlyozott fél tárgyal egymással, hanem a korábbi szoros összetartozás közösségéből önállósodó, sok tekintetben bizonytalan és traumatizált két oldal. Még a gyászmunka elején vannak. Roppant frissek a sebek, a szép közös élmények feledve lettek, a veszteségek miatti önsajnálat és hibáztatás jellemzi ezt a viszonyt. A megbeszélések nagyobb része a hajdanvolt közös vagyon feletti civakodással telik, amelyben nagyon nagy szerep jut az előítéleteknek és a gyanakvásnak. A válás után természetes az identitásválság, illetve az identitáskeresés: mindkét félnek – most már önmagában – újra kell definiálnia önmagát és saját megváltozott arculatát. Párbeszédükben időnként megfigyelhető bizonyos mértékű sérelmi politizálás, áldozati versengés, amellyel együttérzést, morális fölényt igyekeznek kivívni.
Alapvető különbség mutatható ki a francia–német és a magyar–szlovák viszony között a jövőkép és közös cél tekintetében is. Az előzőek esetében az 1950-es évek óta tetten érhető a közös Európa, majd konkrétabban az Európai Unió építésének ideálja, amely nemcsak az úgynevezett nagypolitika szintjén jelent meg, hanem a szélesebb közvélemény számára is elfogadottá vált. Az Európai Unióban domináns szerepet játszó németek és franciák számára a közös Európa víziója elegendő jövőképnek bizonyult ahhoz, hogy történelmi sérelmeiket közösen feldolgozzák, a múltat lezárják és elgyászolják. Ezzel szemben sem a magyar, sem a szlovák közgondolkodásban nem tapasztalhatunk ilyen jellegű jövőképet. Úgy tűnik, sem a térség lakóinak, sem pedig politikai vezetőinek nincs közösen építendő „Közép-Európa”-víziója. Az úgynevezett Visegrádi Együttműködés (V4) ugyan alkalmas lett volna egy ilyen jellegű hosszú távú együttműködési program megvalósítására, de az elmúlt évtizedekben nem láttunk erre irányuló regionális elszántságot. A szlovák közgondolkodás lényegében el van foglalva azzal, hogy több évszázados nemzetépítési programja betetőzéseként végre megteremthette önálló (nemzet)államát, a magyar közgondolkodás pedig – külső ellenség híján – a belső megosztottság olyan fokára jutott, hogy lassan már legitim közös magyar történelemkönyvet sem lehet készíteni, nemhogy közös magyar–szlovák tankönyvet.
A harmadik alapvető különbség a szlovák–magyar viszony aszimmetrikus történelmi helyzetéből adódik. Az „ezeréves közös haza” jóleső gondolata lényegében csak magyar oldalról jelenvaló. Mi, magyarok büszkén gondolunk Nagy-Magyarország „régi dicsőségére”, a magyar állam hegemón szerepére a Kárpát-medencében, a velünk élő nemzetiségi polgárok hungarustudatára. Egyáltalán a múltra, a történelemre, a magyar állam nagyhatalmi emlékeire: a magyarnak tekintett hódító királyainkra és királynőinkre, a Kárpátok bérceire, a magyar parlamentre, az aranycsapatra, az olimpikonokra, a Nobel-díjasokra. Ezzel szemben a szlovákok számára a „közös haza” emlékezete kevésbé vonzó: ők többnyire csak a magyarosításra, politikai és szellemi elitjük asszimilálására, Budapest névtelenül maradt szlovák építőire és a magyarok elleni küzdelmekre emlékeznek az ezeréves együttélés történetéből. Ebből következően a szlovákok többsége valójában nem érti a magyarok felfokozott történelmi érdeklődését és a „közös haza” iránti lelkesedését. Ők most egy új országot építve inkább a jövő felé fordulnak – már csak azért is, mert Szlovákiát ma sikeresebbnek gondolják, mint az Európai Unióban egyre inkább elszigetelődő Magyarországot.
Ezen a ponton vethető fel leginkább a német–francia, illetve a szlovák–magyar vállalkozás politikai kultúrájának és társadalmi integrációjának különbsége. Az ott megvalósított közös történelemtankönyv (Histoire/Geschichte – Europa und die Welt seit 1945 .ebd. 2006, Ernst Klett, Leipzig; Histoire/Geschichte – L’Europe et le monde depuis 1945 ebd. 2006, Nathan, Paris) több évtizedes szisztematikus fejlesztés nyomán jött létre komoly médianyilvánosság és széles körű társadalmi támogatás mellett. Ezzel szemben mi arra kényszerültünk, hogy a politikai kampányok rövid idődimenziójához igazodjunk. Közismert, hogy a társadalom különböző alrendszereinek eltérő az időgazdálkodása. Az oktatási rendszer mélyreható megváltoztatásához például legalább húsz, de inkább harminc évre van szükség, a közgondolkodás szemléletváltásához pedig valószínűleg a duplájára, de inkább a triplájára. Ugyanakkor a politikai szféra változásai jóval kevesebb időt igényelnek. Egy politikus többnyire az éves költségvetéshez, esetleg mandátuma négyéves ciklusához igazodik, és még a hosszú távra berendezkedő népvezér is gyors sikerekre törekszik. A mi esetünkben a politikai szféra normális idődimenziójának érvényesülése nyilvánvalóan megerőszakolta munkánkat, ami minden szinten időhiányos kapkodást és „rángatást” eredményezett. A politikusok gyors eredményt vártak a történészektől, a történészek pedig automatikus tankönyvi lebontást a történelemtanároktól, ami nemcsak a munka minőségének rovására ment, hanem eleve felszínessé tette a vállalkozást. Lényegében légüres térben dolgoztunk, mivel nem volt időnk és lehetőségünk a tanári bázis kiszélesítésére és az elkészült modulok széles körű kipróbálására. Ezt az áldatlan helyzetet legfeljebb csak enyhíteni tudta az a néhány szakmai konferencia, amelyen a közös projekt bemutatkozhatott. Amikor a politikai aktorok egyik napról a másikra levették a napirendről a témát, és nagymértékben korlátozták a megvalósításhoz szükséges erőforrásokat, mindez gyorsan felszínre került. A katarzis elmaradt, így a történészek továbbra is teszik a dolgukat, mint ahogy tették korábban is, az iskolai oktatás pedig maradt a régiben. Rendszerszintű változás nem történt, ami közvetlenül nem az egyes szereplők elkötelezettségén vagy jóindulatán múlt.
Forrás: ÉS, LXIX. évfolyam, 50. szám, 2025. december 12.
Be First to Comment