„A megtérés totalitárius rendszerekben mindig politikai tett” – interjú Visky Andrással 

– A Kitelepítés és az Illegalisták közti különbségre már sok interjúban rámutatott, ezért szeretném azt a kulcsmomentumot elővenni, ahonnan mindkét történet kiindul. Édesapja Szentéletű Ferencként szerepel az Illegalistákban, de a Kitelepítésben is olvasható az a jelenet 1955 pünkösdjéről, amikor szolgálatának következményeképpen „a falu népe elhatározta, hogy a Názáreti Jézus feltétlen uralma alá veti az életét. Így a jegyzőkönyv, és ez azonnal a román Munkáspárt tudomására jutott. A Názáreti feltétlen uralma futótűzként terjedt a faluban, az emberek örültek a gyors uralomváltásnak.” Mit kell tudni erről a mozgalomról és az 1955 utáni romániai közegről?

– A Bethánia mozgalom a református egyházon belüli lelki ébredés ernyője volt, szüleim pedig e mozgalom gyümölcsei. Apám Debrecenben tanult teológusnak, édesanyám budapestiként a Salétrom utcai gyülekezetben találta meg hívő identitását. 1946-ban kerültek át Erdélybe, a Partiumba, ahol folytatták ezt a szabad és meglepően félelem nélküli szolgálatot. Ennek következményeként a hatóságok már 1948-tól megfigyelték apám tevékenységét; titkosszolgálati anyagokban jól látható, hogyan építették fel köré az ügynöki kapcsolathálót. 1956 után a román hatóságok megriadtak a forradalom erejétől, és úgy döntöttek: megtisztítják a társadalmat a potenciális ellenállóktól. Románia aktívan részt vett a megtorlásban, hiszen Snagovban zajlott le Nagy Imréék pere is. 1958-ban látták elérkezettnek a pillanatot a végső leszámolásra.

– Mennyire irányult ez az akció a magyar kisebbség ellen?

– Mélyen érintette a közösséget, hiszen a hatóságok azonnal reagáltak a magyarországi eseményekre. Börtönbe zárták Kolozsváron Bodor Ádámot, Dávid Gyulát, Páskándi Gézát, Temesváron pedig jelentős diákmegmozdulások voltak. 1958-ban, amikorra a szovjet csapatok már tartósan berendezkedtek Magyarországon, gyakorlatilag lefejezték az erdélyi magyar értelmiséget. Az elítélteket kényszermunkatáborokba, vagy olyan hírhedt börtönökbe vitték, mint Szamosújvár, Nagyenyed, Máramarossziget vagy Csíkszereda.

Apámat huszonkét évre ítélték az úgynevezett bethánista per fővádlottjaként.

– Bár a Bethánia a személyes megtérésre és a pietizmusra épült – ami nem kifejezetten politikai ellenállás –, hogyan vált mégis civil hálózattá és politikai tetté?

– Egy valóságos átfordulás – nevezzük megtérésnek – totalitárius rendszerekben mindig politikai tett. A Názáreti Jézus sem volt politikus alkat, fellépése mégis politikai tettnek minősült. A spirituális események, amelyek erős valóságértelmező gesztusok, leválaszthatatlanok a politikai töltettől. Apámék azért voltak félelmetesek a hatóság számára, mert félelem nélkül éltek. Ez pedig rendkívül veszélyes egy olyan berendezkedésben, amely a megfélemlítésre épül, és önmagát „új Kánaánként” definiálja. A kisközösségek, köztük a keresztények, ha képesek függetleníteni magukat a fennálló rendszertől, azonnal veszélyforrássá válnak.

Az intézményesült „államegyház” általában megtalálja a modus vivendit a diktatúrában,

amíg meg nem jelenik egy olyan alak, mint Dietrich Bonhoeffer, aki tarthatatlannak látja a hatalom kiszolgálását, még ha az az egyháznak anyagilag meg is éri.

– Hogyan álltak hozzá ezekhez a perekhez az egyes egyházak vezetői?

– Éles különbségek mutatkoztak. Az evangélikus egyház például megvédte embereit, ők nem is kerültek börtönbe. A református egyház viszont – nehezen viselve a Bethánia kritikai attitűdjét – gyakran az elítéltek ellen vallott. Ez az egyház máig megíratlan története; jobban járnánk, ha az intézmény maga írná meg. Én íróként, a fikció eszközeivel próbáltam ábrázolni azt, ami egy család nézőpontjából, „alulnézetből” átélhető: a szenvedéseket, amiket a megalkuvások okoztak.

– A Bethánia tagjai tehát kritizálták az egyház világiasságát is. Az Illegalistákban szó esik egy lelkészhallgató és egy prostituált viszonyáról, ahol felsejlik, hogy a nőt talán az elöljárók is ismerhették. Ez a fejezet hivatott ezt a réteget megjeleníteni?

– Úgy tudom, Kolozsvár hírhedt „tükrös házát” a madám egyenesen az egyháztól bérelte – bár ezt nem tudtam ellenőrizni, egy történésztől hallottam, és be mertem emelni a regénybe. Vajon mit jelenthetett ez? Hogy az egyházi emberek diszkontáron látogathatták a piroslámpás házat? De ennél fontosabb az evangéliumi parafrázis: a prostituáltak és a bűnösök megelőznek bennünket. Ebben a fejezetben

a teológusprofesszorok és a hallgatók gyűrűjében egyedül a prostituált az, aki valóban hiszi a test feltámadását.

– A kötetnek visszatérő eleme a Luther Mártonnak tulajdonított „itt állok, másként nem tehetek” szállóige is. Milyen pillanatban hangzanak el ezek a mondatok, mi történik olyankor a szereplőkkel?

– Régebben Luther mondatát patetikusan értelmeztem, de írás közben rájöttem: ez egy boldog mondat. Annak a felismerése, hogy nincs visszaút, mert az ember belépett a saját életébe. Aki önazonos, az megkísérthetetlenné válik. Ez a könyv a boldogság lehetőségeit vizsgálja. Ezért is annyira testi a mű: a boldogság és a szentség megélése elválaszthatatlan a testtől. Gyakran csak a szenvedés ikonjaként, a nulla pontként gondolunk a meztelen Krisztus-testre, de az önazonosság pillanatai valójában a boldogság megélései, amelyekből nincs visszatérés. Ezért is kulcsfontosságú motívum a könyvben a szerelem.

– „Mindent a szerelemről” – ez is lett volna a kötet eredeti címe.

– Ez csupán munkacím volt, de igaz, hogy a „piacosítása” azonnal beindult volna. A viccet félretéve: fontos tapasztalat volt számomra ezeket a csodálatos bethánistákat ismerni, akiket szentekként tiszteltünk. Szilágyi Sándor bácsi például Szent Ferenc-típusú lelkiséget valósított meg a református egyházon belül;

hajnalban versenyzett az égi madarakkal, hogy ki dicsőíti hamarabb az Örökkévalót.

Ezek az emberek hitük költőivé váltak. Ám írás közben rájöttem, hogy a történeteiket – a mély szenvedéseiket, boldogtalanságukat és megkísértettségüket – valójában nem ismertem. Ezek feltárása csak mélyítette bennem az irántuk való tiszteletet.

– A regény egyik főszereplője, Richárd rabbi története különösen izgalmas. Mit tudhatunk az alakjáról és a hozzá kapcsolódó forrásmunkáról?

– Richárd rabbi történetéhez a királyi titkosszolgálat anyagait is át kellett néznem. Érdekes látni, hogyan folyik össze a királyi szolgálat és a későbbi Securitate; a hálózatok kötik össze a rendszereket. Romániában ez ma is jelen van, a legutóbbi elnökválasztási kampányban én magam is egy feketelistán szerepeltem a sajtóban. Visszajöttek a nyolcvanas évekbeli reflexek. Magyarországon ezzel szemben egyfajta összpárti konszenzus született a múlt „nem megpiszkálásáról”, ami szerintem nem tett jót a társadalmi önszemléletnek.

– Richárd rabbi története is a megtérésről szól?

– Nála nem azzal indul a fordulat, hogy hívővé válik, hanem annak felismerésével, hogy a KGB által instrumentalizált Komintern nem egyéb, mint az orosz birodalmi nacionalizmus folytatása. Ő ezt már Moszkvában belátja. Elképesztően okos emberről van szó, akitől rettegtek a perekben: bár nem volt jogi végzettsége, zseniálisan és szókimondóan védte önmagát. Kimondja, hogy a szovjet kommunizmusnak semmi köze a munkásság javához; látja a holodomort: milliók szándékos kiéheztetését. Azt ismerte fel, amit Koestler is csak sokkal később: hogy

a terror nem taktikai hiba vagy a stabil kormányzáshoz vezető út, hanem a rendszer lényegéből fakad.

Ez a felismerés táplálta később a nyolcvanas évek román nacionalista kommunizmusát is, ahol a Ceausescu-rendszerbe zökkenőmentesen mentették át a „Nagy-Románia” gondolatát és a vasgárdistákat.

– Nekem az ateista Szép Lukács – lényegében a narrátor – és zsidó kedvesének fájdalmas története a kedvencem. Gyerekkoromban sokat jártam Nagyváradon, és ott ismerhettem meg a holokauszt érintettjeinek történetét is. Érdekelt, hogy létezik-e ez az ember a valóságban. Amíg édesapja és a bethánisták esetében a hit az alap, nála a szerelme elpusztítása hozza el a „minden mindegy” állapotot.

– Szép Lukács strukturálisan egyes szám első személyű narrátor, valóban, ő írja a könyvet. Én a hitet és a szerelmet azonosnak látom, mert mindkettőt alternatíva nélküliként éljük meg. A szerelemben is úgy válik élessé a tekintetünk, hogy közben megvakulunk minden másra. Ez boldog vakság, mert másképpen láttatja velünk a saját életünket. A regényben visszatérő motívum – amihez már a Júlia című darabomban is folyamodtam –, hogy miért nem cseréli le Isten az Ő népét? Azért, mert szerelmes. Ez az alternatívanélküliség maga a szabadság. Belépni az isteni létezés valóságába, aminek nincsen alternatívája.

Azok az emberek szabadok, akik úgy érzik, nincsen vesztenivalójuk, tehát félelem nélkül élnek.

Ők a legerősebb kritikái a fennállónak.

– Ez lenne az „illegalisták” kifejezés definíciója?

– Pontosan. Ez az a kérdésfeltevés, hogy miként képes egy mozgalom – jelen esetben az illegalitásban tevékenykedő kommunista mozgalom – felélni a saját erkölcsi alapjait. Mert voltak neki: súlyos ismerethiányra vallana, ha nem ismernénk el, hogy

a kommunizmusnak eredetileg léteztek helytálló, etikus rendszerkritikái. Csakhogy abban a pillanatban, amint hatalmi helyzetbe kerül, fel is számolja a mozgalom erkölcsi inditékait.

Richárd rabbi fordulatában sem az az elsődleges, hogy zsidó emberből hívő kereszténnyé válik, hanem annak a felismerése, hogy a rendszer lényegéből fakadó elnyomás nem szolgálhatja az ember felszabadítását.

– Ez egy roppant bonyolult történelmi kontextus, mégis olyan egyszerű fogalmakhoz jutunk vissza, mint a szabadság és a szerelem. Eszünkbe juthat Petőfi és a magyar irodalmi kánon nagy toposzai, amelyekről viszont azt tanultuk, hogy mára elhasználódtak, kiüresedtek. A mai kor embere gyakran már a bűnnel sem tud mit kezdeni, a szerelmet pedig hajlamosak vagyunk kémiaként vagy idegrendszeri folyamatként kezelni. Ön mégis ezekkel a súlyos fogalmakkal operál a 20. század sötét díszletei között. Sőt, az egyik fejezetben még a „katasztrofóbiát” is behozza, mintha játszana a mentális diagnózisok mai divatjával. Mit tudunk kezdeni ezekkel a fogalmakkal ebben a történelmi kontextusban, mai fejjel?

– Az Illegalisták a jelenünk regénye is. Nem tudtam volna másképp megírni, ha nem munkál bennem a felismerés: miközben az intézményesült vallásosság hanyatlásáról beszélünk, valójában nagyon spirituális kort élünk. A szorongás és az elbizonytalanodás nagy korszakában vagyunk. Számomra sokat jelentett annak felismerése, hogy

az ember homo religiosus: strukturálisan a hitre építi fel az életét. Az már másik kérdés, hogy miben hisz.

A spirituális tájékozódás akkor válik dezintegrálóvá, ha a vallásosság nem a saját valóságommal köt össze. Számomra a hittapasztalat lényege éppen ez: összeköt a valóságommal, és azzal a boldog feladattal lát el, hogy ismerjem meg a létezésemet. A valóság értelmezését nem bízhatjuk másra, mert akkor tárgyiasulunk. Ma éppen a tárgyiasulásunk korát éljük, amire a digitális kultúra és a buborékokba zárt létmódunk nagyon is alkalmas. Hívő ember az, aki dolgozik azon, hogy kitörjön a buborékából, és köztes nyelvet beszéljen – olyan nyelvet, amely nem csak a saját köre számára érthető.

– A regényben a börtöncella is ilyen köztes teret vagy nyelvet hoz létre, ahol vasgárdisták, ortodoxok, katolikusok és protestánsok kerülnek össze. Mi sülhet ki egy ilyen, szinte laboratóriumi helyzetből fakadó kényszer-ökumenéből?

– A börtöncellában valóságos ökumenizmus van. A kereszténység botrányának tartom, hogy nem veszünk közösen úrvacsorát. Azt hisszük, a dogmatikai kőfalak üzennek valamit a mai világnak? Nem, csak azt üzenik, hogy a keresztények állnak ellen leginkább Krisztus imájának: „hogy egyek legyenek”. Mindennel bírunk, csak épp egyek nem vagyunk. A börtönben a közös úrvacsorázás rituális eleme volt az együttlétnek, ott senkitől nem kérdezték, milyen dogmatikai alapon nyugszik a hite.

– A könyv radikális teológiai képeket is használ: egy helyütt Isten például mint hajléktalan jelenik meg, aki a kiűzetés óta velünk együtt bolyong, a Paradicsomban pedig már csak a sátán lakik. Hogyan lehet ma újraértelmezni a bibliai történeteket?

– Ez bennünket, protestánsokat mélyen érint. Gyakran csak szavakat mondunk szavakról a szószéken, dogmatikát magyarázunk dogmatikával. Ez hideg beszéd. Pedig a szöveg csak akkor újul meg, ha a saját életünkkel merjük elolvasni. Az egyház mintha elveszítette volna a hitét abban, hogy ez az egész önmagát megújító igazságbeszéd. Statisztikákat figyelünk, de apám szerint a statisztikai gondolkodás az egyházon belül az ördögtől van, mert arctalanít. Meggyőződésem, hogy a népegyház felett eljárt az idő.

Ha az egyház nem lép be a hitvalló egyház korába, akkor „mauzóleum-egyházként” működik tovább, abból pedig nincs feltámadás.

– Hogyan tovább? Körvonalazódik már a trilógia harmadik része?

– Az Illegalisták megírása közben szellemileg és lelkileg is elfáradtam, de ez jó fáradtság. Mintha egy erős lelkigyakorlaton mentem volna keresztül. A harmadik rész kiindulópontja az a közel kétezer oldalas titkosszolgálati anyag lesz, ami rólam készült, és ami egy alternatív identitást próbált kialakítani rólam. Most advent van, a karácsony, a megszületés boldogságát szeretném megélni. Januárban elvonulok egy írói rezidenciára Alsó-Ausztriába, szerzetesi környezetbe. Semmit nem siettetek; meg kell születnie bennem a reám várakozó könyvnek.