Domonkosok és a felszabadítási teológia, a nemzetközi jog és az intervencionizmus eredetlánca a kezdetektől Latin-Amerikáig
A napjainkban – újfent történelmi léptékkel és tétekkel – napirenden szereplő nemzetközi jogot bizonyos értelmezések szerint domonkosrendi szerzetesek formálták Latin-Amerika gyarmatosításával karöltve. Köreikből származott Gustavo Gutiérrez (1928-2024), akinek nevéhez a felszabadítási teológia kidolgozása fűződik, s amely irányzat napjainkban is számos újraolvasási lehetőséget kínál. Egyfelől a nyugati modernitás felemás beavatkozási hagyományainak kritikája, másfelől az a – sok tekintetben áldásos – teológiai és társadalmi praxis, amely a keresztény felszabadítás-teológia problémamegfogalmazásai mentén kristályosodott ki az érintett térségben, együttesen arra késztetnek, hogy megvizsgáljuk a történelmi előzményeket, és felrajzoljunk egy olyan genealógiát, amely mentén a nemzetközi jog, a felszabadítási teológia és az intervencionizmus egyaránt visszavezethető a domonkos rendhez.
Mielőtt ezen összegző láncolatot kibontanánk és aktualizálnánk, érdemes röviden feleleveníteni a magyar történelemben is jelentős szerepet betöltő Domonkos-rend működését (vö. Julianus barát), hiszen – mint látni fogjuk – e rend elmaradhatatlan szerepet kap azon az eszmetörténeti röppályán, amely az „öreg kontinens” középkorától Latin-Amerika jelenkoráig vezethető.
A domonkos rend (Ordo Praedicatorum) a 13. század elején, Guzmán Szent Domonkos kezdeményezésére jött létre, válaszként arra a felismerésre, hogy az evangélium hiteles hirdetéséhez új, a kor társadalmi valóságához jobban illeszkedő formákra van szükség. A vándorló, szegénységet vállaló igehirdetők modellje gyorsan európai léptékű renddé szerveződött, amely a pápai támogatásnak, az egyetemi központokhoz való szoros kapcsolódásnak és az intellektuális képzés hangsúlyának köszönhetően meghatározó szereplője lett a középkori keresztény gondolkodásnak. A rendhez kötődő jeles történelmi szereplők– mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás – révén a domonkosok maradandó hatást gyakoroltak a teológia, a filozófia és az egyházi oktatás történetére. Ugyanakkor történetük vitatott fejezetei közé tartozik a Szent Inkvizícióval való kapcsolatuk: bár a rosszemlékű (l. Márai vagy Danilo Kis írásai) intézmény nem azonos a renddel, több domonkos (például az emblematikus Torquemada) kulcsszerepet játszott annak működtetésében, ami miatt a rend megítélése máig ambivalens a történeti emlékezetben – egyszerre kapcsolódik hozzá a hit védelmének és a vallási kényszerítésnek az öröksége.
Ami Magyarországot illeti, a domonkosok már 1221-ben megjelentek az országban, Magyarországi Pál közvetítésével, és a középkor folyamán gyorsan beépültek a városi és szellemi életbe. A tatárjárás, majd különösen a török hódoltság és a reformáció súlyos csapást mértek a rend hazai intézményrendszerére, amely csak a 17. századtól kezdve, lassú és politikailag erősen korlátozott körülmények között tudott újjáéledni. A 18–19. század fordulóján a Habsburg-korszak jozefinizmusa újabb törést hozott, majd a kiegyezés utáni évtizedekben ismét megerősödött a domonkos jelenlét, különösen Budapesten, Szombathelyen és Debrecenben, ahol a rend jelentős lelkipásztori és intellektuális központokká vált. A 20. század közepén, az 1950-es években a kommunista hatalomgyakorlás teljesen felszámolta működésüket, ami a magyar domonkos hagyomány újabb megszakadását jelentette. Jelenleg az 1989 után újjászületett magyar domonkos rendtartományt három ház (Szentendre, Sopron, Debrecen) alkotja.
1. A felszabadítási teológia
A hagyomány szerint koldulórendként indult domonkosok e „újjászületésének” évében már közel tíz nyelvre fordították le a rend egy kései hívének számító, 2024-ben elhunyt Gustavo Gutiérrez felszabadítás-teológiai kiáltványát, amelynek ars poeticáját a kötet bevezetője a következőképpen foglalja össze:
„[Ez] kísérlet egy olyan reflexióra, amely az evangéliumból és azoknak a férfiaknak és nőknek a tapasztalataiból indul ki, akik elköteleződtek a felszabadítás folyamatában Latin-Amerika elnyomott és kizsákmányolt földjén.”
(Gutiérrez 1988: xiii)
Gutiérrez számára tehát a teológia küldetés, amely az „egyházban éri el célját”. E teológiai önértelmezés visszaköszön II. János Pál Santa Domingó-i (a. m. Szent Domonkos, a Dominikai Köztársaság fővárosa – IM) konferencián elhangzott megnyitóbeszédében is, amely szerint a felszabadítás teológiája éppen „az egyház bensejéből kiindulva hirdeti az igazságot” (Gutiérrez 2020: 16).
Ez a szemlélet testet öltött abban, hogy Medellínben „embertelen nyomorúságról”, Pueblában „a kereszténységgel ellentétes szegénységről”, Santo Domingóban pedig „a szegénység abszolút elviselhetetlenségéről” esett szó. Mindez elérte – Gutiérrez szavaival élve –, hogy „a szegénység, amelyet a latin-amerikai és karibi lakosság túlnyomó többsége elszenved, végre teljes, égrekiáltó brutalitásában álljon mindenki szeme előtt” (Gutiérrez 2020: 20).
A mozgalom szellemi atyját illetően megjegyzendő, hogy a mesztic (hispán és kecsua) származású perui Gutiérrez orvosi tanulmányai közepette ébredt rá papi hivatására (vö. Ensayistas.org é. n.), majd hosszabb európai és észak-amerikai tanulmányutak után, 2001-ben csatlakozott a limai domonkos rendtartományhoz (Kennedy 2010: 237).
Már idézett művében maga Gutiérrez „szellemi rokonára” (Kennedy uo.) Bartolomé de Las Casas domonkos szerzetesre mint példaképre hivatkozik:
„Bartolomé de Las Casas és sok más, múltbéli és jelenkori alak bátor fellépése mutatja meg azt az utat, amelyet jelen történelmi helyzetünkben követnünk kell.”
(Gutiérrez 1988: xxii)
Las Casas, aki közvetlen tapasztalatot szerzett a latin-amerikai őslakosok elszegényedéséről és pusztulásáról, ezt így fogalmazta meg:
„Istennek a legfrissebb és legélesebb emlékezete éppen a legkisebbekről és a leginkább elfeledettekről van.”
(Gutiérrez 1988: xxvii)
2. A domonkosok és a modern nemzetközi jog Salamanca-iskolához köthető alapjai
A domonkos rend modern nemzetközi joghoz vezető eszmetörténeti szerepét a rend Nagy Szent Albert tartományához kötődő hagyománya is hangsúlyozza. E szerint a 16. században a domonkos misszionáriusok, akik az amerikai őslakos népeket kísérték, tapasztalataikat megosztották a spanyolországi Salamancai Egyetem domonkos teológusaival. A hit fényében értelmezett tapasztalatok nyomán a domonkos gondolkodók reflektáltak, írtak és igazságosságot követeltek a gyarmati rendszer által elnyomott bennszülött népek számára. E szellemi folyamat vezetett el Francisco de Vitoria O.P. munkásságához, akit a nemzetközi jog alapítójaként tartanak számon, s akinek neve ma is fennmarad az Egyesült Nemzetek Szervezetének eredeti üléstermét jelölő elnevezésben (OpCentral, é. n.).
A szakirodalom szerint a Salamancai Iskola volt az első, amely a természetjog azon elvéből kiindulva, miszerint a jogok az egyént illetik meg, kritikai módon kérdőjelezte meg az amerikai őslakosokkal szembeni spanyol gyarmatosítást (Fitzmaurice 2007: 383). Az iskola szellemi irányzatát Francisco de Vitoria (1483–1546) és Domingo de Soto (1494–1560), a domonkos tomizmus meghatározó alakjai alapozták meg (Kenny 2015; Hill 2011). Munkásságuk középpontjában annak vizsgálata állt, hogy az Újvilág indiánjai milyen értelemben tekinthetők teljes jogú emberi személyeknek, és ebből következően milyen tulajdon- és jogviszonyok illetik meg őket (Mignolo 2011: 271).
De Vitoria érvelésének központi fogalma a ius gentium, vagyis a népek, illetve nemzetek joga volt. A korabeli gondolkodásban különbséget tettek isteni, emberi és természetes jog között: az isteni jog értelmében a pápa volt a végső szuverén, aki Isten és az uralkodó között helyezkedett el. De Vitoria humanistaként elvetette ezt a felfogást, és amellett érvelt, hogy a közösségek – mint népek – a természetjog által kötöttek, és ebből fakadóan jogokkal rendelkeznek. Így a ius gentium tekintetében nem tett különbséget spanyolok és indiánok között (Mignolo 2011: 277). E gondolatmenetben a nemzetközi jog iránti igény a nyugati keresztény gondolkodás tudatában bontakozott ki (Mignolo 2011: 271), s alapvető forrása szorosan kapcsolódik Latin-Amerika tapasztalatához, valamint a keresztény önazonosság és az amerikai kontinens történelmi metszéspontjához.
Egy további személy is kiemelendő itt, méghozzá a jezsuita szerzetes spanyol teológus Francisco Suarez, aki a leghíresebb domonkos, Aquinói Szent Tamás természetjogát továbbfejlesztve szögezte le, hogy “az embernek joga van az élethez és a szabadsághoz, továbbá a magántulajdonhoz is Robin-Ritter” (2024: 52).
De Vitoria eszméi később újra megjelentek Hugo Grotius gondolkodásában, majd John Locke munkásságában nyerték el klasszikus formájukat (Mignolo 2011: 87), megalapozva a modern nemzetközi jog és politikai filozófia későbbi fejlődését.
3. Történelmi problémák az internacionalizmussal és az önjelölt amerikai gyámsággal
Tegyük hozzá: a fentebb idézett argentin szemiotikus Walter Mignolo körültekintően mutatja be e szellemi források korlátait is, megállapítva, hogy amellett, hogy Francisco de Vitoria elismerte, hogy az indiánok rendelkeznek a nemzetek jogaival, „hiányosságaikat” nemkülönben hangsúlyozta racionalitásuk (noha rendelkeztek ésszel) és érettségük (noha emberek voltak) tekintetében (Mignolo 2011: 87). Ugyancsak Mignolo emeli ki, hogy Francisco de Vitoria és a Salamancai Egyetem nyomán nem más, mint a kereszténység globális „tervének” megfelelő, bírálati nézőpontból korántsem univerzális, ám kozmopolita igényeket támasztott projektje is szárba szökkent (Mignolo 2011: 256). Ennek jelentősége lesz a mostani fejlemények bírálati nézőpontjának megértése szempontjából.
Ugorva egyet az idővonalon, a kolumbiai antropológus Arturo Escobar szerint közismert, hogy Latin-Amerika országainak többsége a 19. század első évtizedeiben elnyerte politikai függetlenségét, jóllehet számos szinten továbbra is európai gazdaságok és kultúrák befolyása alatt maradt. A 20. század elejére az Egyesült Államok felemelkedése már az egész régióban éreztette hatását, és az Egyesült Államok–latin-amerikai kapcsolatok korán kettős jelentést nyertek: egyfelől a hatalmon lévők számára csakugyan az igazságos csere lehetőségeit tartogatták, másfelől az Egyesült Államok egyre inkább igazoltnak látta a latin-amerikai ügyekbe való beavatkozást. A század eleji intervencionista politika és az 1930-as évek „jó szomszéd” elve e két tendenciát egyszerre hordozta, miközben utóbbi jóval jelentősebb következményekkel járt, mint előbbi (Escobar 1995: 27). Escobar azt is rögzíti, hogy az Egyesült Államok stratégiai önérdekét követő katonai beavatkozási készenlét Wilson és Hoover között mérséklődött, ugyanakkor Wilson esetében a beavatkozás a „republikánus” demokráciák előmozdításának céljával párosult, ami elit, arisztokratikus rezsimeket jelentett. Ezeket a törekvéseket gyakran etnocentrikus és rasszista álláspontok táplálták: a felsőbbrendűségi attitűdök „meggyőzték az Egyesült Államokat arról, hogy joga és képessége van politikailag beavatkozni a gyengébb, sötétebb, szegényebb országokban” (Drake 1991: 7; idézi Escobar 1995: 28).
Téve egy voltaképp nem is nagy kitérőt, a nagy gazdasági világválság óta több latin-amerikai ország kísérletet tett arra, hogy államilag támogatott iparosítással minden korábbinál autonómabb módon építse nemzeti gazdaságát (Escobar 1995: 31). A szerző szerint 1945–1947 között sok demokrácia konszolidációja látszott kibontakozni, miközben korábban diktatórikus rendszerek demokratikus átmeneteken mentek keresztül (Escobar 1995: 32). Egy későbbi megjegyzésében ugyanő arra is utal, hogy egyes Amerika pártfogolta neoliberális jobboldali rezsimek – legalábbis Latin-Amerikában – gyakran arra törekedtek, hogy brutálisan elfojtsák a tiltakozás és ellenállás bármely formáját; Mexikó és Kolumbia e tekintetben sajnálatosan hírhedt példák voltak (Escobar 2020: xviii).
Visszatérve fővonalunkra: korántsem újkeletű az amerikai terjeszkedési szándék, függetlenül a fejlesztéspolitikai–gazdasági expanziótól. Aníbal Quijano perui szociológus Immanuel Wallersteinnel közösen 1992-ben a késő modern történelmi előzményeket – immár az Egyesült Államok színre lépését követően – úgy foglalta össze, hogy „a két Amerika” a 19. századot nagyon egyenlőtlen feltételek mellett kezdte, és egészen eltérő utakat járt be: az Egyesült Államok egyszerre konstituálta magát nemzetként, miközben egy hegemon hatalomként imperial szerepét is fejlesztette, így a „manifest destiny” megfelelő ideológiai jelszónak bizonyult. A szerzőpáros szerint e mintázat egymást követő történeti szakaszokban és modalitásokban bontakozott ki: (i) erőszakos területi expanzió, amely kevesebb mint 80 év alatt lehetővé tette az USA területének megkétszerezését (az őslakosság kárára); (ii) a Karib-térség és Közép-Amerika országainak klasszikus protektorátus alá vonása; (iii) gazdasági és politikai hegemónia Latin-Amerika többi része felett az első világháborút követően; végül (iv) világszintű hegemónia a második világháború után, amely az Egyesült Államokat a világ-hatalmi struktúrába integrálta (Quijano–Wallerstein 1992: 555–556). Ugyanitt a szerzőpáros úgy folytatja, hogy a 20. század folyamán Latin-Amerika többnyire „foglyul esett” annak a történeti csomópontnak, amelyet a nemzet, az identitás és a demokrácia kérdéseinek összefonódása alkotott. E csomópont oldódása, illetve „elvágása” a mexikói forradalommal látszik kezdetét venni, azonban a nemzeti demokratikus forradalmak veresége más országokban nemcsak hogy nem oldották meg a problémát, hanem egy feloldatlan hatalmi válságot teremtettek; ennek legpontosabb kifejeződése a sajátos, kifejezetten latin-amerikai politikai képződmény fennmaradása: a populista fejlesztéspolitikai, szocialista nacionalista alakzat, amelynek összetevői országonként eltérnek (Quijano–Wallerstein 1992: 555–556). Előbbi szerző az ezredforduló időszakában már egyenesen úgy fogalmazott: „az Amerikai Egyesült Államok imperialista víziója számára az ‘Amerika’ kifejezés (vagyis az egész kontinens) csupán egy másik neve annak az országnak” (Quijano 2000: 574).
A Gutiérrezhez hasonlóan teológus, ám igencsak eltérő tapasztalati világból érkező Gerhard Ludwig Müller – a XIV. Leó pápát megválasztó bíborosi testület tagja – a felszabadítás teológiája diskurzusához hozzászólva évekkel ezelőtt szintén kimondta, éppen a perui domonkossal “társszerzett,” A szegények oldalán című kötetben, hogy Latin-Amerika a felszabadítás teológiájában szóhoz jutva ellenáll és tiltakozik a kizsákmányolással és lecsúszással szemben, „amely már évszázadok óta tartott, először a gyarmati hatalmak, majd az észak-amerikai kereskedelmi központok” miatt (Müller 2020: 44). Ugyanő a felszabadítás teológiája egyik funkcióját ezen felül abban is látja, hogy „ősdemokratikus kísérletként” és az „emberi jogok szószólójaként” minden totalitárius–marxista vagy neoliberális–őskapitalista ideológiával szemben álljon, amelyek „Latin-Amerikát és Európát fenyegetik” (Müller 2020: 47). A szemünk láttára kibontakozó erőpolitikai paradigmába lépve és egy új, ragadozói imperializmus láttán kínálkozik a következtetés, hogy e gondolatmenetek és előzmények különös nyomatékkal esnek latba továbbra is.
Végeredményben mint már annyiszor, újból az euro-atlanti gyökerekkel bíró modernitás ambivalenciájához érünk. Egyfelől a felszabadítás teológiája nyilvánvalóan legitim témakijelölése is közvetetten e keresztény forrásból merít; másrészt a szegénységet szintén elviekben zászlajára tűző intervencionizmus és fejlesztéspolitikák kompromittáltsága is jól ismert Latin-Amerikában. Holott előbbi elveknek éppen a nemzetközi jogi szempontjából kellene ideáltipikus esetben törvényesnek, bölcsnek, taktikázásmentesnek és méltányosnak lenniük. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy maga a modern nemzetközi jogi normavilág is – egyes dél-amerikai dekolonialista olvasatok szerint – eleve vitatható értékalapokon jött létre (hiszen az európai gyarmatosítás érméjének másik, kockáztassuk meg, „humánusabb” oldalát jelentik). Kétségtelen, hogy vitatott és ingoványos talajon járunk, és evidens, hogy jelentősnek mutatkozik a leegyszerűsítések vagy az eltérő értelmezések esélye. E többszörös összetettség és az időnként homlokegyenest ellentmondó szálak – hiszen végső soron minden, amiről beszéltünk, Latin-Amerika és Európa, illetve újabban az Amerikai Egyesült Államok feszültségében jelenik meg – messzevivő bemutatása helyett ezúttal beérjük a történelmi keretek és Gutiérrez emlékezetének felelevenítésével.
Iványi Márton Pál, író, kommunikációkutató
***
Drake, Paul. 1991. From Good Men to Good Neighbors: 1912±1932. In Exporting
Democracy: The United States and Latin America, edited by Abraham F. Lowenthal,
3-41. Baltimore: Johns Hopkins University Press.
Ensayistas.org. (é. n.). Dos caminos ante la pobreza: Los padres Gabriel y Néstor en la novela Nicodemus.
https://www.ensayistas.org/critica/liberacion/casadont/gutierrez2.htm
Escobar, A. (1995). Encountering development: The making and unmaking of the Third World. Princeton University Press.
Escobar, A. (2020). Pluriversal politics: The real and the possible. Duke University Press.
Gutiérrez, G. (1988). A theology of liberation: History, politics, and salvation (15th anniversary ed.; C. Inda & J. Eagleson, Trans.). Orbis Books.
Gutiérrez, G., & Müller, G. L. (2000). A szegények oldalán: A felszabadítási teológia. Új Ember.
Kennedy, P. (2010). Twentieth-century theologians: A new introduction to modern Christian thought. I.B. Tauris.
Mignolo, W. D. (2011). The darker side of Western modernity: Global futures, decolonial options. Duke University Press.
Quijano, A. (2000). Coloniality of power, eurocentrism, and Latin America. Nepantla: Views from South, 1(3), 533–580.
Quijano, A., & Wallerstein, I. (1992). Americanity as a concept, or the Americas in the modern world-system. International Social Science Journal, 44(4), 549–557.
Robin, F., & Ritter, L. (2024). Eszmék története: Ideológiák tárháza.
Forrás:
Be First to Comment