Mohamed Sifaoui Taqiyya! című könyve a taqīya fogalmát nem vallástudományi, hanem politikai kontextusban vizsgálja: az iszlamista mozgalmak, különösen a Muszlim Testvérek taktikájaként értelmezi a kettős beszédet és a rejtett stratégiai alkalmazkodást. A recenzió a franciaországi RAMF-találkozó körüli viták apropóján mutatja be Sifaoui érvelését, miközben fontos különbséget tesz az iszlám vallás, a muszlim közösségek és a politikai iszlám között. A cikk fő kérdése, hogyan lehet egyszerre komolyan venni az iszlamizmus jelentette politikai kihívásokat, és elkerülni a muszlimokra általánosító, leegyszerűsítő gyanakvást.
Néhány hete, 2026. áprilisban, miután a prefektus előzőleg betiltotta, végül igazságügyi beavatkozásra engedélyt kapott a franciaországi muszlimok éves találkozója (RAMF). A szóban forgó közéleti esemény előtérbe tolja az iszlamizmus és iszlám, illetve a hitélet és a hitel kérdésköreit. Utóbbiak arra késztetnek, hogy egy itthon jószerivel ismeretlen algériai-francia szerző könyvéről ejtsünk szót. Vezérel erre az is, hogy a vitára az elmúlt években rendre az átpolitizáltság árnya is vetült itthon és világszerte.
Minthogy a címben felsorolt fogalmak kimerítő bemutatása egy monográfiát, sőt, egyes könyvtári részlegek teljes gyűjteményi anyagát követelné meg, ezúttal csak a legfontosabb megállapításokra vállalkozunk az iménti súlypontok mentén. Ezzel karöltve mutatjuk be a szóban forgó könyvet, amely érdekes mód szintén érvelése középpontjába helyezi a RAMF körüli huzavonákat, amely találkozók közül az utolsóra éppen 2019-ben került sor, nem sokkal a könyv megjelenése előtt.
Még mielőtt továbbmennénk, érdemes feleleveníteni, hogy a szűkebb miliőnkhöz kötődő Montesquieu VI. számú Perzsa levelében a főszereplő Üzbég [Usbek], aki egyébként a keltezés tükrében éppen a Rákóczi-szabadságharc záró évében látogat az akkor az Oszmán birodalomhoz tartozó Erzurumba, egyebek mellett a következőt is tudatja iszfaháni [Ispahan] barátjával, Nesszírrel [Nessir]: “titkos fájdalom ébredt bennem, amikor Perzsia eltűnt szemem elől és a hitszegő oszmánok között találtam magam. Ahogy mind beljebb s beljebb hatoltam ezeknek a pogányoknak [ces profanes] az országába, úgy éreztem, lassanként magam is pogánnyá válok [devenais].” E levele végén tesz egy további, igencsak elgondolkodtató megállapítást is: “Nem volna-e százszor kívánatosabb számomra, ha a bűn bár büntetlenül, de rejtve [obscure] marad, mintha nyilvánosan [éclatante] éri fenyíték?” (1964: 29-30; 1981: 14-15)
Most nem is annyira érdekes Montesquieu konkrét mondanivalója és ennek cselekménymozzanatai, részletei, és végképp nem a háremről alkotott, egzoticizáló látásmódját kívánjuk közvetíteni a Felvilágosodás kora e kiváló szerzőjének. Azt igyekeztünk itt érzékeltetni, hogy a muszlimok (ezúttal egy síita személy) idegen (szunnita) közegbe kerülése, illetve titkolózó magatartása régóta foglalkoztatja az európai embert.
A hazánkban is elismert lengyel író, fotográfus Ryszard Kapuściński, például, kimondottan a síizmusról írta a következőket a közelmúltban: “Elsajátítják az álcázás (taqija – sic! – IM) tudományát, melynek segítségével átvészelhetik a nehéz időket. Ennek értelmében, ha a síita nála erősebb ellenféllel kerül szembe, színleg elismerheti az uralkodó vallást, a hívének vallhatja magát, hogy megmentse a saját és hozzátartozói életét. Megtanulják az ellenség félrevezetésének (ketmán) tudományát is: veszélyhelyzetben a síita mindent szemrebbenés nélkül letagadhat, amit korábban mondott, vagyis hülyének tettetheti magát” (1987: 234-235).
Az iménti beszámolóknál is alkalmasint a tárgyhoz, legalábbis származási alapon, még közelebb álló, algériai származású Mohamed Sifaoui (1967-) könyvével kapcsolatban, amelynek különös aktualitást kölcsönöz a bevezetésben megidézett RAMF-polémia kiújulása hét év szünet után, fontos, hogy nem célozza a taqīya vallástudományi-elméleti kereteinek mélyreható tisztázását, ahogy mi sem tennénk e helyen. Ehelyett, mint látni fogjuk, Sifaoui a taqīyát eredeti módon csak és kizárólag a politikai iszlám mozgalmak XX-XXI. századi, vélt vagy valós taktikázásaira vonatkoztatja. Érvelésének vezérfonala azon Muszlim Testvérek (magyarban a Testvériség nyert teret, ám ez nem univerzális) köré fonódik, amely szempontok a RAMF-esemény kapcsán is előtérbe kerülnek.
Hasonlóképp nem árt tudni, hogy elgondolkodtató problémamegfogalmazását tudatosan, a kezdetektől elhatárolja az integrista-identitárius spiráltól. Így tesz mindjárt a könyv elején, több ízben, amely máris megvilágítja a kérdéskör árnyalatait: ”ha a taqīya kérdése valóság az iszlamista mozgalomban,” ez attól még nem tükröz “egy általános muszlim magatartást. Hamis és hazug állítás – ahogyan azt a populisták és a szélsőjobboldali körök teszik –, hogy a színlelés és a hízelgés, bizonyos értelemben a fondorlat, az iszlám sajátossága lenne, hiszen a muszlimok számára a hazugság szinte minden körülmények között tiltott vallásuk és az általuk követett etika szerint” (2019: 15).
Csakhogy, és itt már elgondolkodtatóan jelenik mega distinkció: “Ezzel szemben az iszlamisták számára »a cél szentesíti az eszközt«, és számukra a megtévesztés megengedetté válik, amint egy nem muszlimmal, egy »hitetlennel« szemben alkalmazzák – hogy a bevett kifejezést használjuk, amely retorikájukban nemcsak az „igaz hitet nem követőt”, hanem azt a muszlimot is jelöli, aki nem osztja az ő vallásfelfogását. Az ilyet »hitehagyottnak« nevezik.” Ugyanitt arra is kitér, hogy “A Korán szövegének szó szerintiséget középpontba helyező, kontextusából kiragadott és irányított megközelítése azon meggyőződésbe ringatja őket, hogy (egyedül az ő) viselkedésük helyes és a Korán előírásain nyugszik. Igyekeznek meggyőzni magukat arról, hogy bizonyos Korán-áják is ezt igazolják” (2019: 15-16)
Mint fentebb elárultuk, Sifaoui olvasatában a taqīya és a hazugság szorosan kapcsolódik a Muszlim Testvérek történetéhez, működéséhez, mégpedig Haszan al-Banna korszakától kezdve, “aki mindig úgy tekintett a megtévesztésre, mint a testvériség militáns tevékenységének szerves részére. Minden teoretikusuk, aki dogmájukat formálta, fekete-fehér, dichotóm módon szemlélte a világot” (2019: 114) – érvel a szerző a “Félelmetes [redoutables] módszerek” című fejezetben. Majd al-Bannától átmenetileg elszakadó, általánosabb érvényű megállapítások következnek: “Bizonyos iszlamista ideológusok úgy vélik, hogy „a hitetlenek által jelentett félelemmel vagy veszéllyel szembenézve megengedett szövetséget felmutatni”. Azt is hangsúlyozzák, hogy „a szövetségnek láthatónak, az ellenségességnek pedig láthatatlannak kell lennie”. Márpedig pontosan ezt teszi ma az iszlamisták többsége, legyenek akár a Testvériség hívei, akár vahhabiták. Vagy az ő oldalukon áll valaki, vagy ellenük van. Vagy »Testvér«, vagy ellenfél, illetve ellenség. Csak akkor kötnek szövetséget, amikor úgy érzik, hogy manipulálni tudják a másik felet” (2019: 114).
Sifaoui szerint, mivel a Muszlim Testvérek mozgalma egy hármas konfrontáció közegében született és fejlődött, hívei megőrizték eredeti módszereiket. Először is: szembenállás a világiasabb muszlim vezetőkkel. Kezdettől fogva ideológiai harcba bocsátkoznak, eleinte az egyiptomi (tegyük hozzá, igen rosszemlékű – IM) I. Fárúk király monarchiájával, a (korábbi antiimperializmusával mindininkább szakított és a brit uralommal kiegyezett – IM) Wafd párt nacionalistáival és a (nasszerista – IM) Szabad Tisztek Mozgalma (ar. Ḥarakat al-dubbāṭ al-ʾaḥrār) ellen. “Minden alkalommal taqīya-t és kettős beszédet alkalmaztak, hogy megtévesszék ellenfeleiket. Ezután a brit jelenlét és azok az egyetemes értékek ellen küzdöttek, amelyeket mindig is »nyugatinak”, az »iszlám erkölcsre” veszélyesnek és azzal ellentétesnek tartottak. Végül […] a cionista projekt ellen kötelezték el magukat. 1928 óta soha nem mondtak le erről a hármas konfrontációról, még ha azt különbözőképpen is alkalmazzák az adott körülmények miatt” (2019: 115).
E jelen sorok szerzője maga is utalt rá korábbi írásaiban, hogy a Muszlim Testvérek gyakorta kerülnek a bírálatok frontvonalába, példaként azt hozva fel, hogy “Muhammad Anvar asz-Szádát néhai egyiptomi elnök a törvényhozás előtt kifejezetten a taqīya gyakorlásával vádolta meg” őket Egyiptomban (Iványi 2025: 71).
Sifaoui nemcsak a Muszlim testvérek korüfaioszának, illetve első nemzedékének rója fel a taqīya-t alkalmazását, hanem más szervezeteknek is. E körbe sorolja a marokkói PJD-t (Igazság és Fejlődés Pártja – ar.: Ḥizb al-ʿAdāla wa-t-Tanmiyya), az algériai Hamászt és érdekes módon az UOIF-et (A franciaországi iszlám szervezetek egyesülete – fr.: Union des organisations islamiques de France; ma már: MF, mint Musulmans de France) szervezeteket is.
Roppant fontos megállapításai a szerzőnek, hogy a közhiedelemmel ellentétben, Nyugaton a politikai iszlám célja nem a gyakorta hangoztatott “Nagy Lecserelés” vagy “Eurábia” fogalmak fémjelezte stratégiák kivitelezése. Ezek helyett “mindig is más célokat dédelgetett. A kortárs iszlamista ideológusok esetében – leszámítva az Al-Káidához vagy az ISIS-hez köthető hisztérikus dzsihadista szólamokat – soha nem az volt a cél, hogy iszlamizálják Európát vagy Észak-Amerikát. A Muszlim Testvériség jelenlegi szándéka és stratégiája inkább abban áll, hogy ellenőrzés alá vonja a »nyugati iszlámot«, és kizárólagos »képviselőként« lépjen fel az Európában élő muszlimok nevében; hogy Haszan al-Banna és a testvériség többi ideológusa által kidolgozott gondolkodást »iszlám referenciakeretként” tüntesse fel – mivel szerintük minden érték és norma benne foglaltatik saját ideológiájukban –, és mindenekelőtt, hogy a nyugati országokat, amelyeket a világ »puha alhasának« [ventre mou] tekintenek, ugródeszkaként [rampe de lancement] használják fel a muszlim világ feletti befolyás megszerzéséhez. Más szóval: az iszlamisták mindig is úgy gondolták, hogy bár alapvetően ellenzik a demokráciát, képesek annak eszközeit kihasználni és instrumentalizálni, különösen az aktivizmus, a szólásszabadság és az egyesületalapítás terén biztosított lehetőségeket, hogy erőforrásokat mozgósítsanak, és végül olyan rendszereket hozzanak létre, amelyek a muszlim világot irányítják” (2019: 28).
Mindez egyből visszavisz napjaink francia közéleti eseményeiig, amelyekről már fentebb per tangentem szó volt, és amelyek a franciaországi muszlimok éves találkozójához kapcsolódnak (RAMF). Történt ugyanis, hogy az idei, negyvenedik találkozót 2026 áprilisában az utolsó pillanatban mégiscsak engedélyezték a Párizs melletti Le Bourget-ban a Musulmans de France (amely a fentebb nevezett UOIF jogutódja) szervezésében. A rendezvény végül konferenciáknak, vitáknak és kiállításoknak adhatott helyt, olyan témákkal, mint a mesterséges intelligencia, a család, a gázai háború vagy a Muszlim Testvériséghez kapcsolódó hálózatok. A szervezők szerint a RAMF célja a társadalmi párbeszéd és kohézió erősítése Franciaországban. Az eseményt azonban eleinte a párizsi rendőrprefektúra a megnyitó előtt terrorfenyegetésre és közrendvédelmi kockázatokra hivatkozva betiltotta. A szervezők bírósághoz fordultak, és a találkozó végül létrejöhetett, mivel a bíróság szerint a hatóságok nem bizonyították megfelelően a veszélyhelyzetet. A CNews.fr (2026) sajtóbeszámolói szerint a RAMF politikailag érzékeny rendezvénynek számít Franciaországban, mert a Musulmans de France és jogelődje, az UOIF régóta viták tárgya, kritikusai pedig rendszeresen a Muszlim Testvériséghez való közelséggel vádolják a szervezetet, amely utóbbi “továbbra is rendszeresen polémia övezi [habituée des polémiques].”
E mostani, békésen, rendben lezajlott eseménnyel kapcsolatos vitához szólt hozzá Sifaoui könyvével a legutóbbi találkozót tárgyalva (amely 2020-2025 között nem valósulhatott meg.) Több kérdés is adódik e ponton, hogy miben újszerű a közel százéves Muszlim Testvéreket “ostorzó” kötet, illetve mit is kifogásol? Milyen “félelmetes” módszerekben ölt testet Sifaoui szerint mindez a jelenünkben?
A szerző felvázol egy érdekes életutat, amelyen keresztül megértetni véli az általa később terjedelmesen leírt folyamatokat, jelesül a Bonaparte Napóleon alapította Francia Becsületrend lovagi fokozatát, vagyis Franciaország legmagasabb állami kitüntetését birtokló Abdelhaq Nabaoui személyét illetően: “Marokkóban született, 1988-ban, 24 éves korában érkezett Franciaországba. Tanulmányai végeztével középiskolai tanár lett. Az 1990-es évek során feltűnt diszkrét térítő tevékenységével olyan »kulturális egyesületek« körében, amelyek ideológiailag közel álltak az UOIF-hez. Fokozatosan teljes jogú tagjává vált az iszlamista szervezetnek. Az interjú során, amelyet vele készítettünk, elmondta nekünk, hogy […] 2007 óta »már nincs semmilyen funkciója az UOIF-en belül«, hozzátéve: »Amikor Strasbourgba érkeztem, csak az UOIF-hez közeli struktúrák és török szervezetek léteztek. Én az előbbieket választottam.«” (2019: 44-45).
Siafoui úgy véli, “egy, 2015 júniusában a katari Al-Rayane csatornának adott interjú segít megérteni ideológiai fejlődését. A csatorna arabul a Muszlim Testvériség gondolatvilágát közvetíti. Ebben azt állítja, hogy kapott egy ajánlatot az Egyesült Államokból, hogy tudományos szakterületén kutatást végezzen, de úgy döntött, hogy »Franciaországban marad, mert sok tennivaló volt, különösen az igehirdetés területén«. Más szóval: úgy döntött — vagy talán szervezetén belül erre kérték —, hogy Franciaországban marad, hogy hittérítéssel és a fiatalság ujraiszlamizalasaval foglalkozzon (2019: 44-45).
A szerző szerint, “az UOIF aktivistája nem az a fajta ember, aki látványos botrányokat okoz. Ideológiai meggyőződésének megértéséhez inkább az árnyalatokat kell vizsgálni” (2019: 46). Mielőtt az olvasóban máris adott hiányérzet tovább fokozódna, előbbi rétegeket a következőképp ecseteli Sifaoui: “A 2015. január 7-i merényletek után, amelyeket a Charlie Hebdo újságírói és munkatársai ellen követtek el, huszonnégy órán keresztül bátor álláspontot képviselt az AFP-nek, mondván, támogatja az »istenkáromlás bűncselekményének eltörlését« Elzászban, »ugyanazon az alapon«, mint a többi elismert vallás. »Ami számunkra fontos, az a szólásszabadság« — pontosította akkor, amikor az országot mély megrendülés járta át, és gondosan mérlegelte szavait.”
Ugyanakkor, és ez lehet az, amit Sifaoui különösen problémásnak talál, Nabaoui egy hit- (vagy elv?)társa ezzel egyidejűleg kijelentette, hogy “az elzászi muszlim kultusz térségi tanácsa CRCM (Conseil Régional Du Culte Musulman D’Alsace), amelyet Nabaoui több cikluson keresztül elnökölt, nem támogatja »az Elzászban érvényben lévő istenkáromlási törvény eltörlését«, hanem ellenkezőleg: »azt reméli, hogy minden hitet tiszteletben tartanak, és ezért kívánatosnak tartja ennek az egész országra való kiterjesztését«. Nabaoui végül engedelmesen és fegyelmezetten felsorakozott e mögé az álláspont mögé.”
Sifaoui a következő konklúzióba kívánja e szerteágazó szálakat összefonni: “A taqīya ilyen is: ugyanazon intézményen belül két vezetőt megszólaltatni azért, hogy ugyanarról a kérdésről egymásnak ellentmondó dolgokat mondjanak, és így fenntartsák a homályt. Az egyik lesz a szélsőséges, aki a törzstagok kedve szerint fogalmaz, a másik pedig a mérsékelt, aki megnyugtatja a közvéleményt, a médiát és a politikai vezetőket.” A másik véleményalkotó ugyanis “egy »istenkáromlási törvényt« akart bevezetni, sőt, azt is követelte a hatóságoktól, hogy »tiltsák be a Charlie Hebdo karikatúrájának megjelenését«, vagyis lényegében cenzúrát követelt. És miért ne akár halálbüntetést is, ha már itt tartunk!” Sifaoui értékelése szerint ezt követően “Abdelhaq Nabaoui nem tiltakozott [ne broncha pas]” (2019: 46-47)
A halálbüntetéses következtetés klasszikus non sequiturnak tűnik, márcsak annak fényében is, mivel az elmúlt években nem következett be semmiféle nagy lelepleződés sem Nabaoui személye, sem franciaországi szövetségesei összefüggésében. Csupán az adhat okot fejtörésre, ha egyáltalán, hogy sajtóhírek szerint a Sarkozy-féle, kormányzat és muszlim közötti párbeszédet elviekben elősegíteni hivatott CFCM időközben átalakult FORIF-fá (Forum de l’Islam de France, FORIF) Gérald Darmanin belügyminiszter vezetésével, amelyben szintén helyet kapott Nabaoui.
Sifaoui eszmefuttatása akkor is figyelemre méltó, ha az élet azóta nem feltétlenül igazolta e rosszhiszemű, vagy legalábbis problémacentrikus meglátásokat, illetve annak fényében is, ha a taqīya politikai kontextualizációjának azért voltak már előzményei, akár a francia nyelvterületen is. Ám amíg Gilles Kepel (2007: 75) csakis a síizmus, illetve szűkebben Khomeini – egyébként, tegyük hozzá, a sah és a Szavak rémtettei miatt történelmileg úgyszólván borítékolható – hatalomra jutásakor targyalja mindezt, téve ezt a hatalomnak való, csupán látszólagos engedékenység vonatkozásában, az algériai származású író terjedelmesen taglalja a franciaországi anomáliákat.
Érdemleges, hogy mindezt egy dialektikus, öngerjesztő viszonyban láttatja, rámutatva, hogy “[Az iszlamisták] tevékenysége elkerülhetetlenül táplálja a francia és európai populista és idegengyűlölő pártokat, amelyek – hogy legitimálják a megbélyegző és kirekesztő gyűlöletbeszédet – egyre inkább erre a valós fenyegetésre, egyfajta területi félelemérzetre, a francia identitás megrendülésének érzésére, valamint több demokratikus és republikánus párt tehetetlenségére támaszkodnak az iszlamista előretöréssel szemben” (2019: 21).
Szintén emlékezetes és tanulságos az, ahogy voltaképpen viszonylagosítja a saját maga által leírt kockázatokat is, méghozzá a következőképpen: “a francia jogi eszköztár […] 1986 óta a világ egyik legfejlettebb és legátfogóbb rendszere. Miközben megőrzi az ország demokratikus jellegét és a jogállamiság szellemét, folyamatosan alkalmazkodott a különféle fenyegetésekhez: az állami terrorizmustól a piramisszerű szervezetek terrorizmusán át a dzsihadista mozgalmak ihlette terrorizmusig, egészen az interneten „radikalizálódott” elszigetelt egyének jelentette veszélyekig stb.” (ibid.)
Az iszlám rejtőzködő arcai című könyvemben, illetve más helyeken, hosszú szakaszokat szenteltem a könyv címében szereplő fogalom több irányból történő megvilágítására. Ezek végső tanulsága szerint “egyértelmű, hogy a szóban forgó jelenségről fontos tudomást venni, és az mind a társadalom, mind a kutatók figyelmére érdemes. Lényeges továbbá annak kimondása is ennek fényében, hogy a taqīya meghatározott esetekben felhatalmazást ad megtévesztő magatartásmodellek alkalmazására és azok motivációinak az eltitkolására. Márpedig mindez az emberi cselekedetek szintjén jelentkezve a társadalmi érintkezés és együttélés porondján is értelemszerűen jelentőségre tesz szert. Árnyaltabb ugyanakkor a kép annál, mint az az iszlám diskurzusában, vagy egyéb társadalompolitikai kontextusokban megjelenik. Ugyanis e helyzetfüggő viselkedésminták nem általánosak, nem terjednek ki az emberi élet spektrumának egészére, és eredendően nem egy globális szembenállás útmutatójául szolgálnak” (Iványi 2025: 72).
E helyen idézném a brit szakértő Usama Hasant (2019) is, aki polemikus éllel megközelítve a kérdést, arra a sommás és elgondolkodtató következtetésre jut, miszerint „nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire káros az a vád, miszerint a muszlimokat a vallásuk arra kötelezi, hogy hazudjanak. Lehetetlen ugyanis, hogy tisztázzák magukat a taqīya e vádja, és azon ebből következő sugallat alól, hogy a muszlimokban soha nem lehet megbízni.”
Végezetül visszatérve Mohamed Sifaoui könyvére, megfontolásra érdemesnek tartom az ő irányelvét: “Legyünk világosak! Képesnek kell lennünk egy keskeny határvonalon egyensúlyozni, árnyaltságot és intellektuális tisztességet tanúsítani” (2019: 15).
***
CNEWS (2026): « Rencontre annuelle des musulmans de France : annulé puis finalement maintenu ». CNEWS, 2026. április 6. Elérhető: CNEWS – Rencontre annuelle des musulmans de France : annulé puis finalement maintenu (letöltés ideje: 2026. május 7.).
Hasan, Usama (2019): “Taqīyah Sunrise: Shining Light on Contemporary Deception.” The Jewish Chronicle, 2019. december 19. Elérhető: The Jewish Chronicle – Taqīyah Sunrise: Shining Light on Contemporary Deception (letöltés ideje: 2026. május 7.).
Iványi Márton (2025): Az iszlám rejtőzködő arcai. Budapest: L’Harmattan.
Kapuściński, Ryszard (1987): A sahinsah. Budapest: Európa Könyvkiadó.
Kepel, Gilles (2007): Az iszlám. Budapest: Európa Könyvkiadó.
Montesquieu (1964): Lettres persanes. Paris: Garnier-Flammarion.
Montesquieu (1981): Perzsa levelek. Budapest: Európa Könyvkiadó.
Sifaoui, Mohamed (2019): Taqiyya! Séparatisme au sein de la République: La stratégie islamiste. Paris: J’ai Lu.
#IvanyiMarton, #iszlamizmus, #taqiya, #takijja, #politikaiiszlam, #MuszlimTestverek, #MohamedSifaoui, #konyvrecenzio, #vallas_es_politika, #Franciaorszag, #RAMF, #UOIF, #kettosbeszed, #vallasitudomany, #kozeletivita, #tarsadalmiparbeszed, #radikalizmus, #iszlamkritika, #recenzio
Be First to Comment