‎‍

RÉSZLETEK GÉGÉNY ISTVÁN TELEXEN MEGJELENT ÍRÁSÁBÓL

„Ha észreveszed, hogy döglött lovon ülsz, szállj le róla.” 27 éve hangzott el először a magyar parlamentben a dakota közmondásként emlegetett tételmondat Orbán Viktortól, hogy aztán első miniszterelnöki ciklusa kezdete óta többször is megismételje a népi bölcsességet. Végül épp ő nem fogadta meg saját tanácsát. Sokak szerint a bukott egykori kormányfő még akkor is hitt a politikai kereszténység sikerében, tömegképző erejében, amikor az már rég kimúlt. ”

„A NER hívei közül talán senki nem veszített annyit, mint azok az egyházi vezetők, akik szembefordultak az általuk képviselni hivatott evangéliumi értékekkel. Hiszen ők a pápagyalázó, gyűlöletkeltő, dehumanizáló, néplelket romboló, a rejtekben gátlástalanul urizáló, rendszerszinten korrupt politikai erő csendestársául szegődtek. Ismételgethetik napestig, hogy csak a béke mellett álltak ki a DPK-gyűléseken való részvétellel, de akik építették, fenntartották a kimúlt rendszert, nyilván maguk sem hiszik ezt el. Ahogy azt sem, hogy pont úgy folytathatnák most tovább a tevékenységüket, mint eddig tették.”

„Jött a pénz, vagy inkább dőlt, ha az adott egyházi szervezet jól igazodott az uralkodó politikai szélirányhoz. Aki pedig evangéliumi indíttatásból kiénekelt a politikai kereszténység kórusából, annak odaszólt egy politikus ismerőse, hogy ha jót akar, fogja be a száját. A végletekig kiélezett politikai polarizáció beette magát a hívő közösségekbe is. A nem igazodók egy része hátat fordított a templomoknak, egyházi közösségeknek, némelyek pedig a maguk módján maradtak vallásosak.”

„Hogy fel tud-e ébredni a kómaszerű kábulatból a katolikus és a református intézményrendszer, nehezen megválaszolható dilemma. A reformátusok helyzeti előnyben vannak, mert bár hozzájuk tartozik Balog Zoltán, az újkori politikai kereszténykedés agytrösztje – egyszersmind a NER bukását előidéző folyamat egyik elindítója –, egy éven belül szinte a teljes egyházi vezetésük megújulhat. Protestánsoknál ugyanis a püspökök leválthatók, mandátumuk korlátos időre szól.

A katolikus egyház megújulása ennél keményebb dió. Épp mostanra, a közéleti szempontból szabad világ elérkezésének idejére lett elege számos elkötelezett egyházépítőnek abból, hogy tovább küzdjenek a valóságérzékelési képességgel nehezen vádolható katolikus és református püspöki kör tehetetlenségével. Rendszeresen kapok jelzést egyházukat szerető hívektől az elkeseredésről, a megújulásért folytatott kilátástalan küzdelem feladásáról – fáj a szívem ezeket az őszinte vallomásokat olvasva.

Ráadásul a tétlenségnél súlyosabb krízisről kell beszámolnunk, amint erre Német László bíboros (…) is rámutat. A magyar katolikus egyház mintha elszakadt volna a világegyháztól, és ez nem független attól, hogy betagozódott a NER konstrukciójába. A katolikus püspökök esetében rendkívül súlyos visszaélésnek kell történnie ahhoz, hogy el lehessen mozdítani őket. Az Orbán Viktor pártjáért dobogó szívű székesfehérvári püspök kapcsán legalább az életkor előrehaladása adhat okot erre, hiszen elérve a 75 éves korhatárt, már fel is ajánlotta lemondását.”

„Van azonban esély a pozitív változásra, és szükséges, hogy ezt is hangsúlyozzuk. Székely János, az MKPK elnöke a választás utáni üzenetében kifejezetten a gyógyulás felé mutató hangot ütött meg: „Fontos, hogy meghalljuk azok hangját is, akik eltávolodtak az egyháztól, vagy kritikusak velünk szemben.” Márpedig a szombathelyi megyéspüspök ezzel a keresztény közösségek rejtett – vagy elnyomott, elhallgattatott – erőforrásaira mutat rá, akik bevonásával, kirekesztettségük feloldásával hatalmas lépést képes tenni a hazai kereszténység a fejlődés irányába.”

„Székely János olyat is kimond, amiről eddig nem volt komfortos beszélni. Ezzel el is búcsúzik a „keresztény Magyarország” délibábjától: „Hazánk világnézetileg sokszínű közösség, ahol hívők és nem hívők, a világról különböző módon gondolkodó emberek egyaránt teljes jogú tagjai a nemzetnek.” Ezek persze evidens megállapítások, ám üdítően hatnak onnan, ahonnan jó ideje mást voltunk kénytelenek megtapasztalni.”

„Ahhoz, hogy a keresztény felekezetek visszataláljanak küldetésükhöz, a legkevésbé arra van szükség, hogy a most hatalomra jutott politikai erővel keressenek összefonódási lehetőséget. Amennyire ismerem a területért miniszteri szinten felelős Tarr Zoltánt, esélytelennek is tűnik bármilyen ilyen próbálkozás. Az egyházaknak magukkal kellene jóban lenniük, összhangba kerülni saját küldetésükkel.

Ehhez az elmúlt másfél évtized fájó tapasztalatai nyomán az első lépést egy részletes, nyilvános és őszinte bocsánatkérési vallomás megfogalmazása jelenthetné.”