Az Orbán-rendszer lezárulta után nemcsak politikai, hanem eszmetörténeti számvetésre is szükség van: milyen gondolati hagyományok formálták az elmúlt évtizedek Magyarországát, hogyan távolodott el a hatalom a bibói polgári eszménytől, és milyen keretek között képzelhető el az ország újjáépítése egy új korszak kezdetén.
Az Orbán-rendszer bukása után és egy új politikai korszak kezdetén érdemes eszmetörténeti keretek közt is megvizsgálni, mi történt velünk az elmúlt két évtizedben, és milyen lehetőségek előtt áll az ország. Bármilyen történet elbeszélése csupán kísérlet és ajánlat lehet a történet megképzésére, átgondolására. Ez az esszé sem lesz kivétel.
Mint köztudomású, Orbán Viktor és baráti köre valamikor az 1980-as évek közepén az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Bibó István Szakkollégiumában találkozott. 1988-ban itt alapították meg a Fideszt, bár az alapítók többsége közgazdászként a Rajk László Szakkollégium tagja volt. A „Bibó” 1983-ban jött létre, a később szárba szökkenő szakkollégiumi rendszer egyik első intézményeként. Az erős szakmai alapokra, műhelyrendszerre és közösségi tudatra épülő szakkollégiumi mozgalom a következő két évtizedben a magyar egyetemi kultúra legproduktívabb, legizgalmasabb része volt, majd pénzügyi sorvadása és fejlődésének megrekedése éppen a szakkollégiumi mozgalomból kisarjadt Fidesz kormányzásának volt köszönhető.
*
A „Bibó” politológiai műhelyszemináriumainak fontos olvasmányai voltak a névadó esszéi. Bibó István képes volt arra, hogy történet- és jogtudományi, filozófiai és szociológiai megfontolásaiból koherens és komplex szemléleti keretet alakítson ki, ami alkalmas volt arra, hogy egységes rendszerben láttassa Magyarország múltjának és jelenének fő alakulásvonalait és a jövő politikai feladatait. Ilyen koherens és komplex rendszert a huszadik századi magyar szellemi élet jelentős alkotói közül rajta kívül csak Németh Lászlónak és Lukács Györgynek sikerült létrehoznia. Lukács György szellemi tájékozódásának irányai gyökeresen eltértek Németh Lászlóétól és Bibó Istvánétól, habár természetesen voltak meglepő és kevésbé meglepő érintkezések. A marxizmus bizonyos megfontolásai Némethre és Bibóra is hatottak. Mindenekelőtt a valóság totalitásként való felfogásának szükségessége, ami mindhármuk számára a kritika alapfeltétele volt. Németh Lászlónál ilyen hatás volt továbbá a forradalom általi fejlődés gondolata. Ez konfliktusok nélkül olvadhatott össze nála a Kossuth-kultusz ihletformáival, jóllehet Németh Lászlónál a forradalom szociális aspektusai elhalványultak a nemzeti függetlenség eszméje mellett. Bibó egész gondolkodása elsősorban Németh Lászlóéval állt folyamatos vitában, Lukácséval vitapartneréhez képest sokkal kevésbé érintkezett.
Ezen a helyen erőteljes leegyszerűsítésekkel kell élnem. Mint az szintén köztudomású, Németh László és Bibó is osztozott abban a meggyőződésben, hogy a történelmi fejlődés szerves folyamat, és mint minden ilyen folyamatban, a történelmi fejlődésben is bekövetkezhetnek torzulások, a fejlődésnek induló szervezet elcsökevényesedhet, a cél pedig nem lehet más, mint a fejlődő szervezet figyelmes gondozása, a feltételek biztosítása. Továbbá mindketten úgy vélték, hogy ami fejlődni képes, az rendelkezik valamilyen lényeggel, szubjektumként működő alkattal. Németh László szerint a magyar történelmi alkat torzulása az idegen hatások betolakodásának, a kiegyezés után inkább az idegen hatások beengedésének volt a következménye. Ezt fejti ki és formál belőle programot 1939-ben a Kisebbségben lapjain. Németh egész gondolkodása a saját és az idegen, a szerves és a szervetlen szembeállításán és a szembeállítást kiélező metaforikus logikán nyugodott. Ez fejeződött ki többek közt a „hígmagyar” és a „mélymagyar” súlyos következményekkel járó ütköztetésében. Az alkat nála lényegszerű és statikus, szellemi biológiaként működik, így problémátlanul kicserélhető a faj fogalmára. Amíg Szekfű Gyula a lényegszerűség kedvéért feláldozta a történeti látásmódot, Németh Lászlónak nem kellett ilyesmivel bajlódnia, mert történeti szemlélettel eleve nem rendelkezett. Orbán Viktor ebben is az ő követője lett. Emlékezhetünk szellemi leépülésének egyik kísérőjelenségére, a „mi, magyarok, olyan emberek vagyunk” kezdetű mondatokra. A szembeállításokat Németh mindig morális tartalmakkal töltötte fel. Minden kész volt nála ahhoz, hogy a magyar történelem alakulástörténetét skizoid szerkezetekben lássa és láttassa. Ezt kritizálta többek között Babits Mihály emlékezetesen, és hívta ehhez társul Szekfű Gyulát is, akinek Három nemzedék című nagy történelmi esszéjéből Németh László sokat merített: „Németh László gondolatának hatása a lelkekben épp a magyarságra jelent nyilvánvaló gyengülést és kockázatot. A magyarság helyzete soha nem volt bizonytalanabb a világban. Minden értékünkre és önérzetünkre fokozottabban szükség van, hogy helyünket megtartsuk. S ez az író meg akarja velünk tagadtatni szellemi értékünk és önérzetünk nagyobb, büszkébb felét. Elképzelése azzal fenyeget, hogy megingatja előttünk kultúránk európaiságának hitelét, amely eddig magasra emelt a saját szemünkben, de sőt a szomszédunkban élő kis népek literátorainak szemében is. Mit jelent ez, mindenki tudhatja, aki nemzetünk kultúráját igazán átélte magában. Leértékelni, ami a magyar szellemben modern és európai, oly devalváció, mely koldussá tesz bennünket.” Azért idéztem hosszan Babitsot, nem hagyva ki a Szekfűre vonatkozó utalást sem, mert egyetértek vele abban, hogy a Németh László-i gondolat következménye nem lehet más, mint a nemzeti kultúra jobbik részének felszámolása, amint azt az Orbán-rezsim működése kapcsán is megtapasztalhattuk.
Bibó István tehát Németh Lászlóhoz hasonlóan vallotta, hogy a nemzet szerves képződmény, történettel és alkattal rendelkezik, továbbá azt is, hogy a magyar történeti fejlődés valahol irányát vesztette. Csakhogy Bibó gondolkodásáról könnyedén lefejthető az alkat esszencializmusa. Az ő kérdései valóban a történelemre vonatkoztak. Az irányvesztést máshol és más okból feltételezte, mint Németh. Az ő szemében az ideális életforma nem az önállóan gazdálkodó és ennek köszönhetően meggazdagodó protestáns paraszté, mint Németh és, teszem hozzá, Orbán számára is, aki egyre öntudatosabban emlegette saját falusi származását, plebejus és kuruc jellemvonásait. Bibó eszményképe a városlakó polgár volt, aki tudja, hogy a városnak épületekbe, közös alkotásokba kódolt története van, amit őrizni akar, tudja, hogy a városi polgárnak méltósága van, és erre büszke, tudja, hogy a polgárokat különleges kötelék fűzi egymáshoz, amelyet rendszeresen megerősítenek. Hogy a városnak törvényei vannak, írottak és íratlanok, amelyeket a polgárok nem kényszerből tartanak be, hanem mert a város nyugalma mindannyiuknak jó. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem bevezető fejezeteiben Bibó azt állítja, hogy a magyar történelem alapvető szerencsétlensége abból fakadt, hogy Mohács után a főnemesség kezéből a középnemesség kezébe került a hatalom, amely a rendi társadalom rögzítésében volt érdekelt, szemhatára pedig nem terjedt túl a vármegyén. A rendi társadalom rögzülése mellett szerinte a török hódoltság idején végképp felszámolódott annak a lehetősége, amit a középkori ország még magában hordozott, hogy „Magyarország az európai közösség egy saját lábán álló és önálló teljesítményekre képes politikai és kulturális egységévé” váljék. Az ő értelmezésében a reformkor és a kiegyezés kora is erre tett kísérletet. Fontos hangsúlyozni, hogy Bibó nem szuverenitásról, hanem politikai és kulturális teljesítményről beszélt, és semmiképp nem állította szembe Magyarországot Európával. Európát kulturális és politikai közösségnek látta már akkor is, amikor ez még messze nem volt realitás, sőt a két világháború minden ilyen vélekedést illúziónak mutathatott. Szerinte ahhoz, hogy az ország ilyen teljesítményekre képes legyen, nem kizárni, hanem a saját céljainkból, helyzetünkből következő megfontolásokkal adaptálnunk kell a kívülről érkező szellemi, technológiai, társadalmi hatásokat.
*
1989 után rövid ideig alighanem Bibó Istváné volt a politikai küzdőtér legtöbbet hivatkozott neve. Úgy tűnt, a Kisgazdapárt kivételével minden nagy rendszerváltó párt, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz is bibói alapokon áll. A legnagyobb belső küzdelmet kétségtelenül az MDF-nek kellett lefolytatnia, mert az MDF-ben erős képviselete volt a Németh László-i gondolkodásnak, ráadásul Csurka István személyében hatásos retorikai képességek társultak ehhez. Antall Józsefnek – akire hatással voltak a Németh László-i gondolkodás bizonyos elemei, de veszélyességükkel mindig tisztában volt – keserves munkával sikerült leválasztania e frakció egy részét az MDF-ről. Csurka szellemi társai közül többen az MDF-ben maradtak. A küzdelemben meggyengült pártot Antall halála után senki sem volt képes újjáépíteni, a MIÉP pedig 1994-ben nem jutott a parlamentbe, hogy aztán 1998-ban visszakerüljön és felszívódjék a Fideszben.
Azért is érdemes ezt a történetet most feleleveníteni, mert manapság többen úgy vélik, a kor alapvető konfliktusai akörül rajzolódtak ki, hogy miként értelmezzük a Kádár-kort, és milyen ítéletet mondhatunk róla, illetve hogy mit kezdjünk az ügynökaktákkal. Ezek természetesen megkerülhetetlen kérdései voltak a rendszerváltásnak, és nem kétséges, hogy a Kónya–Pető-vita fontos eseménye volt a kor politikai eszmélkedésének, de az alapvető kérdések nem ezek voltak.
Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején alapvetően még mindig a bibói keretek között alakította a politikáját. Én magam szemben álltam Orbán első miniszterelnökségének ágendájával, de fel sem merült bennem, hogy amikor a polgárról beszél, csupán politikai terméket forgalmaz. Lehet, hogy naiv vagyok, de ma se gondolom. Az viszont nem kétséges, hogy amikor Orbán Viktor másodszor is miniszterelnök lett, és a pártja kétharmados parlamenti mandátumaránnyal alkotmányozó többségbe került, már nem a bibói keretek között képzelte el az ország jövőjét. A pártját immár nem polgári, hanem nemzeti, plebejus és keresztény jelzőkkel illette, mindezen jelzők és az általuk jelölt tartalmak nagyobb szerencsétlenségére. A nagy keresztény egyházak lényegében egységes támogatása mellett skizoid szembenállások sorozatára építette fel nem csupán a retorikáját, de a tényleges politikáját is. Ellentétbe állította Európát, az európai politikai közösség intézményes formáját („Brüsszel”) és Magyarországot. Az ország méltósága az ő számára nem az európai közösség részét képező kulturális és politikai teljesítményekben nyilvánult meg, hanem a szuverenitás tartalmatlan eszméjében, ami a geopolitikai mozgások közepette kezdetben csak elvtelen helyezkedést és kupeckedést jelentett, majd egyre inkább az ország alárendelését Oroszország és Kína érdekeinek. Végül az egészből zavarodott és nevetséges handabandázás, komolytalan nagyotmondás lett, a valóságban pedig izolálódást és elszegényedést eredményezett. Emlékezetes, hogy az orbáni ideológia a szuverenitás eszméjével próbálta elfogadhatóvá tenni a rendszerszintű, minden állami intézményt megfertőző korrupciót. Mindeközben Orbán igen hamar kiszívta a gazdasági erőt az önkormányzatokból, megbénította a polgárok közösségeit, vagyis lebontotta azt az alapot, amire valódi polgári szuverenitás épülhetett volna. Megsemmisítette az öregkori öngondoskodás sarjadó gyakorlatát, ellenségnek nyilvánította a civil kezdeményezéseket, megbélyegezte azokat, akik nem úgy képzelték el a magánéletüket, ahogyan ő kívánatosnak vélte. Megtámadta a független bíróságokat, eltörölte az iskolák szűkös tantervi önállóságát, magukat az iskolákat pedig kivette a közösségek kezéből. Folyamatosan szűkítette a sajtó ellenőrző szerepét, befolyása és irányítása alá próbálta vonni az autonóm egyetemeket, felszámolta a tudományos egység akadémiai szemléletét. Hosszan lehetne sorolni azokat az intézkedéseket, amelyek mind a bibói polgári eszmények eltörlésére irányultak. Visszakormányozta az országot a kádári paternalizmushoz és államkapitalizmushoz, elvesztegetve egy nemzedék minden fáradozását és reményét. És az egészből Orbán szűk körén kívül senki számára semmi jó nem származott.
Az orbáni kormányzat 2002 után mindinkább a Németh László-i elvek szerint gyakorolta a hatalmat. Ezt a fordulatot támogatták azok a következtetések, amelyeket Orbán a putyini példa félreértéséből és a kínai hibrid-ellenőrző állam viszonylagos sikeréből leszűrt. A környezetében emellett erőteljesen jelen voltak Horthy államának kulturális eszméi is. Abból indultak ki, hogy a magyarok hátán fát lehet vágni, ha nemzeti színűre van festve a szekerce nyele. A folyamatnak egyébként Németh László idézhetősége is áldozatává vált. A Fidesz a saját korábbi, Márai-idézetekre, Szabó Magdára, Jókai Annára, Makovecz Imrére így-úgy alapozott, rossz minőségű kulturális utalásrendszerét már 2002 előtt lecserélte Wass Albertre, Nyírő Józsefre, Tormay Cécile-re és Herczeg Ferencre épülőre, vagyis a Horthy-kor hivatalos irodalmára, amikor pedig ismét lehetősége nyílt rá, a városi tereket – a Liget-projekt bizonyos épületeinek, például a Zene Házának kivételével – megtöltötte minősíthetetlen színvonalú giccsekkel.
A polgári eszmék feladása azt is jelentette, hogy az Orbán-rezsim felszámolta a munkásjogokat, a városlakók, főként az akkumulátorgyárak közelében élők jogát, hogy egészséges környezetben élhessenek, felszámolta a víztartalékok védelmét, hagyta, sőt támogatta, hogy az ország jelentős része félsivataggá változzék, a hazugságaival közösségi, politikai célokra használhatatlanná tette a nyelvet, megszégyenítette és egészségügyi ellátás nélkül hagyta a szegényeket, mert normális ellátásra jószerivel már csak a magánegészségügyi rendszerben lehetett számítani, kizárta a társadalomból a nincsteleneket, összességében felszámolta a társadalmi közösség eszméjét és gyakorlatát.
*
Miután az Orbán-rezsim gazdaságilag és társadalmilag is megoldhatatlan válságokba sodorta magát, 2026. április 12-én formálisan is véget ért, mert a társadalom nagy többsége nem kívánt Orbánnal együtt a katasztrófába rohanni. A rezsim összeomlása azért gyorsabb és mélyrehatóbb, mint azt bárki gondolhatta volna, mert amikor bekövetkezett, már régen megtörtént. A választók egy konzervatív-liberális alapokon álló széles néppártot, a Tiszát bízták meg azzal, hogy a vezetésével elkezdjék a romok eltakarítását és az ország újjáépítését. Ez a párt alkalmasnak látszik arra, hogy megtartsa a mögötte álló széles társadalmi összefogást, és ne merüljön feledésbe a választás éjszakájának katartikus pillanata, amikor új társadalmi közösség, egy nemzedékeken, szociális világokon átívelő közösség született meg. Magyar Péter és kormányának minden megnyilvánulása arra vall, hogy a kormányzás történelmi feladatait a bibói keretek közt szemlélik. Ahhoz azonban, hogy ez lehetővé váljék és sikeres lehessen, szükség van arra is, hogy történet-, jog-, politika-, társadalom- és kultúratudományi megközelítésben, valamint technológiai szempontok figyelembevételével mérlegeljük, mit jelentenek ma a bibói keretek, milyen konkrét feladatok következnek abból, ha ismét e keretek közé helyezzük a jövőről szóló elképzeléseinket, és milyen korrekciókat kényszerítenek ki azok a fejlemények, amelyeknek Bibó már nem lehetett értő részese.
Forrás: PUBLICISZTIKA – LXX. évfolyam, 27. szám, 2026. július 3.
Be First to Comment