Rachid Benzine Les silences des pères című regénye a Nyugat-Európába érkező marokkói vendégmunkások első nemzedékének elhallgatott történetét idézi fel. Egy apa halála után, kazettafelvételekből és egykori társak emlékeiből bontakozik ki a megalázó munkakörülmények, a hazatérés reménye, a családi áldozatok és a két kultúra közé szorult élet drámája. A könyv azt mutatja meg, hogy a hallgatás nem feltétlenül gyengeség vagy beleegyezés, hanem lehet méltóság, önfegyelem és a következő nemzedék iránti szeretet is.
Könyvtárnyi irodalom foglalkozik a világháború utáni évtizedek nyugat-európai társadalmi jelenségeivel immár évtizedek óta. A francia nyelvterületen elegendő például Christian Jelen La Guerre des rues (1998) című munkájára vagy Mathieu Kassowitz Gyülölet (fr. La Haine – 1995) című filmjére gondolni, amelynek címét a filozófus Jean-François Revel a francia külvárosok egy részének Franciaországgal szembeni alapvető attitűdjét kifejező fogalomként értelmezte. Nagy visszhangra lelt az is, még mielőtt továbbmennénk, amikor a jószerivel teljes pályafutását a keresztény-muszlim párbeszédnek, illetve a fajgyűlölet elleni harcnak „szentelő” Christian Delorme katolikus atya beszélt arról, hogy a bűncselekmények elkövetői körében felül vannak reprezentálva a bevándorlói hátterű külvárosi fiatalok.
Ugyancsak közismert az a gazdag irodalom, amely a gyarmatosítás által okozott egyéni és közösségi szenvedéseket dolgozza fel – elég Joseph Conrad műveire gondolni –, miközben az európai felsőbbrendűségtudat és arrogancia kritikája is korán és látványosan megjelent, például Stefan Zweig Kelet-képében.
Tudjuk azt is, hogy a XX. számos kizsákmányoló és embertelen kulimunka-történetet hozott és ábrázolt, Gelléri Andor Endre Nagymosodáját elég felidézni itt, vagy Molnár Ferenc Az éhes városának Ambrosio Posiját, egyéb művekről nem is beszélve.
Ami talán kevésbé ismert, az a Nyugat-Európába került munkavállalók első generációjának engedelmessége, embersége a megterhelő, sőt egészségtelen és robotszerű mindennapok közepette, a visszatérés szándéka, az első két generáció családi traumái és az, hogy előbbi összefüggésekben is igaz lehet az, hogy – Walter Benjamin szavaival – a csend válasz a világ káoszára. Ezzel csengenek egybe a marokkói születésű író, iszlámkutató Rachid Benzine Les silences des pères (2023) című kötetének főbb elbeszélő szólamai is, amelynek bemutatására vállalkozunk alább.
Ami a “dinnyék” [fr. melon] ahogy a többségi nemzet egyes tagjai gúnyosan nevezték őket Franciaországban, szerény méltóságát illeti, beszédesek a nagyapa kívánságára az öreg kontinensen munkát vállalt, útlevelétől megfosztott “fekete-” (bányász) majd “szürkearcú” (cementgyári alkalmazott) néma és nemeslelkű apa cselekedetei.
Mint a muszlim fohászfüzér (ar. miszbaha) esetében, szemről szemre tárulnak fel a hallgatásba burkolózó jellem főbb – s egyben nagy- – vonalai, melyek mindinkább egy bevándorlói hátterű Jean Valjean tisztességes és feddhetetlen portréját rajzolják ki Ahmed Chehlaoui alakjában. A könyv nyitójelenetében eltemetett apa a modernkori monoton munkavégzés és az alázattal viselt magánéleti megpróbáltatások évtizedei közepette tudatosan zárkózik el attól, hogy múltját, nélkülözéseit és személyes áldozatait feltárja gyermekei előtt. Utóbbiak, élükön a narrátor Amínnal, szinte kizárólag apjának a dél-marokkói (Szúsz vidéke) óhazába a nagyszülőkhöz eljuttatott kazetták hanganyaga, illetve “bajtársai” post mortem beszámolói alapján ismerik meg – és helyezik őt mindinkább az őt cselekedetei fényében megillető piedesztálra.
A narrátor Amín apja, mondhatni, igazi Jó Ember. Előbb a bányában annak beomlása után megmenti társát, “földijét,” Drísz Fnínt, majd anyagilag egyengeti a francia társadalmi elutasítás közepette is végül komoly zeneipari szereplővé avanzsáló Núreddin útját, később az algériai “harki” (kb. száműzött áruló) Mohand kislányának holttestét azonosítja, mielőtt az építési vállalat ezt örökre ellehetetlenítené.
Mindeközben Ahmed azok közé tartozott, akik – a közhiedelemben ellentétben – soha nem tettek le arról, hogy visszatérjenek a szülőföldjére. Így vall az egyik kazettafelvételen is apjának Lens-ból 1965-ben: “Reméljük, ha Allah is úgy akarja, minél hamarabb hazatérhetünk, és közösen alapíthatunk egy kis vállalkozást […] Addig is, amíg elérkezik visszatérésünk áldott napja, ellenőrizd, hogy megkaptad-e az előző évi levélben jelzett pénzösszeget” (2023: 32).
Évekkel később, Aubervilliers-ből is hangot kap mindez: “Azt hittem, legfeljebb egy évig maradok. Itt semmit sem tanulhatok. Esély sincs érdekesebb munkát találni” (2023: 70).
Driss szintén valahogy így vall az őt apjáról faggató Amínnak Lens-ból némileg korábban: “Tudod, amikor itt vagyok, csak egyetlen dologról álmodom: hogy ott legyek. És amikor ott vagyok, vissza akarok jönni ide, mert már semmi sem olyan, mint régen, nincs többé kapaszkodóm, semmi…” (2023: 50)
Talán azért is keletkezik e “komplelkület,” avagy az identitás ingamozgása, mert – és ez Ahmed élete egyik fő titka – idővel egymásba szeretnek egy francia nővel, Paulette-tel, akivel ugyanakkor az apja döntése értelmében nem házasodhat össze. Amit élete végéig, jóllehet tudomásul vett, nem teljesen emészt meg: “Engedelmeskedtem neked. Nem bántam meg és mindennap megbánom” (2023: 136). A cselekmény folyama nem törik meg e shakespeare-i zátonyon, hömpölyög tovább, hiszen az apja által engedélyezett házasság a marokkói Malikával gyermekek sorában tetőzik, akik “értelmet adnak a létezésnek” (2022: 138).
Csakhogy az idősebb fiú, Ibrahim, Amín testvére, egy a francia hírekből szintén túl jól ismert lefolyású, értelmetlen banlieue-s balhéban életét veszti, amelyre öccse így emlékezik vissza: “Ibrahim egy nyári estén egy barátja vadonatúj segédmotorját próbálta ki. Két motoros rendőr üldözőbe vette őt […] Attól tartva, hogy igazoltatni fogják, gyorsított. Egy túl hirtelen kormánymozdulat, és megtörtént a baleset […] Halálhírére lángba borult a lakótelep. Az egész negyed rendőröket akart verni. Apám egy szemeteskonténer tetejére állt, hogy lecsillapítsa a tömeget. A temetésen teljes volt a csend és az összeszedettség. Én azonban ezt kiabáltam: Miért ez a visszafogottság [retenue]?” (2023: 80).
Noha eleinte ezt a hallgatást (nem pedig beleegyezést), illetve alázatot (nem pedig szolgalelkűséget), a fiú felrója apjának, utóbbi e diszharmónia alatt is, később is figyelemmel kíséri, halkan meghúzódva a háttérben, Amín zongorista pályafutásának – idővel egy amerikai konzervatóriumon át Európa előkelő koncerttermeiig emelkedő – ívelését.
Amín számára pedig a könyv előrehaladtával egyre tisztábban cseng apjának hallgatása, amelynek jelentősége egy másik régi barát, bizonyos Boualem értékelésében is visszhangra lel: “Tudod, miért nem ismerik már a fiatalok ezeket a történeteket? Mert az olyan öregek, mint az apád, azt akarták, hogy minden szenvedés, minden megpróbáltatás, amit elszenvedtek, velük együtt érjen véget. Meg akartak kímélni benneteket ettől. Azt akarták, hogy szabadon építhessétek a saját életeteket, harag és keserűség nélkül” (2023: 49).
A finálé Bach Szvitjeinek zongorafelvételével zárul, amelynek sikere mögött (vagy azon túl) ott vannak az elhunyt szülők és a báty is. Amin zárószavai sokáig rezonálnak az olvasóban: “A felvétel után a nővéreimmel Marokkóba utazom. Felkeressük őseink temetőjét. Találkozunk a családdal, és elmeséljük nekik apánk történetét, az ő eposzát. Este sétálni fogunk. Megvárjuk, amíg a nap lebukik a völgy fölött. Onnan, ahol most van, apám aggódni fog, hogy nem lát minket hazatérni az éjszaka beálltáig. Ám amikor meghallja a kitartott [soutenues] hangokat, tudni fogja, hogy hallgatásai még az eget is megindították” (2023: 140).
Rachid Benzine e művében a klisék és a kétségbevonhatatlan didaktika esetleges disszonanciáját felülmúlja az emberi jó csendes diadala.
#RachidBenzine #LesSilencesDesPères #Bevándorlás #Vendégmunkások #Franciaország #Banlieue #Identitás #CsaládiEmlékezet #GenerációsTrauma #Apaság #Hallgatás #EmberiMéltóság #Könyvajánló #Irodalom
Be First to Comment