ifj. Bibó István beszél 1956-ról a BESZ alkalmán

„1968 tavaszán az akkori gyülekezetünkhöz tartozó néhány barátomat, akik érdeklődtek édesapám személye és gondolatai iránt, meghívtam egy vele történő beszélgetésre. Nemcsak azért, mert ők érdeklődtek, hanem azért is, mert feleségemmel együtt elkeserítőnek és felzaklatónak láttuk azt az elszigeteltséget, amelybe apám a börtönből való szabadulása, az 1963-as amnesztia után került. (Nem ő panaszkodott, de konkrét ügyek és vasárnapi ebéd utáni – egyébként nagyon jó és felejthetetlen, de sajnos ritka – beszélgetések kapcsán pontosan érzékeltük, hogy mi a helyzet.) Szerény könyvtári állásában a hatalom részéről békén hagyták, de nem hagyta békében őt sokminden más. Például a 63-as amnesztia által börtönben felejtett fiatal és nem értelmiségi sorsú 56-os elítéltek helyzete, a Kádár-rendszer hamissága, Magyarország helyzete és a közeli és távolabbi világban erjedő egyéb problémák, amelyekhez volt, lett volna – belsőleg nagyon feszítő – mondanivalója. Közelről voltunk tanúi annak, hogy a mindennapi élet gondjai és fogyó egészsége mellett mennyire nem jut hozzá ahhoz, hogy a számára – és az ország számára – fontos témákkal foglalkozzék. Frissen végzett bölcsész-házaspárként tapasztalatból tudtuk, hogy néhány kiváló tanár mellett miféle rémes alakok tanítanak az egyetemeken, miközben apám a mi történelmi, közéleti vagy politikai kérdéseinkre válaszolva gyakran húsz-harminc perces egyetemi szintű előadásokat tartott – kettőnknek. Olyan előadásokat, amelyek diákok százait indíthatták volna gondolkodásra olyan kérdésekben, amelyeket akkor nyilvánosan csak egyféle módon volt szabad megközelíteni. S ha eszünkbe jutott volna akkor, hogy indítsunk nyilvános szabadegyetemet nem marxista előadókkal, hát rögtön elmebetegnek érezhettük volna magunkat.

Azt azonban reméltük, hogy a fiatalokkal – ha nem is háromszázzal, de öttel vagy hattal – történő  találkozás valamennyire oldani tudja ezt a helyzetet. Ez a „valamennyire” így is lett – valamennyire.

Apám „megpendült”: rendes vázlatot készített arról, hogy a bennünket érdeklő témákról (1956, Magyarország és Európa, politika és keresztyénség, Kádár-rendszer stb.) mit és milyen sorrendben mondana, s maga a beszélgetés is jól sikerült, mert nemcsak előadó-hallgatóság műfajban zajlott. Megőriztük a vázlatot is, amely nemrég az akkor jelenlévők közül kettőnek is segített felidézni fontos gondolatokat. 

Nem sokkal e beszélgetés után vásároltunk apámnak egy magnót azzal a kéréssel, hogy az őt foglalkoztató témákban legalább mondja magnóra – részletesebben vagy akár csak vázlatban – a gondolatait. Ő ezt a finom (?) kényszerítést elfogadta (talán érezte, hogy ez „palackposta” lehet az utókornak?), s kedvet kapott az ily módon való vázlat-, levél- és tanulmányíráshoz, pontosabban -íratáshoz.  A szövegek magnóról való leírását és megőrzését részben mi, részben nagyon megbízható jóbarátok vállalták…”

Forrás: evanelikus.hu