Kamarás István OJD: Bábel és Pünkösd szellemében

dsg_1720_std„Ha minden így megy tovább, elsodorhat a szegénység és elnyomás és túlfegyverkezés robbanásszerű térnyerése”, figyelmeztet Johann Baptist Metz.  „Békeharc”, „békepap”, „széncsata”, „mindennapok forradalma”, „békemenet”, „rezsiharc”, „szabadságharc”, „erődemonstráció”: meghökkentő folytonosságot érezhetünk hét évtized lózungjaiban, ugyanakkor bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy hazánkban nagyon rövid epizódoktól (1956, 1989) eltekintve napjainkig egyre csak nő a társadalmi egyensúlytalanság és békétlenség. Ma nálunk is sokan azt várják a politikai hatalomtól, az államtól, hogy teremtsen rendet, jólétet és egészséget, a népegyháztól pedig azt, hogy imádkozzon ezért, amúgy meg tartózkodjon a közvetlen társadalmi-gazdasági-politikai kérdésektől. Cserébe vezetőink megígérik, hogy hazánk védőbástyája lesz a kereszténységnek. Csakhogy az a kereszténység, amelyről Metz beszél, korántsem igényli ezt, és egyfelől az egyház kritikai-felszabadító funkcióját, másfelől az egyház „politikai misztikáját” hangoztatja. Utóbbi elsősorban a szenvedőkkel, az elnyomottakkal és a szegényekkel való compassiot jelenti. A megosztás és megfosztás ellen protestáló katolikusként valami hasonlót érzek ki Ferenc pápa üzeneteiből. Számomra egyértelmű, hogy a jezsuita Ferenc pápa Assisi Ferenchez való viszonyulása mentes az érzelgős ájtatosságtól, és a pénz istenítésén alapuló kirekesztő gazdaság embertelenségére hivatkozva a szegénység elleni harcot a szegények személlyé válásáért folytatott harcnak tekinti. Nem tartja elegendőnek az eddigi jámbor jótékonykodás valamivel buzgóbb folytatását, hanem elkerülhetetlennek gondolja a célok és prioritások átrendezését, az egyház- és kormánypolitikák alapos átalakítását az igazi áldozathozatal jegyében, a tettek mezején.

A ferenci reformok szellemében önmagukat megújítani szándékozó hazai keresztény és keresztyén egyházak kulcsszereplői lehetnének társadalmunk gazdasági, társadalmi, politikai és – mindenekelőtt – mentális és habitusbeli kiegyensúlyozódásában. Ehhez egyházainknak – miképpen Herwig Büchele megfogalmazta – egyfelől reálisan érzékelniük kell a jelenlegi helyzetet, másfelől megfelelő utópia-horizonttal kell rendelkezniük, készeknek kell lenniük – elkerülve a kisebbik rossz és az utópikus ellenmodell csapdáit – az alkotó etika szellemében való cselekvésre és a kontraszt-társadalom közösségeinek kiépítésére. Erre a mindenkori politikai hatalommal összefonódó népegyház alkalmatlan, a jövendőbeli egyházaknak megfelelő helyüket a civil társadalomban, annak animátoraként kell megtalálniuk, ugyanis lejárt mindkét societas perfecta, vagyis a mindenható állam és a struktúrakonzerváló egyház ideje. A hívő közösségeknek egyre inkább az önkéntes szervezetek és a bázisközösségek formáját kellene felvenniük. Egyházainknak, – minél nagyobbak annál inkább – ki kellene szabadulniuk a pártállam fogsága után – Lengyel László megfogalmazásával – a rendszerváltó államok fogságából is. A kisebbik rossz és az utópikus ellenmodell helyett a jézusi értékrend szellemében kell befolyásolniuk a társadalmi folyamatokar.

Jacques Derrida szerint Bábel nem Isten büntetése, hanem éppen felszabadító válasz a toronyépítők monopolisztikus törekvésére, lehetőséget adva a sokféleség egységének megteremtésére. Miroslav Volf vitatjahogy Isten afféle dekonstruktőr lenne, és Bábel káoszával szemben ő Pünkösdnek a Lélek által létrehozott egységét hirdeti. Az egyház Schileebeckx szerint a párbeszéd szentsége, és ebben a diskurzusban az egyház társadalmi utópiák mérlegelő képviseletét kell, hogy ellássa. A mérlegelés nem jelenthet hűvös semlegességet, hanem – mint Ferenc pápa szorgalmazza – „be kell szállnunk a politikába, mert a politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi”. A szeretet jegyében történő politizálás keretében történő igazságtétel – ahogyan Metz mondja -, a másik, az átölelésével történik, beleértve az ellenzéki felebarátot is. A nemrégi „Zarándoklat Magyarországért” akció még korátsem ebben a szellemben történt, ugyanis az ebben résztvervők számottevő hányada nem vallotta Xavéri Szent Ferenccel, hogy „mindenkit elfogadok útitársnak”. Erősen leromlott demokráciánkban meg kellene szívlelnünk Heller Ágnes figyelmeztetését, mely szerint „Az utolsó szék a messiásnak van fenntartva. Ha valaki elfoglalja, csak eltorzult vagy hamis messiás lehet. Ha valaki eltávolítja, akkor vége az előadásnak. De amíg a szék ott marad, a tér középpontjában a politikai cselekvés alanyainak mindig is figyelembe kell venniük.”

Forrás: Egyházfórum

Hozzászólások

  1. dr. Rigó Mihály mondta:

    A káosz, amit az írás tükröz.
    Mindig is két tábor volt:
    1. a vallásosak és
    2. A vallást és az államot, a nemzetet felszámolni igyekvők, a nemzetfóbiások, akik szerint a vallás ma csak egy kifutó modell, egy kifuttatandó modell. Magyarul: ismét a felszámolandó kategória. Évszázados igyekezet. Az idő folyamán csak az erőssége változott. Most nagy lángon égetik.

    Először el kellene dönteni azt, hogy ki melyik táborba tartozik. Mindenkinek joga legyen a választás. Tehát: színt kellene vallani! Hazug játék úgy tenni, mintha!

    Másodszor mindenkinek ennek megfelelően kellene tenni a dolgát.

    Az nem megy, amit a cikk tartalmaz, hogy ide is, meg amoda is; ez is, meg amaz is; egyrészt és másrészt. Nem lehet így összekatyvasztani az össze nem keverhetőket. Ez maszatolás.

    Két össze nem egyeztethető nézetrendről van szó, ez a tűz vagy a víz esete. Az “és” itt értelmetlen, mely az elsőként említett káoszt teremti. Esetleg ez is a cél?

    .

Hozzászólás beküldése

*