A március 15-ei rendezvényeken eléggé középpontba került a lázadás kérdésköre. Legalábbis a miniszterelnöknél és az új kihívónál, Magyar Péternél. Orbán Viktor persze nem először beszél az Európai Unió elleni lázadásról, azonban Magyar Péter (lévén teljesen új szereplő) most először veti fel az Orbán-rendszer elleni lázadás szükségességét.
Megtehetnénk, hogy a két lázadást mereven elhatároljuk egymástól, és – politikai szimpátiáink szerint – az egyiket felmagasztaljuk, a másikat sárba rántjuk. Ha jobboldaliak vagyunk, nyilván tiltakozunk, hogyan lehet a miniszterelnököt egy egyelőre még semmit nem bizonyított figurával egy lapon említeni. Ezzel szemben, ha ellenzékiek vagyunk, Magyar Péterről gondolhatjuk, hogy ő most aztán már valóban megváltó lesz, és a vezetésével elsöpörhető az Orbán-rendszer.
Én nem irányzatosan próbálom nézni ezt a jelenséget, hanem afelől, ami a két lázadást összeköti. Merthogy a két lázadás gyökere, meglepő módon, nagyon hasonló. Az lesz az állításom, hogy Orbán Viktor nagyon hasonló érveléssel és retorikával lázad az Európai Unió mai hatalmi rendszere ellen, mint ahogy Magyar Péter lázad az ő hatalmi rendszerével szemben.
Először Orbán Viktor, majd Magyar Péter retorikájával foglalkozom röviden, hogy utána sort kerítsek két olyan magyarázatra, ami akár közös magyarázat is lehet erre a két, nagyon különbözőnek tűnő lázadásra.
Orbán Viktor lázadása
Nézzük először a magyar miniszterelnök lázadását. Orbán Viktor március 15-én meghirdette, hogy fel kell lázadni az Európai Unió mai formája ellen, és júniusban el kell foglalni azt. Szó szerint ezt mondta: „Becsaptak bennünket, ideje, hogy fellázadjunk.” Mindezt egy igen érdekes – 1848-as katonai – példával nyomatékosította: az akkori szabadságharc egy pontján a magyar hadsereg megállt a magyar–osztrák határnál. Most persze szó sincs katonai műveletről; az általa elképzelt „eszmei felszabadítás” nem áll meg a határon. A lázadás tehát egyértelműen a mai Európai Unió teljes megváltoztatását tűzi ki célul.
Orbán nem először fogalmaz meg kritikát az EU működését illetően. Lázadásról beszélt már korábban is. De ha tárgyilagosak vagyunk, akkor el kell ismerni, hogy a lázadás szlogenje előtt azért Orbán és a Fidesz más (mérsékeltebb, bár kritikus) húrokat is pengetett. Arra gondolok, hogy már akkor is, amikor a Fidesz „hivatalosan” még bőven atlantista párt volt (tehát az 1990-es évek második felétől a 2000-es évek végéig), a párt és vezetője megnyilvánulásait erős EU-kritika jellemezte. Elég az 1994-es és az 1996-os pártprogramokra gondolni, amelyek csíraformában tartalmazták a mai kritikát: az EU-nak magának is változnia kell, nemcsak a tagországoktól (vagy a tagságra törekvőktől) kell elvárni a változást. De még inkább utalhatunk a miniszterelnök tusnádfürdői beszédeire, amelyekben már ellenzéki korszakában is benne van a Nyugat hanyatlásának gondolata. Ha jól értem ezeket a beszédeket, akkor azért kellene a Nyugatnak megváltoztatnia saját magát, hogy elkerülhesse a hanyatlást. De a „brüsszeli bürokraták” (hogy a miniszterelnök kedvenc szófordulatát idézzem) nem vették észre a rájuk leselkedő veszélyt, s ahelyett, hogy megmentették volna Európát, még mélyebb válságba taszították. Orbán mai lázadásának talán legfőbb motívuma, hogy figyelmeztetései és mérsékelt kritikái süket fülekre találtak. A radikalizmus az ő olvasatában következmény.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy Orbán Viktor mára radikalizálódó Európa-politikája helyes lenne. Nem gondolom, hogy helyes ennyire kiélezni ezt a viszonyt. Azt viszont határozottan állítom, hogy egy ilyen kérdésben nem mellőzhetjük a szubjektív dimenziót: a Fidesz és Orbán Viktor érzékelését.
Könnyen lehetséges, hogy az egész külpolitikai stratégia, a lázadás meghirdetése mögött az áll, hogy az időben előrehaladva egyre kevésbé fogadta be az EU a Fidesz elképzeléseit, és ezért a párt és a magyar miniszterelnök lényegében béna kacsának érezte magát az európai porondon. S jól tudjuk, hogy akit sokáig mellőznek, az sokszor nagyon is meglepő módon igyekszik bizonyítani, hogy őt nem lehet leírni.
Magyar Péter lázadása
Magyar Péter a hazai politika új szereplője. A jobboldaliak nyilván már azt is eretnekségnek érzik, hogy egy lapon (egy cikkben) említem Orbánnal. Ha ettől eltekintünk, akkor a lázadásának meghirdetése nagyon is összeköti őt Orbánnal. Ő azonban nem Európa, hanem Orbán ellen lázad.
Magyar Péternek a maga szempontjából szintén igaza van. Retorikája nagyon hasonló, mint Orbáné. Hiszen – mint utaltam rá – a Fidesz sem radikális rendszertagadóként, hanem mérsékelt kritikusként indult. Több mint érdekes, hogy erre Magyar Péter is utalt (ha nem is március 15-én, de más interjúiban): ő sokáig belülről próbált változást elérni, ám kritikája süket fülekre talált.
Nem ismerjük Magyar Péter Fideszen belüli mozgásának stációit. Lényegében csak külsőségeket ismerünk; mikor, milyen kormányhoz közeli intézményeknek volt a vezetője, ami haszonélvezetet is jelent. Azt tudjuk még, hogy ki volt a házastársa. A lényeget azonban nem tudjuk pontosan: mikor és miért lett elege? Vannak azonban támpontjaink, amelyek közül kettőt érdemes kiemelni.
Az egyik az, hogy fellépése egyértelműen a pedofilügy kirobbanásához kötődik. Az ügyről jól tudjuk, hogy tulajdonképpen véletlenül pattant ki, viszont éppen abban van az ereje, hogy az önmagában is jelentős kérdés erkölcsi kérdéssé vált. Akárhogyan történt is az ügy kirobbantása, minden más szempont eltörpül amellett, hogy az állam vezetői erkölcsileg támadhatóvá váltak. Ilyen jellegű erkölcsi botrányok – Magyar Péter egy erkölcsi kihívásra adott egy lehetséges választ – ritkák a politikában. A mindenkori ellenzék próbálkozik erkölcsivé dagasztani szinte minden kérdést, de nagyon ritkán jut el odáig, hogy a társadalom nagy tömegei visszaigazolják törekvését, és szintén erős erkölcsi elítélést fogalmaznak meg a regnáló kormánnyal szemben. Ilyen volt Őszöd, és ilyen ez a mostani ügy is. A második pedig az, hogy Magyar Péter néhány héttel a sikeresnek mondható influencertüntetés után lépett színre. Érdemes ezt felidéznünk, már csak azért is, mert attól a tüntetéstől sokan nemcsak azt várták, hogy mérsékelt hangvételű diagnózist ad a helyzetről, hanem azt is, hogy valamilyen jelet ad a lázadásra. A jeladás nem történt meg, s talán épp azért nem, mert már készülődött a háttérben a valódi lázadó, aki március 15-én szóban is megfogalmazta azt, amit az influencerek önkorlátozó módon még nem mondtak ki. Így sokan azt hihették – hiszen mondták is, hogy fellépésük nem az utolsó, hanem az első alkalom volt –, hogy folytatni is fogják, hogy ők fogják folytatni. Ehhez képest az influencerekről azóta nem hallani, és egyszer csak megjelent „helyettesítésükre” a Fideszből dezertált Magyar Péter.
S bármily meglepő: ő is hasonló helyzetből lázad, mint Orbán Viktor. Orbán és Magyar is belülről akart valamin változtatni, de egyik sem tudott. Mindkettőjüknek van egy érzékelése: velejéig rossz a rendszer, amelyben létezniük kell. Láttuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök nemcsak abban látja a lázadás okát, hogy szerinte rossz az EU, hanem abban is, hogy az európai vezetők becsapták őt és a magyar kormányt.
Voltaképpen ugyancsak a becsapottság beszélt Magyar Péterből is március 15-én. Az elmúlt majdnem másfél évtizedben már sok kormányellenes beszédet hallhattunk, de ez volt eddig a leginkább csalódottsággal áthatva és érzelmektől átitatva. Hiszen ő belülről jött, és sok mindent láthatott, amit mi nem. Ennyiben tehát újszerű is volt. Ehhez képest meglepő, hogy kormánypárti megszólalók csak annyit tudtak mondani róla, hogy visszamondta ugyanazt, amit előtte a többi ellenzéki párt képviselői már elmondtak. Pedig nem ez a lényeg. Hanem a korábbiaktól eltérő ambíció, a mindent borítás. A szónok ugyanis – ha némileg elmismásolva is, de – a teljes magyar pártpaletta ellen lázad. Az eddigi ellenzéki felzúdulások a Fideszre és a miniszterelnökre irányultak; Magyar ellenben minden és mindenki ellen lázad. Nem kér a tortából szeletet; az egész torta kell neki. Át akarja formálni a teljes magyar pártstruktúrát. Ahogyan Orbán az egész EU-t.
Ezzel röviden megindokoltam, hogy szerintem milyen indokokkal lázad (az Európai Unió ellen) a magyar miniszterelnök; és (a magyar miniszterelnök ellen) egy eddig ismeretlen politikus. Hátravan még (mert hiszen ígértem) azoknak az okoknak a felvillantása, amelyek a lázadások mögött állnak. Leszámítva most az adott személyek ilyenkor szokásos „megbuggyanására” vonatkozó elméleteket, én két okot is látok. Az első: mind az Európai Unió, mind Magyarország esetében „megállt az idő”, s régóta nem érvényesül a váltógazdálkodás. A második: az 1990 utáni demokráciák képtelenek kezelni az egymással egyre hevesebben szemben álló gondolatok képviselőit, s ahelyett, hogy a sokszínűséggel valamit kezdeni tudnának, lényegében korlátozzák a pluralizmust.
A demokratikus monolit rendszerek problémája
Az első probléma a demokratikus monolit rendszerek létrejötte, mind európai, mind pedig nemzeti szinten. Nem fogom vizsgálni, milyen különbség van az európai és a magyar szint között a demokrácia minősége tekintetében. Csak arra koncentrálok, hogy regisztráljam, hosszú időn keresztül ugyanaz a pártpolitikai elrendeződés érvényesül mindkét síkon, ami nem kedvez a kormány-, de a mérsékeltebb rendszerváltásnak sem.
(Az EU koalíciós irányításának állandósága) Az elmúlt évtizedekben az EU-n belül egy sajátos „egykoalíció-rendszer” alakult ki: minden egyes EP-választás után ugyanazok az erők (Néppárt, Szociáldemokraták, Liberálisok) kerültek többségbe és irányítják az Európai Parlamentet.
A belpolitikában megszokott kifejezéssel ezt a helyzetet váltógazdaság-hiánynak nevezhetnénk, csak az a baj, hogy az Európai Unió szintjén ezt nem szoktuk így nevezni, mert azon a szinten nem tűnik fel, hogy ez esetleg valamiféle deformációt is jelenthet. Azért nem tűnik fel, mert az európai politika 1990-től kezdődően arra az axiómára épül, hogy a liberális demokráciában pártpolitikai konszenzus van. Természetesen nem minden párt között, de a fentebb említettek között bizonyosan.
Az axióma logikus. Váltógazdálkodás csak akkor kellene, ha lennének olyan pártok, amelyek – bár maguk is a liberális demokrácia hívei, de – bármilyen okból kívül rekedtek az irányítói szerepen. Az uralkodó felfogás szerint azonban ilyen pártok nincsenek, mert a mainstream pártokon kívül eső pártok egyszerűen szólva: populisták és/vagy szélsőségesek.
Mindebből az következik, hogy az uralkodó frakciók bombabiztos magyarázattal rendelkeznek szövetségük permanenciájára vonatkozóan: akik ebből kimaradnak, azok voltaképpen nem „Európa-képesek”, vagy csúnyább szóval, Európa ellenségei (itt főként a két jobboldali frakcióra, de különösen az Identitás és Demokráciára gondolnak).
S ebből a keretrendszerből válik magyarázhatóvá (ha nem is elfogadhatóvá) Orbán Viktor lázadása. Ha egy párt tartósan nem tud hatást gyakorolni az európai folyamatokra, illetve formális befolyásolási képessége minimálisra redukálódik, könnyen fordulhat az informális eszközök legradikálisabbjához, a lázadáshoz.
(A magyar monolit politika) Ellentétben az EU-n belüli váltógazdaság-hiánnyal (amelynek negatív következményeiről, mint láttuk, a legritkább esetben esik szó), a magyar belpolitikában érvényesülő váltógazdaság-hiány mindenki által jól ismert és elemzők légiói által gyakran elemzett téma. Természetesen, amióta csak létrejött ez a rendszer, az ellenzék próbálja megdönteni. De ezek a kísérletek, ahogy európai szinten, úgy itthon sem sikeresek. A képlet nagyon hasonló, mint az Európai Unióban: a kormányon lévők Magyarországon is azt mondják, amit az EP-t vezető állandó koalíció: egyedül ők kormányképesek, mert az ellenzék egyrészt széttagolt, másrészt nincs igazi mondanivalója Magyarország számára, ráadásul nem is magyar érdekeket fejez ki.
Itthon is az a koreszme tehát, ami Európában, hogy nem szabad váltógazdaságot működtetni, mert az beláthatatlan veszéllyel járna a status quo fennmaradását illetően. Nem csoda, ha egy ilyen bebetonozódó hatalommal szemben az ellenzék alternatívákat keres. Ez az alternatíva jó ideig a rendszerváltás meghirdetése volt, de ez nem vitte közelebb az ellenzéket a regnáló kormány leváltásához.
Magyar Péter megjelenése következménye annak, hogy a rendszerváltás kísérlete is sikertelen volt. Bármi is lesz Magyar Péter sorsa, az bizonyos, hogy néhány hét alatt többet ért el, mint az egész ellenzék 14 év alatt, hiszen lázadásával egy csapásra felülírta a passzív és beletörődő ellenzék opcióit.
A demokratikus pluralizmus gyengülésének problémája
Lássuk ezek után a második okot, ami szintén nagyban hozzájárul a lázadás – demokráciában szokatlan – jelenségéhez. Úgy tűnik, az elmúlt évtizedben eszmei értelemben nem sikerült megfelelőképpen megteremteni és fenntartani a liberális demokrácia egyik legfőbb vívmányát, a sokszínűséget. Ha valami, akkor ez a sokszínűség fakult meg, kopott ki, és helyébe az egyengondolkodás lépett. (Az Európai Unió pluralizmusdeficitje) Ahhoz, hogy ennek jelentőségét megértsük, tisztázni kell, miképpen módosult a sokszínűség fogalma az 1990 utáni periódusban. Amikor 1990, de főként 2000 után a világon egyre erőteljesebben megjelent a globalizáció, megváltozott a sokszínűség jelentése és jelentősége. Elvben úgy is alakulhatott volna, hogy a sokszínűség új alakot ölt, és – az új globális keretek között – megmaradnak a viták a globális és a nemzetállami ideológiák képviselői között. Nem ez történt, hanem az, hogy a sokszínűség ma a mainstream globális nézőponton belül érvényesül, és abból lényegében kirekesztődik a nem (vagy nem úgy) globális nézőpont.
Vajon beleférhetne-e a pluralizmusba, ha legalább azt elismernék, hogy bár a mi preferált értékünk a liberális demokrácia, nem tagadjuk a vitát a magukat nem liberálisnak tekintő demokratákkal? Szerintem bele kellene férnie. Azzal viszont, hogy igazából nem fér bele, a mainstream maga is hozzájárul, hogy az ellene irányuló lázadás igénye bekerüljön a rendszerbe. Pedig lett volna, illetve lenne egy kétségkívül nehezebb másik út is. Ez az az út, amiről a posztliberalizmusról író John Gray (könyve magyarul is olvasható) oly hatásosan beszél: még a fejlett nyugat-európai demokráciák lakosságának egy nem csekély része sem liberális. A pluralizmus erőpróbája nem az, hogyan kezeli egy magát liberálisnak tekintő társadalom azokat, akik liberálisok, hanem hogy mit kezd a magukat nem liberálisnak tekintőkkel. A lehető legrosszabb válasz, amikor ez utóbbiakat elmaradottnak vagy a demokrácia ellenségeinek tekintik. Így tehát azt kell mondanom, hogy a pluralizmus visszaszorulása nagymértékben konfliktusforrás, és hozzájárul ahhoz, hogy Orbán Viktor kirekesztettnek érezve magát ennek felbontását tűzi ki céljául.
(A magyar politikai pluralizmus elfoszlása) Idehaza is látunk hasonlót. Európában a liberálisok kerültek túlsúlyba a nem liberális demokratákkal szemben, és a magukat demokratáknak érzők egynémelyike (Orbán mindenekelőtt) erre immár drasztikus választ ad. Magyarországon a Fidesz felnövekedésével szorult háttérbe a pluralizmus, mert a nemzetállamiság illiberális képviselői kerültek örökös hatalomba, s így az ezzel egyet nem értő irányzatok érzik kirekesztettnek és másodrendűnek magukat.
Bármennyire is úgy gondolja a kormányoldal, hogy „szabadon szidható” (ez így is van), az ellenzék mégis azt érzi, hogy a pluralizmus keretei megszűntek, és sem érdekeit, sem értékeit nem tudja megfelelőképpen kifejezni. A Fidesz önamagát egyedülinek és leválthatatlannak gondolja, és saját klubjába az ellenzéket csak akkor engedné be, ha az – feladván mostani identitását – a Fidesz értelmezésében nemzetivé válna.
Talán nem kell mondanom, hogy ha Európában a túl sok, itt a túl kevés liberalizmus okoz problémát. Mindkettőben közös probléma, hogy a pluralizmus nem tud érvényesülni, mert az uralkodó gondolat végtelenített hatalmi helyzetben van, és minden más csak ennek alárendelten, marginálisan jelenhet meg. Ami szerintem egy rossz szituáció, és ahogy már utaltam rá: a szélsőséges polarizálódás melegágya.
*
Nekem nagyon úgy tűnik: sem Európában, sem itthon nem vagyunk felkészülve az egymással radikálisan szemben álló táborok kezelésére, már ha nem az egyik oldalnak a másik általi kizárását tekintjük „kezelésnek”. Így a lázadások – még ha demokráciában szokatlanok is – lassan a rendszer integráns részének tekinthetők. Azt is meg kell viszont állapítanunk, hogy éppen a fentebb kifejtettek alapján a lázadások legfeljebb csak problémát jeleznek (olykor jogosan, olykor nem feltétlenül), de arra megoldást nem jelentenek.
A XXI. század szerintem egyik legégetőbb kérdése: mit kezdjünk az egymással tartósan kibékíthetetlen ellentétben lévő táborokkal egy olyan helyzetben, amikor mindig az egyik fél uralkodik, és csekély a pluralizmus szerepe? Ez a kérdés messze túlmutat Magyar Péteren, de Orbán Viktoron is, és oda vezet, hogy vajon mennyire megújulóképesek a mai liberális és nem liberális demokráciák.
Forrás: Élet és Irodalom
Be First to Comment