Press "Enter" to skip to content

Kőrösiné Merkl Hilda – Magyar Balázs – Varga László: A pap és a nő

papA témával (papi szerepek, pályamódosító papok) foglalkozó szociológus számára jelentős és a maga nemében unikális vállalkozás ez a könyv. Sokunk érdeklődését felkeltené egy olyan könyv, melyben tizenkét olyan evangéliumi eseményhez fűznek gondolatokat férfiak és nők, laikusok és klerikusok, papok és pszichiáterek, amikor Jézus nőkkel találkozik: Jákob kútjánál a szamáriai asszonnyal, Máriával és Mártával, a házasságtörő asszonnyal, az őt olajjal megkenő Mária Magdolnával, a vérfolyásos asszonnyal, a kánaáni asszonnyal, a naimi özveggyel és anyjával a kánai menyegzőn és a kereszt tövében. Úgy is lehet olvasni ezt a könyvet, mint ezeknek az evangéliumi szövegeknek különböző szempontú olvasatait. Az egyik kommentátor egy irodalomtörténész és gimnázium-igazgató tanárnő, három gyermekes családanya (Kőrösiné Merkl Hilda, 1948), aki a nők és a művelt hívek nézőpontját képviseli. A másik (Magyar Balázs, 1956) egy orvos, pszichiáter és addiktológus, négy gyermekes családapa, a kiégési tünetek, a szenvedélybetegségek, a szorongásos kórképek szakértője. A szűkebb témát (a pap és  a nő) illetően koronatanú és vitathatlan szaktekintély, hiszen kispapok pszichikai szűrésével és egyházi személyek gyógyításával is foglalkozik mint a Leányvári Hivatásőrző ház szakmai vezetője. A harmadik (Varga László 1956).a kaposvári Szent Imre-templom plébánosa és legendás közösségének animátora, a hazai katolikus karizmatikus mozgalom egyik legismertebb és legnagyobb hatású alakja. Egyfelől igazi lelki ember, aki bármikor képes felröppenni, másfelől a tettek embere, aki két béna felebarátját ápolta a somogysámsoni plébánián, és annak idején arra kérte e sorok íróját, hogy segítsen neki hívei életmódjának, igényeinek, képességeinek, kreativitásának megismerésében, vagyis, hogy mit szeretnének kapni és adni.

Az evangéliumi jelenetekhez az orvos-pszichiáter fűzött gyakorlat közeli kérdéseket, melyekről negyedszázadon át  beszélgetett társszerzőivel, ahogy Magyar Balázs írja: „csendben, térben távol egymástól, ajándékainkat megosztva, humorral és közbenjáró imával”. Az ezekre kapott válaszokból szerkesztődött össze a könyv, Magyar Balázs szerint azzal a céllal, hogy „segítsünk azoknak a papoknak, akik valamilyen érthető vagy érthetetlen okból markáns vagy éppen elhanyagolható távolságot tartanak úgy általában a nőktől, vagy éppen azoknak a nőknek, akik félnek a paptól, esetleg közelségükkel zavarják meg az egyházi személyt”. Bevezetőjében Varga László egyfelől azt reméli, hogy könyvük segít a papi hivatást érzőknek igent mondani a cölibátusra, másfelől pedig azt, hogy könyvük segítségével az olvasó „jobban megérti majd azokat a társaikat, akik elbuktak és elhagyták hivatásukat, vagy azokat akik, elbuktak, de nem adták fel”.

A könyv azonban ennél jóval többet kínál, ugyanis a fő témán kívül mellett legalább annyit olvashatunk a szentségimádásról, a papi szolgálatról, a családlátogatásról, a barátságról, az elmúlásról, a szentségekről, a karizmatikus megújulásról, a gyógyító karizmáról, a szenvedésről, a hitt-krízisről, a hűségről, a vigasztalásról, a barátságról, a hagyományról és újításról, a bűnről és a bűnösről valamint a borivásról. Az alaptémát (a pap és a nő) nem egyszer úgy benövi a mellékszálak erdeje, mint Csipkerózsika várkastélyát a százéves  csipkebokor-dzsungel, hogy az olvasó akár el is feledkezhet arról, hogy A pap és nő című könyvet olvassa, és élvezettel  elidőzik az meghirdetett főtéma felett eluralkodó amúgy egyáltalán nem partikuláris melléktémákban. Miért ne, hiszen ilyeneket olvashat: „A Mária által választott jobbik rész a spirituális tájékozódás”, „Írni a porba azt jelenti: tisztelni a másik szabadságát, időt engedni neki a gondolkodásra, a bűnbánatra, a változásra”, „A felebaráttal összehoz az élet, valahogy egymásba botlunk”, „Az igazi barát az az ember, akiért bárhonnan visszafordulsz, ha bajban van, vagy ha kér tőled. Vagy ha nem is kér, csak tudod”, „Többször voltam kitéve gyilkos gondolatoknak, félelmemet mindannyiszor az élet evangéliuma oszlatta szét, ott helyben”, „Mária és Márta nem két különböző személy, hanem az emberi lélek két  fejlődési szakasza”,„Bele sem gondoltunk abba, hogy a pap mainapság még annyi védettséggel sem rendelkezi, hogy valaki már utálta volna”, „Ki akadályozhat meg abban, hogy Jézust követve templomaink, közösségeink az irgalom terített asztalai legyenek. Leginkább mi magunk vagyunk az akadály”, „Szégyelljük a konkolyt magunkban is, közöttünk is, és engedjünk gyomlálási kényszereinknek.  Így aztán kitépjük a búzát is. Történelmünk során Isten-gyilkosokat hajszoltunk, pogromokat szerveztünk, zsidóztunk és cigányoztunk, miként ma is, és kiközösítettünk”, „Nem az »ügyek«-hez, »eszmék«-hez kell hűnek lennem, hanem vertikális és horizontális kapcsolataimban”, „A csoda valójában nem is az, hogy Jézus megteszi, amire valóban szükségünk van, hanem az, hogy állandóan velünk van”, „A hit nem egy pontos helymeghatározó készülék, nem is önvédelmi fegyver. Más sem csinál, csak kiabál egy sötét erdőben, míg a Szentlélek rátalál”. Mindebből jól érzékelhető, hogy ez a könyv olvasható afféle lelki füveskönyvként is.

Természetesen elképzelhető, hogy e könyv olvasóinak többségét mégis csak elsősorban vagy netán kizárólagosan a pap és a nő kapcsolata érdekli. Erre a feladatra, kétségkívül jól felkészült csapat állt össze, hiszen például Magyar Balázs ilyen izgalmas kérdéseket tesz fel:„Mit tegyünk, hogy a nő le lógjon a papon? Birtoklás ez vagy helyettesítés?” „Mi van, ha a nő tetszik a papnak?”, „Mi van akkor, ha a pap szerelmes lesz abba, aki tetszik neki?”, „Mi van, ha a pap tetszik a nőnek? Ez a gyakoribb?”, „Milyenek azok a bizonyos papfüggők?”, „Kit képvisel ma a pap? Jézust (Egyházat), vagy lehet-e saját véleménye?”, „Hogyan védekezik a pap a kirívó tiszteletadással kapcsolatban?”, „Foglalkoznak-e a papok az elváltakról, világi módon többször házasodókkal és azok szentségek iránti igényeivel?”, „Hogyan segít a pap a házasságtörések gyógyításában?”.

Meg lett volna a lehetőség, hogy ezekre a kérdésekre minden esetben háromféle nézőpontból érkezzenek egymást erősítő, kiegészítő vagy éppen egymással vitatkozó válaszok. Csakhogy az esetek nagyobb részében nem így alakult, hanem sokszor csak egyikük válaszolt, és az is előfordult, hogy a csak a pszichiáter válaszolt saját kérdéseire. Mellesleg ez a „párbeszéd” sem érdektelen! Mi az, ami számomra hiányzik ebből a könyvből? A többszólamú, több nézőpontú válaszok a kérdésekre, a vita, a történeti, az antropológiai és a szociológiai megközelítés. A lélektani megközelítések közül is hiányolhatjuk a pasztorálpszichológiai reflexiót, vagy azoknak a valláslélektani iskoláknak a tapasztalatait, melyeket Lepp, Drewermann, vagy nálunk Tringer László és Tomcsányi Teodóra képviselnek. Még akkor is, ha nincs szándékomban szakkönyv-kritériumok alapján vizsgáztatni ezt a lelki füveskönyvet. És még valami: a pap ebben a könyvben csaknem kizárólagosan a római katolikus cölebsz pap.

Szerencsére akadt azért a szűkebb témát illetően is említésre méltó „értéktöbblet”. A „Mit tehetünk, hogy a pap ne használja a nőt? Birtoklás, kényelem vagy erotika?” kérdésre Varga László rendkívül árnyaltan, a test-lélek-szellem emberkép jegyében azzal válaszolt, hogy „Azt tapasztalom, ha pap szexualitása elszakad a szívétől, ha nemisége nem épül be szervesen papi identitásába, lényébe és érzelmi életébe, akkor lenézi és kizsákmányolja a nőt”. A „Mi van, ha a nőt tetszik a papnak?” kérdésre pedig így szólt az egyfelől rendkívül gyakorlatias, másfelől kellőképpen emelkedett klerikus válasz: „Ne maradjon vele kettesben, és ne vállalja a gyóntatását, lelki vezetését. Ha nem teszik, akkor pedig ne alázza meg. Mindkét esetben segít a szív megtisztítása. Ehhez el kell mélyíteni az istennel való szentségi kapcsolatot, és lassan kialakul egy  megkülönböztető képesség, hogy tudjam, mikor melyik lábamon táncolok”. Habár frappáns és elfogadható válaszok ezek, nagyon hiányoznak mellőle a lélektani és a női nézőpont felőli megközelítések. Ugyanígy magára maradt a pap a „Mi van, ha a pap szerelemes lesz abba, aki tetszik neki?” és a „Mi van, ha a pap tetszik a nőnek?” kérdések esetében is, pedig itt kerül szóba az ebben a könyvben meglehetősen mostohán kezelt cölibátus kérdése is. Elfogadható Varga Lászlónak az a válasza, hogy „a szerelem a pap életében is átalakítható Isten iránti vagy emberek iránti szeretetté”, és hogy a „cölibátus karizma, amit naponta kérni kell, és naponta megújítani elköteleződésünket”. Jól érzékeli, hogy többen is úgy vélik (hozzá tehette volna, hogy a papok közül sem kevesen), hogy a papságra igen, de a cölibátusra nem kaptak meghívást, se, sajnos megkerül egy olyan teológiai kérdést, hogy vajon a Szentlélektől eredő papságra hívás kegyelme feltétlenül együtt kell-e járjon a cölibátusra való meghívás kegyelmével. És miért ne repülhetne kötelékben a papság és a házasság kegyelme? Magam is jó néhány nagyon mélyen vallásos római katolikus fiatallal találkoztam, akik igencsak szertettek volna házas papok lenni. Számomra nem elfogadható válasz erre a kérdésre az, hogy „a protestánsoknál, ortodoxoknál teljesen más a papkép van a teológiában”. És az sem, hogy „a latin papok a XI. századig nősülhettek, bár annyi volt a probléma, hogy már nem lehetett tovább tartani”. Először is megkérdezhetnénk, hogy mi van a görög katolikusokkal. Másodszor azt, hogy a mai katolikus teológiában is megjelent választható cölibátus gondolata, mely mögött egy megváltozóban lévő papkép áll. Harmadszor pedig jól tudjuk, hogy cölibátus bevezetése után sem szűntek meg a problémák. „Miért ragaszkodik az Egyház a házasság felbonthatatlanságához és a cölibátushoz?”, tette föl a kérdés önmagának Varga László és azzal válaszol „értetlenkedésünkkel arról teszünk tanúságot az egyházon belül is, hogy nem értjük, mit is jelent szeretni. Nem érzelmileg, hanem igazságban”, majd még hozzátette: „Jézus nem toleranciát várt tőlünk, hanem megtérést. Az érti meg a bűnöst, aki nem ítéli el és nem menti föl, hanem szereti”. Egyfelől nem célszerű a házasságtörést és a cölibátust egy kalap alá venni, másfelől a szentágostoni „szeress és tégy, amit akarsz” jegyében újra lehetne gondolni legalább is a cölibátust, de talán még az elromlott és megbánt házasságot követő példaszerű új házasság megítélését is
A „Foglalkoznak-e a papok az elváltakról, világi módon többször házasodókkal és azok szentségek iránti igényeivel?” kérdésre Varga László így válaszolt „Sértődöttség, értetlenség, lázadás az Egyházzal szemben, amit leggyakrabban tapasztalok, amikor ki kell mondanom, nem oldozhatom fel és nem áldoztathatom meg, ha elváltként újraházasodott, és nem rendezték na kapcsolatot.” A pap sajnos ez esetben sem kapott segítséget a pszichológustól, a családanya pedig csak annyit  tudott mondani, hogy Jézus semmit sem ítélt el, mindeninek megadta a megtérés, a változás esélyét. Szenvedés nélkül nincs válás, a szenvedővel pedig ott van az Ő, ezért a papnak is feladata van.” És itt megállt. Nem kérdezte meg, hogy miért éppen a leginkább rászorulókat fosztjuk meg a szentségektől? Miért jogászkodik és kufárkodik az intézményes egyház az üdvjavakkal? Miért járulhat szentségektől a feloldozott gyilkos és miért nem a példás második házasságot produkáló hívő? Ha egyszer a pap és az Egyház egyaránt Jézust képviseli (amit e könyvben mindhárman újra és újra hangoztatnak), miért nem vesznek példát ebben a tekintetben éppen Jézusról. Amikor Jézus és a szamáriai asszony találkozására reflektáltak, Magyar Balázs megjegyezte, hogy „azt hiszem, ezt a találkozó előre ki volt imádkozva, mint minden, amit Jézus tesz”. Nem reagáltak arra, hogy Jézus viselkedése ebben a jelenetbe legalább ötféle tabu megszegését jelenti: leáll beszélgetni egy nővel, egy cédával, zsidó létére egy szamáriaival, a mózesi törtvényeken átlépve vallási kérdésekről beszélget vele, sőt olyan kérdésekről, amiről még tanítványaival sem beszélt. Tiszteletben tartva a többség véleményét is jegyzem meg, hogy elég sok papról tudok, akik ilyen tabudöntő bátorsággal szentségekben részesítik a házasságtörés bűnéből megtérő, tragikus sokkjából meggyógyulni kívánó rászorulókat.

A nős papokról csak eléggé érintőlegesen esett szó, és ebből a diskurzusból sajnálatosan kimaradt a cölebsz pap beszélgető társ. Ilyenek olvashatunk a pszichiátertől: „A nős pap is teljes férfi szeretne lenni. Ezért harcol, sokszor válik munkamániássá, túlterheltté, kényszermunkássá, családját elhanyagolóvá (…) a teljes férfi illúziója nemcsak a megosztottság miatt nem valósulhat meg, hanem egyéb tényezők, mint például a hitesség, alázat, türelem, figyelem hiánya, szétdaraboltság miatt sem.  Nagymértékű elfogultságra és ismerethiányra utalnak ezek a sorok. A női szempont képviselője pedig a pályamódosító papokról szólt imígyen: „Az oltár elhagyása után rövid néhány év keményen közdelem után mindegyikük csalódott, és még ha szerette is gyermekeit, feleségét, és sikeres volt a világi pályán, nem volt boldog. Akik őszinték voltak, szomorúan vallottak helyzetükről.” Nem tudom, hány esetből született ez az idolum, de én száznál több eset alapján sokkal árnyaltabban láttam és mutattam be (Judások vagy Péterek? című könyvemben). Meg kell jegyezzem döntő többségük szentségi házasságban szentségekkel él, nem kevésbé boldogan, mint a vallásos civilek. „Mi történik, ha a pap Házas/szerelmes lesz?” kérdezte önmagától a pszichológus (a többiek hallgatnak), és így válaszolt: „Megijed, pánikol, büszke és dölyfös lesz, birtokolni akar, kétségbeesik és a végén teljesen elolvad. Tehetetlenné idomul, és gyöngédségében meggondolatlanná válik.” Természetesen akadnak ilyen kimenetelek, de kutatási tapasztalataim alapján legalább ekkora volument képeznek azok a történetek, amikor a szerelmes pap kivirult, kiteljesedett, szívesebben, és hatásosabban tette a dolgát. És ez esetben felvetődik a kérdés, ha a szerelem „kegyelme” is a Szentlélektől jön, nem lehetséges, hogy valamilyen, számunkra talán örökre titkokba maradó okból a klerikusokat is megszólítja, „megtréfálja” a kreatív Lélek?

Nem tartozik a mű deklarált fővonalához, de mindenképpen említésre érdemes az, ahogyan a pszichiáter – a Kánai menyegző kapcsán – a borivásról szólt. Természetesen az alkoholista papokat is gyógyító addiktológustól egyáltalán nem vehetjük túlságosan rossz néven, ha az alkoholt a szervezetre káros drognak ítéli, és a lehető legtávolabb tartaná a papoktól, mégis némiképpen azt az interpretációt, hogy „ami Kánában történt, az Jézus vigasztaló szeretetéről szólt. Anya és fia egymásra figyeléséről. Jézus fontosnak tartja a bort a menyegzőn, bár nincs megírva, abból a bizonyosból ivott-e maga is? Biztosra vehetjük, hosszú útjaikon nem iszogattak, nem tértek be útszéli fogadókba hörpinteni. Több hasonló borszaporítás nem történt, ahogyan kenyérszaporítás is csak egyszer volt.” Először is kétszer volt, másodszor is az utolsó vacsorán nem hal, hanem bor szerepelt a kenyér mellett, harmadszor nagyon valószínű, hogy Jézus nem sértette meg barátait, hanem örömmel ivott velük együtt a menyegzőn, sőt még táncolt is, negyedszer pedig feltehetően igenis betértek enni-inni, mert nem böjtöltek farizeus módon, mert tudták nem az, ami bemegy a szájon, hanem ami kijön onnan. És hát miért is böjtöltek volna, amikor köztük volt a vőlegény?

Tagadhatatlan, hogy akadt ebben könyvben a témához szorosabban is kapcsolódó legalább tucatnyi igencsak figyelemre méltó, kellőképpen árnyalt megjegyzés, elemzés. A Jézus lábát megkenő és hajával megtörlő Mária Magdolnához Magyar Balázs a következő gondolatmenetet fűzite: „Megdöbbentő, gyönyörű kép, vastagon erotikus, figyelem- és érzelemfelkeltő, nem véletlenül ihletett meg sok művészt. Csak az látjuk, hogy Jézus engedi Mária ilyen módon megnyilatkozó hódolatát. De vajon Jézus élvezi-e?  (…) Vértanúságára felkészülve éli napjait, kristálytisztán látja már, mi lakik az emberekben. (…) Ő már átlépett az emberi játszmákon, a zsidó szokásrenden, de még inkább az érzéki férfi toposzán. (…) Ő már testileg nem csábítható, hanem egy határozott, téren túli izgalom éltet. (…) És Mária is átlépett önmagán. (…) Már nem is szólnak egymáshoz. Mindketten értik A másikat.” Ugyanő az anyafüggő papról ezt írta: ”Amennyiben egymásra tekerednek, kapcsolati függőségük mint folyóhomok alámossa a személységi alapokat. Egymás nélkül tehetetlenek, de együttlétükben is akadályoztatva vannak a másik által. »Jaj, szerencsétlen fiam…«, »Nem bírok az anyámmal, az agyamra megy«. És remekül veszi észre varga László, hogy „Jézus első evangelizátora a számáriai asszony, akinek szavára Szikár városából férfiak jönnek Jézushoz. Miután két napig vele maradnak, meggyőződnek arról, hogy ő a messiás. A szamáriai asszonynak ehhez egy beszélgetés is elég volt.”

A záró fejezetben Varga László így vallott: „Tévedés azt hinni, hogy cölibátusom a szexualitás elutasítása. Cölibátusban élő férfiként, papként azt hirdetem a világnak, hogy itt van a mennyek országa, elérkezett a Jézus által meghirdetett menyegző”. Ha remélhetőleg mihamarább legális lesz a római katolikus papság körében is választható cölibátus, ez a cölibátus ars poetica akkor is mértékadó lesz. Kár, hogy nem ez lett a könyv zárszava, hanem egy nem túl erős Reményik vers, a maga eléggé tendenciózus vagy-vagy-jaival („Vagy az Úristen – vagy az emberek. / Vagy a kolostor – vagy fészek meleg”) és a felemásságtól való irtózással. Ebben a könyvben megjelenítődik az optimálisnak tekinthető jézusi út, de olvasatomban a bűnösség és felemásság iránti irgalom is. Ugyanis, azt is kiolvasom belőle, hogy sem a gondviselő, sem a megtestesült Isten nem köpi ki, hanem ugyanúgy szereti a langyosakat is, akár papok, akár nők, akár ilyenek, akár csak olyanok.

 

Kamarás István

 

Kőrösiné Merkl Hilda – Magyar Balázs – Varga László: A pap és a nő. Budapest, Kairosz, 2013

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .