„Bekapták a horgot”. Talán ez a legtalálóbb leírása a történetnek, amelyet vég nélkül lehet rágni, mint a gumicsontot, s amelyet az „ellenzék” se kiköpni, se lenyelni nem képes. Olyan hatalmas önpofon, amely padlóra vitte. Egyelőre nem is nagyon látszik, hogyan tér majd magához a kábultságából. A „nemzeti-keresztény” rezsimet magát annyira nem, ellenben a jelenlegi kormányt mindenképpen váltani akaró szövetség ténykedéséről ugyanis mind nehezebb eldönteni, hogy siralmasan nevetséges, vagy nevetségesen siralmas.
Mindez azonban egy sokkal aggasztóbb és mélyebb jelenségről tanúskodik: a szellem, az intellektus elsekélyesedéséről. Megszűnni látszik a mérlegelés, a gondolkodás, a távolságtartás. Ösztönszerű, zsigeri reakciók vannak, pillanatnyiak. Mindig jön egy újabb és újabb történés, és a reagálás rá már el is mosta az előzőt. Teljesen világos, hogy az ellenzék az Orbán-kottából játszik. Az olajozott hadigépezettként működő, lassan-lassan összefonódó, egymást átfedő párt- és államapparátus azonban olyan őrült tempót diktál, hogy az intellektuálisan amortizálódott és kontraszelektált ellenzék nem bírja szusszal, belezavarodik a szerepébe.
Ahhoz, azonban hogy az ellenzék az események után kullogó passzív szenvedőből kezdeményező, aktív szereplővé váljon, először intellektuálisan kellene megújulnia, újítania. Na ez az, aminek semmi jelét nem látni!
Ok. Magyarországon mindenki mindennek a szakértője. És ez a szakértelem egyenesen arányosan növekszik a hierarchiában elfoglalt pozícióval. Minél magasabban van valaki, annál inkább meg van győződve a saját kiválóságáról, illetve arról, hogy a jelen helyzeténél sokkal többre is érdemes lenne. Ezért is Magyarország az egyszemélyes szakértők országa, ahol a legmagasabb az 1 km2-re eső zsenik aránya. Ugyanakkor a magyarság számon tartott nagyjai között szép számmal vannak az üldözöttek, az elüldözöttek és a meggyilkoltak. Nagyon sok a maga korában sikeres karriert befutott és élet-halál urának számító akadémikus, pedig jó, ha ma pár soros cikk egy életrajzi lexikonban. Ne ringassuk magunkat illúziókban. Az, amit magyar nemzetnek nevezünk, a története folyamán mindig is gyűlölte azokat, akik kiemelkedtek vagy megpróbáltak kiemelkedni. Csak végig kell nézni az értelmiségi sorsokon. Csodálkozunk azon, hogy nem kovácsa volt saját sorsának, hanem sodródott és vergődött az adott kor eseményei, nagyhatalmi érdekütközései között? Elsősorban azért, mert vezetői soha nem láttak tovább a saját azonnali vagy rövid távú érdekeiknél; alig-alig ismerték fel és értették a geopolitikai folyamatokat. Ez a nép csak politikusokat termelt és termel, gyakorlatilag soha államférfiakat.
Ahhoz, hogy valami változzon, a társadalomnak és benne az egyéneknek is változni kellene. Amennyiben az ellenzék ezt a változást nem képes sem felmutatni, sem generálni, akkor mégis mi az, amitől annyira más lesz/lenne Magyarország 2014 nyarától? Erre a kérdésre vár a bizonytalan – és még gondolkodó – szavazó értelmes és közérthető választ. Azt várja, hogy Magyarországon, jogállami keretek között, egy demokratikus jobb, illetve baloldal küzdjön egymással a szavazatáért. Miért tűnik ez teljesíthetetlennek 2013-ban? Hol a hiba?
Be First to Comment