Press "Enter" to skip to content

Alföldi Róbert szövege a Burgtheater születésnapjára: szavazzon!

alfoldi2Nem fogok szavazni. Azt kérte ugyanis a Magyar Narancs szerkesztősége Alföldi Róbert minapi bécsi beszédét közzétéve, hogy szavazzunk. Nem szavazok, főleg nem azzal a kérdéssel kapcsolatban, amelyet feltettek (Ön szerint melyik mondat összegzi jobban Alföldi Róbert fentebbi előadását? Egy sértett ember panaszáradata. Vagy Pontos látlelet Magyarország kulturális életéről.), ugyanis – szerintem – ebben a szövegben nincs szó sértettségről, amint az első válaszmondat adná a számba, legfeljebb kétségbeesésről; de pontos látleletnek sem nevezném, legfeljebb annyiban, hogy a szöveg a mai Magyarországon sokak véleményét megfogalmazó látlelet.

Szerintem Alföldi Róbert bécsi beszéde világos beszéd. Lehet hozzá viszonyulni. Szerintem, a mai Magyarországon, szükséges is. Vagyis a második válasz-mondatnak nem az a valódi tétje, hogy pontos-e vagy sem, hanem az, hogy el lehet-e mellette menni vagy nem. Nem lehet.

Csakhogy világos beszéd ide, világos beszéd oda: jó néhány gondolatával nem értek egyet. Ezek közül azonban most csak egyet emelek ki: Elvesztettem a szabadságomat. A szövegösszefüggésből azonban – első olvasatban – aligha következik az elvesztettem, sokkal inkább az, hogy elvették.    Való igaz, a szabadságról lehet úgy gondolkozni, mint amit el lehet venni. A börtönbüntetésre ítélttől, mondjuk, a mozgásszabadságát. Az állampolgároktól a szabad mozgást az államhatárokon át. És meg ne feledkezzünk a körmönfontabb helyzetektől se: például az Országos Széchenyi Könyvtár egy időben volt zárolt állományáról, amelyet csak politikailag megbízható kutatók vehettek kézbe. Vagy, ahogy sok országban manapság korlátozzák a normális internethasználatot. És lehetne legalább még egyet csavarni ezen: példaként említve a magyarországi könyvtárak állományfejlesztésének vagy a folyóiratok beszerzésének egy ideje szokássá vált elmaradását a gazdasági válságra hivatkozva (bár ennek a szokásnak a kezdete jóval korábbra nyúlik vissza). Legyen világos: nem csak a jogerős börtönbüntetésüket töltőktől lehet elvenni a szabadságát: a Margit-szigeten sétálás lehetőségét; de a törvénytisztelő kutatótól is: tudományos előmenetelének lehetőségét. És ez nap-mint-nap megtörténik a mai Magyarországon.

Az efféle szabadság-vesztés oka mindig valamifajta kényszer. A kényszer olyan emberi helyzet, amely lehetetlenné teszi a ténylegesen szabad döntést vagy a döntés megvalósítását. Az okok pedig, amelyek ezt a kényszert létre hozzák, felettébb változatosak lehetnek az államhatalom kényszerítő intézkedéseitől (törvényektől utasításokig), munkaszervezetek előírásain keresztül a személyes (érzelemmel teli vagy más módon fenntartott függőségi viszonyok) kényszerítéseiig.

A szabadság ekkor a kényszer hiányát jelenti. A külső okoktól való függetlenséget. Ebben az értelemben a függetlenség csökkenése, a szabadság összeszorulása fájdalmas – erről szól Alföldi Róbert beszéde. S ha így van – sokan gondolják, hogy manapság így van: amin az se változat sokat, hogy lehet mindannyiunknak más-és-más a szabadság-igénye: kinek több, kinek kevesebb, minthogy mindannyiunknak a saját szabadság-igényével kell együtt élnie –, akkor erre a jaj-szóra fel kell figyelni és minden jóakaratú, a társadalomról felelősen gondolkozó embernek reagálnia kell rá, például azzal, hogy törekszünk a szabadság horizontjának tágítására: egészen addig, amíg bele nem ütközünk a másik ember szabadságába, mert onnan kezdve már valami egészen más következik. Én éppen ezt teszem most: keresem a horizont tágításának lehetőségeit.

A szabadságról azonban gondolkozhatunk másként is: a szabadságról gondolkozhatunk mint szabad döntésről; ekkor arról a szabadságról gondolkozunk, amely a mindig létező kényszereken belül lehetséges választás szabadságában jelenik meg: hogy lehetőségünk van ezt is meg azt is megtenni, ezt is meg azt is nem megtenni. Dönthetünk úgy, hogy járunk egyetemre, de úgy is, hogy nem járunk; dönthetünk úgy, hogy nyaralni megyünk a norvég fjordokhoz és dönthetünk úgy, hogy nem megyünk; dönthetünk úgy, hogy családban élünk és dönthetünk úgy, hogy nem élünk családban; dönthetünk úgy, hogy feszegetjük szabadságunk határait, de úgy is, hogy nem tesszük ezt meg. Végső soron ezekkel a döntésekkel (és ezen lehetséges döntések tudatossá tételével) nem egyszerűen megvalósítjuk szabadságunkat, de mindenek előtt kidolgozzunk önmagunkat. Ez a szabadságunk tétje.

A szabad döntésben megvalósuló szabadság egészen másféle, mint a kényszerek hiányában megmutatkozó. Másféle, még ha – nyilvánvalóan – össze is függnek egymással. A lehetőségek (az opciók), amelyekre a döntések vonatkoznak és a kényszerek (ligatúrák), amelyek a lehetőségek határait jelzik, csak együtt adják ki egy adott színhelyen és egy adott pillanatban (személyes vagy éppen kollektív) szabadságunk tartalmát.

És éppen ezen a ponton ellentmondásos Alföldi Róbert álláspontja. Beszéde elején azt mondta, hogy […] soha semmilyen körülmények között nem gátolt meg semmilyen társadalmi rendszer, szakmai szervezet, politikai párt, kultúrpolitikus – még az említett átkos rendszerben sem – abban, hogy azt gondoljam a világról, amit valóban gondolok, és abban, hogy azt mutassam meg a munkáimban, amit szeretnék, és azt kérdezzem a színház segítségével, ami valóban érdekel, mégis: a szabadság érzése, a belső felszabadulás még inkább arra sarkallt, hogy figyeljek, hogy lássak, hogy kérdezzek, hogy felelős értelmiségiként éljek és dolgozzak.

Szabadon. Ami számomra egész életemben természetes állapot volt.

Majd hozzá tette: Eddig. Nyilvánvalóan ezt úgy értette, mi sem vélekedhetünk másként, mint, hogy az elmúlt években megváltozott a helyzet. És valóban: manapság láthatóbbak a kényszerek és talán szűkebb is a játéktér, mint néhány éve volt. De azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy ma nagyobbak a kényszerek és kisebb a játéktér, mint az átkosban volt, ahogy Alföldi a 89 előtti világra utal. Ez egyszerűen nincs így. Például ma van útlevelünk, az átkos korszakának nagyobb részében nem volt. Ma nincs cenzúra, akkor volt. Ma általában is nagyobb a sajtószabadság. Ma jobbak a gazdasági vállalkozások esélyei, mint az átkosban voltak, amikor is jóformán nem voltak; és igaz az is, hogy manapság is lehetnének vállalkozóbarátabbak a viszonyok. Igaz ugyan, hogy egyre-másra azzal szembesülünk ma is, hogy megfigyelnek (és nem csak Magyarországon van ez így), akárcsak az átkosban: mindazonáltal ez a mai össze se hasonlítható a III/III-as buzgólkodással.

Persze egészében egyáltalán nem jelenti ez azt, hogy nem fáj, ha ma falba ütközünk, hogy egy régi metaforát elevenítsek fel; vagy, hogy nincs bennünk adott esetben csalódottság, mert azt hittük, hogy ez után már sohasem verjük az orrunkat a falba és közben bele tudjuk verni. És ami a legfájóbb: mintha az utóbbi években folyamatosan vesztenénk 89-ben megkapott szabadságunkból; abból, ami 89 előtt nem volt; 89 után pedig lett, de mintha nem egyszerűen elvenné most valaki (elvennék valakik), mert sokkal inkább – második olvasatban –  elveszítjük. Ha erre értette Alföldi Róbert az eddiget, igaza lehetne; de még így sincs egészen, mert rosszul érvelt: beszéde közben megváltoztatta azt a szabadság-fogalmat, amit mondatai feltételeznek. Másként beszél az elején, mint a végén.

Mindezt azért érdemes szóvá tenni, mert Alföldi Róbert világos beszédű ember, aki aktív társadalmi jelenlétében mindig emelt fővel él és érdemes figyelni arra is: merre néz. Az ilyen embertől, nagyon kevés van belőle, joggal várhatjuk, hogy egy olyan világban, amelyben szinte már nincs értelme a szavaknak, viselkedésével is, minden gesztusával is, mintát adjon, utat mutasson. Ehhez pedig szigorúan kell következetesnek lenni.

A szabad döntésben megvalósuló szabadság értelmében mindannyian szabadok vagyunk, mint voltunk az átkosban (vagy éppen Recsken) is. Ezt kár volna elfelejteni. És főként kár volna összemosni ezt a tényt a változó mértékű kényszer-mentesség értelmében vett szabadsággal. Az a dolgunk, hogy újabb és újabb opciókat találjunk és hozzunk létre szabad döntéseink megalapozásaként. Az a dolgunk, hogy ezekből minél többet meg is valósítsunk. És kötelességünk, hogy vállaljuk is ezért a felelősséget: a megtalálásért, a létrehozásért és a megvalósításért egyaránt, vagy éppen ennek elmaradásáért. Manapság kék óceánról beszélnek azok a messze néző stratégák, akik a háborúk és a piaci versengések felesleges véráldozatai (a vörös óceánok) helyett abban látják a boldogulás kulcsát, hogy ha újabb és újabb – mások által még fel nem fedezett – területeket fedezünk fel, amelyek belakása éppen önmegvalósításunkat segítik. Noha nem is egyszerű ezeket felfedeznünk, hiszen gyakran műveletlenségünk (elavulttá vált műveltségünk), ismerethiányaink a társadalmi technikák terén, európai mércével mérve szegénységünk, a szükségesnél sokkal erősebb tekintélyelvűségünk a legfőbb akadályai ennek.

Mindazonáltal – természetesen – az egyénnek ugyanúgy, mint a közösségnek joga van a szabadság konkrét megvalósításához szükséges mozgástérre. És helyénvaló fellépni minden olyan hatalommal szemben, amely ezt a mozgásteret kényszerrel megszűnteti vagy igazságtalanul korlátozni akarja. A fellépés azonban legyen okos: tiltakozni, hangoskodni, vonulni nem elég; tudnunk kell, hogy mit és hogyan akarunk másként. Ez pedig előzetesen befektetett munkát igényel; türelmes munkát jelent ugyanis megtalálni azt a jövőt, ami mindannyiunknak megfelel. És ma Magyarországon éppen ebből a jövőbe beruházandó civil munkából van nagyon kevés. Szinte semmi. Ne maradjon így!

 

horányi özséb

 

3 hozzászólás

  1. Demeter Márton Demeter Márton 2013.11.05

    A szabadság – legyen bár akármi – olyannyira átitatja a lét szövetét, hogy ilyen-olyan formában valamennyi tudásterületen felbukkan, a kvantumfizikától kezdve a teológiai antropológiáig, s ha nagyon primitíven kellene jellemezni, akkor azt mondanám, hogy a determinizmus elleni erőként gondolhatunk rá. Ha – egy jelentős szűkítés árán – csak az emberi szabadságról beszélünk, akkor egyrészt a filozófiai diskurzus szabad akaratról szóló évezredes, másrészt a különböző pszichológiai iskoláknak az autonóm személyiségéről szóló évszázados diskurzusának útvesztőiben találjuk magunkat. Nem pusztán a rendelkezésre álló szűk terjedelemre való szokásos, és a lustaságra vonatkozó ritkább kifogásra hivatkozva mondhatom azt, hogy az emberi szabadság, mint olyan, csak individuumhoz kötve értelmezhető, s ekképpen a filozófiai és pszichológiai általánosításokra most (talán) nem kell figyelemmel lennünk. Vagyis itt most nem a szabadságról általában lesz szó, hanem ennek-és-annak a szabadságáról, sőt Joseph Brodsky szabadságáról, ahogyan az A Commencement Address című cikke alapján rekonstruálható (saját szabadságomra való hivatkozással és az eredeti szöveg értékeire való tekintettel természetesen nem fogom interpretálni az előadást, pusztán jegyzeteket fűzök hozzá).

    Ha akarom, akkor Brodsky számára a szabadság mindenekelőtt ontológiai fogalom, és én ezzel minden további nélkül egyet tudok érteni. Talán még a zsidó-keresztény kultúrkörön belül sem kap kellő figyelmet az a tény, hogy a teológiai antropológia szerint a szabadság az Istentől való legnagyobb adomány. Azt gondolom, ezt érdemes még egyszer kimondani, sőt némiképp radikalizálni is: a szabadság nem az egyik legnagyobb, nem az egyik legfontosabb, hanem a legnagyobb és a legfontosabb adomány, olyannyira, hogy adott esetben a szabadság érdekében a szeretet is háttérbe szorul, sőt, háttérbe kell szorulnia. Természetesen a szeretet korlátozása itt azt, és csakis azt jelenti, hogy a másik szabadságát még akkor is tiszteletben kell tartanom, ha szeretetből ezt szívesen korlátoznám. Másrészről pedig csak szabadon megnyilvánuló cselekedeteket tekinthetünk szeretet megnyilvánulásnak, így a szabadság analitikus értelemben is a priori a szeretethez képest. Mindehhez persze alapvető, hogy képes legyek a másikat autonómként észlelni. E helyütt természetesen nincs mód az autonómként észlelés kritériumairól értekezni, elég néhány szélső esetre utalni: kiskorú gyermekeinket olykor indokolt nem autonómként észlelni, például a kétéves gyereket okkal akadályozhatjuk meg abban, hogy leugorjon az emeletről, és ezzel – szeretetből – korlátozzuk a döntési szabadságát. Gyakran tesszük ezt módosult tudatállapotú felebarátainkkal is, bár ezt jóval nehezebb indokolni, mint a gyermekek esetében történő beavatkozásokat. A valódi problémát mindig azok az esetek jelentik, amikor olyan személyek vagy csoportok vannak gyermekként vagy módosult tudatállapotúként (például őrültként) tekintve, akik egyébként magukra nem így gondolnak.

    A Brodsky szöveg nyilvánvaló fundamentuma Krisztus hegyi beszédének a Máté 5:38-42-ben olvasható részlete:

    „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre”.

    A példabeszéd keresztényi megvalósításának példájaként Brodsky egy rendkívül szép történetet mesél el egy hadifogolyról, akinek a Gonosz megpróbálta korlátozni a szabadságát – a dolog nem sikerült, s ezt még olvasni is eléggé felszabadító. Az eredeti történetet és az elemzést nem fogom citálni (de minden olvasót buzdítok a szöveg tanulmányozására), mindössze két megjegyzésem van, melyek természetesen nem tőlem, hanem az aszketikus irodalomból rám ragadt töredékekből származnak.

    Először is, az aszketikus irodalom szerint kulcsfontosságú, hogy a „Ne szálljatok szembe a gonosszal” kijelentés a másik két kijelentés előtt hangzik el. A lelki életben gyakorlott szerzetesek szerint a szembeállás kockázatos a gyakorlatlan lélek számára, s mivel a gonosznak való alárendelődés, tehát a szabadság eltékozlása, egyenesen bűn, ezért a kezdő számára a legjobb út a negligálás. A gonosz abszurditására való rámutatás, melyet Brodsky író emberhez méltó szépséggel mutat meg, már a haladó módszerek közé tartozik.
    Másodszor, mint arra már tettem említést, a szabadság individuális (erre egyébként Brodsky is utal tanulmányának elején, egy másfajta összefüggésben), így igencsak kérdéses, hogy egy tömegkommunikációs reprezentáció (mint Brodsky előadása, tanulmánya vagy például a jelen szöveg) mondhat-e igazán fontosat kinek-kinek az individuális szabadságáról? Nem kockázatos-e az ilyen össznépi lelki-egzisztenciális útmutatás? Mindez egyébként valamennyi lelki irodalom örök antinómiája: tudjuk, hogy maga Jézus valószínűleg nem írta le a beszédeit; csoportokhoz azonban beszélt, noha – mint a hegyi beszéd esetében is – általában őhozzá mentek iránymutatásért (ha nem szemtelenség ilyet mondani, akkor a jézusi tanítások, amennyiben medializálódtak, pull-mediálisak voltak). Mégis vannak írásos feljegyzéseink a tanításokról, ahogy azon szentek mondásairól is, akikről tudjuk, hogy semmit nem írtak le életükben.
    Harmadszor, ha igaz az, hogy szabadsága kinek-kinek a legnagyobb adománya és épp ezért extrém módon individuális, pontosabban, az a célja és értelme, hogy az egyént épp azzá tegye, ami: akkor tulajdonképpen túl sokat nem tudunk róla mondani. Ha minden jól megy, akkor a szabadság egyszerűen van – a mi dolgunk pedig voltaképp mások szabadságának a meg- nem-sértése.

    De, sajnos, nem mindig megy minden jól, s ha kellőképp individualisták vagyunk, akkor magunk is tapasztalhatjuk, hogy a mások szabadságának meg- nem-sértése során olykor mi vagyunk azok a mások. Mint arra Alföldi Róbertnek a Burgtheater 25. születésnapjára írott előadása kapcsán Horányi Özséb cikke világosan rámutat, itt kétféle szabadság-értelmezésről is beszélhetünk (valójában lehet, hogy ugyanarról beszélünk kétféleképp). Szabadság ugyanis nem lehet úgy általában, hanem egyrészről felfogható a valamihez képest való szabadságként (a nem-én által felállított korlátok visszahúzódásaként, legyen ez a nem-én a másik ember, a társadalom, a gravitáció törvénye vagy épp, ha nem óhajtok vele azonosulni: saját genetikám), másrészt bennem lévő adományként, mint választási lehetőség. A szabadság mindkét értelmezésére találunk megvilágító erejű példákat mind Horányi Özséb, mind Brodsky szövegében.
    Zárszóként még egyetlen megjegyzésem van ez utóbbi, választási diszpozícióként értelmezhető szabadságról. Horányi Özséb utal rá, hogy a kétféle szabadságfogalom összekeveréséből zűrzavar származik, de ez szerintem csak a kisebbik ’baj’. A nagyobb falat talán annak mérlegelése, hogy amennyiben az adományként tekintett szabadságunkról van szó, akkor annak korlátozását senki nem teheti meg: így mi sem tehetjük magunkat rabszolgákká. Nem vehetik el tőlünk, de mi sem szabadulhatunk tőle (hiszen a megszabadulás itt már egy külső korlátra vonatkozna). Úgy tűnik, nem csak belső szabadságunk, de az érte viselt felelősségünk is korlátlan.

  2. Karácsony András Karácsony András 2013.11.11

    Szerintem Horányi Özséb és Demeter Márton hozzászólása egy olyan összefüggést vetett fel (nevezzük röviden filozófiainak), mely Alföldi Róbert előadását nem hatotta át, mert ez az előadás politikai szöveg volt, miként az előadás végén maga az Előadó is ezt egyértelműen megfogalmazta. Nem azért politikai, mert a politikáról szólt, a politikáról egyébként többféleképp lehet beszélni, pl. filozófiailag vagy/és tudományosan is, hanem azért, mert áthatja az „ők és mi” ellentéte. A Magyar Narancs ezt jól érzékelte kérdésével, amikor a mellette vagy ellene döntést várja az Olvasótól. Lehetséges persze a hozzászólók (elsősorban Horányi Özséb) elvárását redukáltabban is érteni, mely szerint egyszerűen a fogalmi konzisztenciával kapcsolatos hiányérzetről van szó. E tekintetben a felvetéseket teljes mértékben osztom. Ám azt hangsúlyozni szeretném, hogy egy politikai szöveggel kapcsolatban a konzisztencia (vagy erősebben: a fogalmi és történelmi pontosság) igénye másodlagos kérdés. Ezt nem a cinizmus mondatja velem, hanem a politika világáról, a politikai nyelvről szóló vizsgálódások – legalábbis azok nagyrésze, melyeket olvastam. Egy politikai szöveg esetében a mozgósító, meggyőző erő az alapvető. S ebből a szempontból az előadás tartalma konform a hazai kormánykritikai szövegekkel. A keresztény ideológia kényszerítéséről, arról, hogy a Kádár korszak (de főként az utolsó időszaka) nagyobb szabadságot adott mint ami jelenünket jellemzi – ezek az érvek gyakorta feltűnnek a nyilvánosságban.
    Ami viszont egyedi Alföldi Róbert előadásában, s ez mindenképp kiemeli a megszokott kritikák sorából, az az, hogy arról is beszélt az előadó, hogy mennyire rosszul érzi saját maga átpolitizálódását. S itt nem elsősorban arra gondolok, hogy a jelenlegi helyzettel kapcsolatos saját felelősség vállalását hangsúlyozza, hanem azt, hogy keserűen fogalmazza meg politikai kritikáját. Keserűen, mert érzi és jelzi is, hogy egy művésznek az emberi érzelmek, sorsok ábrázolásában kellene elmerülni, s ő – e helyett – a közügyek körül „pörög”. De hát éppen ez az a szabadság, amiről Horányi Özséb mint a döntés szabadságáról írt. Alföldi a jelenlegi kormányzatot kritizálja azért, hogy erre a döntésre kényszerült, s ebből is táplálkozik következtetése, hogy nincs szabadság. Végül is döntött valamiképp Alföldi Róbert, amikor ezt az előadást mondta el, vagy csupán a kényszernek engedett? S itt visszatértünk a szabadság két fogalmához, amit szokásos „negatív szabadságként ” (azaz a külső erőktől való függetlenségként) és „pozitív szabadságként” (mi az, amit döntéseinkkel mi határozunk meg) megjelölni. Nem elvárt egy politikai szövegtől, hogy tekintettel legyen erre a distinkcióra, ám megfogalmazója nem csodálkozhat, ha mégis ennek alapján (is) megítélik.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..