Press "Enter" to skip to content

Korai és kései kommunizmusok

November hetedike van, a szocializmus Oroszországbeli alapításának napja (kint október, nálunk november). Mennyire határozza meg Magyarország mai helyzetét, politikáját a „nagyoktóberi”? A jeles elemző, Tölgyessy Péter szerint, ha nem is teljes mértékben, de az induló bajt a kommunizmus okozta a mai társadalomnak. A Fidesz is számos elemet használ, mely a korai kommunizmusra emlékeztet – politikája, az orbáni világlátás ugyanakkor a mai Magyarország bajaira adott válasz. De hová vezethet az emberek régi beállítódásaira alapozott berendezkedés? Olvassák el Tölgyessy Péter válaszait. Hosszú lesz, de megéri.Közelednek a választások. A baloldali-liberális pártok alapszlogenje a „Magyarország nem bír ki még négy év Fidesz-kormányzást”. Valóban ennyire súlyos a helyzet?

Minden kampányüzenettől függetlenül Magyarország negyedik évtizede van csaknem folyamatos válságban. Az első olajválság óta a legjobb időszak még 1997 nyara és 2001 között volt, ám, mindent egybevetve, a megoldatlan bajok állandóak nálunk. A rendszerváltás óta eltelt lassan negyedszázad hatalmas idő. Számos országnak korábban ennyi elegendő volt a felzárkózáshoz. Mi viszont 2006 óta újra távolodunk Nyugat-Európától, de a térségben is sorra előznek meg korábbi sortársaink. Nem lehet ezért különösebben meglepődni azon, hogy a magyar közvélemény jelentős hányada már nem hisz a korábbi piacosító konszenzusban, hanem inkább új megoldásokat remél. 2009-re nálunk esett vissza egész Köztes-Európában messze leginkább a kapitalizmus elfogadottsága. A 2010-es választások sikeres pártjai mindannyian valamiképpen a létező hazai demokrácia és kapitalizmus rendjének tagadásával léptek fel.

A környező országokban él még a piacosító konszenzus?

A Nyugat kapitalizmusa egy ideje gondokkal küszködik, ám jó remény van arra, ahogy két száz éve mindig, ezúttal is képes lesz ezeken felülkerekedni. Közép-Európa szovjet befolyási övezetbe került államai azonban kimaradtak a felzárkózásra kivételesen kedvező második világháború utáni gyors fejlődésből. 1989 után esélyeinket tovább rontotta a régi ázsiai civilizációk szorgos és szerény igényű népeinek visszatérése a globális kapitalizmus rendszerébe, amely a korábbinál nehezebb versenyhelyzet elé állította térségünk valamennyi országát. A kezdeti roppant gazdasági visszaesés, majd az új társadalmi berendezkedés ellentmondásai szinte mindenhol különböző antikapitalista irányzatokat, saját nemzeti megoldásokat követelő pártokat segítettek. A harsány odamondogatás több kormány politikáját színezte. Ám a nyugatos minták rendszerszerű tagadása eddig csak nálunk emelkedett módszeres kormányzati politika alapjává.

Mennyiben magyarázhatja ezt történelmi örökségünk?

A miénknél kevésbé reformált egykori köztes-európai kommunista államokban lényegesen világosabban látszott a nyugati újracsatlakozás haszna, ezért az ott élők inkább elfogadták az új feltételekhez való alkalmazkodás kényszerét. A magyar közvélemény többi térségbeli társánál ma is kevésbé érti: miért omlott össze a számára általában felemelkedést hozó államszocializmus. Láthatóan a kádári alkudozás és szabálykerülés világában felnőtt embereknek még keservesebb az alkalmazkodás a világpiaci versenyhez, mint a többi köztes-európainak. A hetvenes évek dereka óta mást se nagyon hallottak a magyarok: most néhány nehéz év következik, de az elkerülhetetlen piaci reformok eredményeként nemsokára már tartósan jobb lesz. 2006 azonban véget vetett az emberek korábbi beletörődésének. Mind többen képzelhették: így sosem lesz javulás. A közvélemény egyszerre fogékonyabbá vált a globális kapitalizmus ellen régóta hangoztatott tételekre. Orbán Viktor mostani politikája a magyar társadalom hosszú ideje megoldatlan pusztító gondjaira adott rendszerszintű válasz. A Fidesz válság idején próbál valamiféle stabilitást, reményt és hitet adni az embereknek. Az Orbán-rendszer mechanizmusai a négy évtizedes stagnálás okozta bajokra adott politikai reakciók.

Korábban beszélt az eszközszerű joghasználatról, mely a Fidesz sajátja; de néha azt látjuk, hogy a másik oldalnak sem lenne az ilyesmi ellenére, például a gyűlöletbeszéd szankcionálásakor.

1989 ebben is szeretett volna példás nyugatos megoldást találni. A jog uralmát igyekezett megalapozni, és ezt tevékeny Alkotmánybírósággal, továbbá más intézményekkel is próbálta megtámogatni. A joguralom formális intézményrendszere gyorsan felállt. Az emberek általában szívesen hivatkoztak az alkotmány előírásaira. Az átlagpolgárok számára az Alkotmánybíróság valamiféle végső panaszfórumnak látszott. A klasszikus angolszász joguralmi gyakorlatot viszont sosem érezte a Kádár-korszak utáni magyar társadalom igazán sajátjának. Inkább plebejus igényeket fogalmazott meg, és tényleges társadalmi igaz­ságosságot követelt. A joguralom rendje viszont ezt sosem ígéri, sokkal inkább azt, hogy általa kiszámítható, szabad világban boldogulhatnak az emberek a saját tehetségük és szerencséjük szerint.

Magyarország a huszadik században többször is elfordult a jogállami megoldásoktól. Állandóan a tényleges társadalmi igazságosság különböző eszméit kergette, amelyek többnyire azt javasolták számára, hogy az állam a tulajdonjogra és a joguralom rendjére tekintet nélkül ossza újra az érdemtelenek javait és pozícióit az arra érdemesek között. Hogy ki az érdemtelen, az folytonosan változott. Sorban következtek a zsidók és más idegenek, a magyar nagybirtokosok, svábok, egyházak, mindenféle más tulajdonosok, gazdaparasztok. A magyarok többsége máig alig hisz abban, hogy munkával és takarékoskodással, piaci teljesítménnyel elérheti céljait. Az érvényesülés két módjában hiszünk, mind a kettő a múltunkból jön: ügyesek vagyunk, kijátszunk mindenkit, elsősorban a magyar államot, aztán a másik magyart; a másik szerint az állam segítsen, és teremtsen igazságot, ossza újra az arra érdemesek között a lehetőségeket. Ez jött elő kicsiben a rendszerváltás után, és most 2010 után nagyban.

De elhiszik az emberek például a trafikügyben, hogy arra érdemtelenekéi voltak a dohányboltok?

A dohánykereskedelem jelentős része a nagy üzletláncok áruházaiban történt, ezek pe­dig jobbára külföldi kézben vannak. Most a külföldiek és a régi baloldali elitek az érdemtelenek. A nemzeti dohányboltok viszont többnyire az arra politikailag érdemesnek véltek kezébe kerültek. Mint nálunk oly sokszor, a Fidesz számára minden meghódított hatalmi ág, de minden megszerzett közbeszerzés vagy akár trafikengedély fontos sikernek számít a „gonosz erőivel” folytatott harcban. Az átlagember nálunk jobbára addig fogadja el a kapitalizmust, amennyire Kádár János is elfogadta. Elfogadja a tulajdonos személyes részvételén alapuló kis magántulajdont, a boltos, az autószerelő vállalkozását, amit viszont nagyon nem fogad el, az az igazi kapitalizmus, a tőzsde, a bankok, a valódi nagyvállalatok magántulajdona. Itt már kizsákmányolást lát. Ez sok tekintetben megint a kommunizmusra vezethető vissza, ám a magyar társadalomban már az első világháborús összeomlás óta terjed az antikapitalista érzület.

Sőt, a magyarok számára a kapitalizmus kezdettől „idegennek” számított, a hazai tőkéscsoportok között eleve meghatározó szerepe volt, ahogy később többen hangoztatták, a „nem törzsökös magyaroknak”, a külföldieknek. Most is újra ott tartunk: abban, hogy ne a külföldiek szerezzék meg a dohánypiac hasznát, hanem a „jó magyarok”, meglehetős a közvélemény egyetértése. Csak eztán jön elő a kérdés, hogy ki is a jó magyar? Erre viszont mindegyik politikai tábor azt mondja: „hát a mieink! Ki más is lehetne?” A magyar társadalom többsége régóta a fundamentális Jók és a fundamentális Rosszak harcának látja a világot. Már az első világháború után kezdték újraosztani a trafikengedélyeket, és akkor is a jóravaló emberek kapták meg a lehetőséget. Nálunk újra és újra előjött, hogy a Jó oldalon állóknak joguk van a saját gazdasági hátországuk megerősítésére. Így az állampolgárok által vonzónak gondolt eszméből, hogy vegyük el az arra érdemtelenektől a javakat és az állásokat, a gyakorlatban mindig az lett, hogy a mindenkori hatalom által preferált „Aladárok” kapták meg a lehetőséget.

A kapitalizmus- és neoliberalizmusellenességben egyébként mintha egyetértés lenne a két nagy párt, de a kisebbek, az LMP és a Jobbik között is. Ez kádári örökség volna?

Utóbbiak esetében semmiképpen. A Jobbik és az LMP politikája jobbára már az utolsó húsz esztendő bajaira adott válasz. Ám a magyar társadalom többségének kapitalizmus-ellenességében már jócskán ott a múlt öröksége. Ebben különösen látszik a magyar viszonyok eltérése a térség többi országához képest. Nálunk nyomban egy drámai ellentmondással kezdődik a rendszerváltás. Magyarország közepesen fejlett állam volt általában, a Nyugathoz akart fölzárkózni Szent István óta, de ez istenigazából sosem sikerült. Hazánk a dualizmus végén olyan országok között volt, mint Olaszország, Írország, Spanyolország és Finnország, közöttük is éppen középen álltunk. Az olaszok és az írek egy kicsit megelőztek bennünket, és mi viszont körülbelül ugyanennyivel előztük meg a spanyolokat és a finneket. Ezek az országok azóta, ha nem is problémamentesen, de fölzárkóztak a Nyugathoz.

Mi viszont a kommunizmus miatt sehová sem vezető zsákutcába kerültünk. 1938-ban az egy főre jutó bruttó hazai termékünk az osztrák 75 százalékán állt, majd 1990-re 38 százalékra esett vissza, hogy végül 2010-ben csupán 35 százalékon legyen. Szemben a magyar társadalom tapasztalataival, tudásával, visszaemlékezéseivel, bizony nekünk az induló bajt a kommunizmus okozta. A térség többi országa is ugyanezt kapta: a csehek Franciaország szintjén voltak 1937-ben, és kevés híján a magyarra zuhantak vissza. Csakhogy van egy döntő eltérés a térség sikeres országai és hazánk között: a csehek, lengyelek, baltiak többnyire tisztában vannak a kommunizmus kártételével, a magyarok viszont alig. Nálunk az emberek hétköznapi tapasztalata az, hogy rettenetes huszadik századunkban csupán a Kádár-korszak hosszú békeéveiben boldogulhatott tervezhetően a kisember. Az objektív számok azt mondják, hogy Ausztriához képest pontosan ezek az évtizedek hozták a legnagyobb leszakadást, mégis a családok tapasztalata egészen más. Máig a Kádár-korszak adott az emberek többségének egyedül tartós felemelkedést. Így aztán a pártállami elitek inkább értették meg rendszerük bukását, és a váltás elkerülhetetlenségét, mint a szélesebb közvélemény.

A helyzetével alapvetően kiegyező magyar társadalom alig vett részt a demokratikus fordulatban. Máshol viszont részben az utcán bukott meg a kommunizmus. Sokan úgy érezhették: személyes szerepvállalásukkal végre visszaszerezhették maguknak a hazájukat. Nálunk az embereket leginkább a bécsi bevásárlás lehetősége mozgatta meg. A magyarok többsége a Nyugat fogyasztási javait, mintáit nagyon is kívánta. Valahogy úgy gondolta, amennyiben ezek ára a kapitalizmus és a demokrácia, hát még ezeket is kibírja. Ám nemsokára jött a mindenhol bekövetkező roppant gazdasági visszaesés, amire válaszul nálunk már 1990 őszén óriási volt a csalódás. Az elégedetlenség mértéke, beleértve Oroszországot és Ukrajnát is, minden más országét jelentősen meghaladta. Hamarosan az ellenzék erre a végletes elégedetlenségre kezdte alapozni politikáját.

1989 végén még csaknem teljes volt az antikommunista konszenzus. Az 1990-es választási kampányban az MDF és az SZDSZ részben abban versengett, melyik az antikommunistább közülük. Az eljelentéktelenedés felé tartó szocialisták iparkodtak meghúzni magukat, és a kapitalizmus példamutató híveiként igyekeztek fellépni. Ám már 1991-re Horn Gyula innovációjával bekövetkezett a fordulat: a későbbi miniszterelnök a kádári kisember világa felől kezdte támadni a kormányt. Újra felélesztette a történelmi magyar sérelmi politikát. Nem igazán mondta el, miként tudná jobbá tenni az országot, egy szót nem beszélt például a későbbi Bokros-csomagról, hanem inkább számba vette a kisemberek temérdek panaszát. Felmutatta együttérzését a nehéz helyzetben élő állampolgárokkal. Horn Gyula hozta vissza a kisemberek antikapitalizmusára építő, az államot később ismételten túlterhelő jóléti gesztuspolitikát. A bajokért csaknem kizárólagosan a kormányt tette felelőssé, amely merő hozzá nem értésből, merő önző osztályelfogultságból sanyargatja a választókat. Nem a derék, szorgos magyaroknak kell igazodniuk a világ változásaihoz, hanem a hibát hibára halmozó kormánynak kell mielőbb eltakarodnia, és máris jobb lesz – sugallta módszeresen. A szakértő kormányzás majd segít mindenkinek. Mindezzel az 1990-ben még bukott baloldal a második választáson már egyedül abszolút parlamenti többséget szerzett. Ettől a pillanattól kezdve mindenkinek el kellett gondolkoznia azon, mi a viszonya a Kádár-korszakhoz.

Itt, gondolom, elsősorban a kezdetben liberális Fideszre gondol.

Nem csupán: az SZDSZ jobbára felhagyott korábbi antikommunizmusával és tartósan az utódpárt oldalára állt. Ugyanakkor, ha volt párt, amelyik tankönyvszerűen képviselte a kapitalizmust és a nyugatos demokráciát, az az induló Fidesz volt, és nem az SZDSZ. A régi SZDSZ egyik tudós képviselője, Tardos Márton például egyszer a privatizáció lehetséges megoldásairól elmondta: „három véleményem is van a dologról, mind a három különbözik a másiktól, ám az egyikkel sem értek egyet teljesen”. Ezzel szemben a Fidesz nyilatkozói a maihoz hasonló, ellentmondást nem tűrő hangon felmondták az akkor éppen kifejezetten ortodox neoliberális tantételeiket. Az MDF kárpótlási, igazságtételi kezdeményezéseire az SZDSZ általában tartózkodással szavazott, a Fidesz pedig kategorikus, jól odacsapott nemmel. Ám a formálódó két politikai blokk közé szorulva csaknem kiesett a következő parlamentből. Az 1992-ben még hallatlanul népszerű Fideszt ezzel mindent megfordító trauma érte. Orbán Viktor nyomban felismerte: lényegileg váltania kell. A korabeli médiaelitek helyett az átlag magyarok felé fordult. Pártjából kezdett ellen-MSZP-t formálni, és 1995-től kezdve sokszor Kádár János felől bírálta a kormányzást. Amikor a Horn-kabinet előjött a Bokros-csomaggal, azt a Fidesz már nem jobbról, a kapitalizmus felől vitatta, hanem a kádári világlátás felől, „indokolatlan megszorítás-sorozat” felkiáltással támadta.

Az antikommunista retorikát vitte mégis tovább.

A régi és a mostani Fidesz politikája között csekély a tartalmi azonosság, az antikommunista hitvallás viszont ugyanaz maradt. Ezt azonban nem érzem pusztán retorikának. Egyrészt minden pártnak nagy szüksége van arra, hogy legyen az embereket megragadó mitológiája. Az „ide nekem a hatalmat” igénye egyfajta racionális technokrata kiállással tetézve, nemigen visz tartósan túlságosan messzire. A Fidesz most azért is sikeresebb, mint a korábbi baloldal, mert fel tudta építeni a maga mítoszát, aminek az egyik döntő eleme a kommunistákkal és általában a magyarságvesztő baloldallal szembeni történelmi küzdelem. Sokan látják mégis úgy, hogy mindez merő hamisság, mert például a Fidesz-kormányok tele vannak egykori MSZMP-tagokkal, amit Antall József sosem fogadott volna el. De a Fidesz egyébként is számos olyan elemet használ a politikájában, amelyek a korai kommunizmusra emlékeztetnek.

Mindent egybevetve szerintem a kormánytöbbség magatartásában a továbbélő régi reflexek találkoznak azzal, hogy országunk súlyos válságba került korai tömegdemokrácia, bántóan rosszul teljesítő gazdasággal. A Fidesz úgy viszonyul például a magántulajdonhoz, a jogbiztonsághoz, ahogy egy polgári párt sosem tehetné. Ám ezt nem azért teheti meg, mert a kommunistákat utánozza, hanem mert Magyarországon a huszadik században általában csak csekély tisztelete volt a magántulajdonnak, azt ma is lopásnak tekinti a közvélemény jelentős hányada. Az emberek jó része nem kiszámítható polgári jogrendet vár a közhatalomtól, hanem keleties vágyainak megfelelően konkrét ügyekben, személyre szólóan érvényesülő tartalmi igazságot. A megannyi csalódás után számosan az erős vezető gyors és magabiztos igazságté­telét szeretnék végre látni az ellentmondásosan ügyködő magyar jog­állam és piaci verseny helyén. A Fidesz ezekre a létező állampolgári beállítódásokra építette fel hatalmi rendszerét. Amelynek végső következményeiért azonban mégis csak a Fidesz vezetői lesznek egyetemlegesen felelősek.

Hozzánk valamennyire is fogható ország most Európában kevés van. Remélhetőleg nem is lesz több, mert egy általános, akár csak térségbeli válság még nehezebben megoldhatóvá tenné bajainkat. Ám a két világháború között csaknem az összes új tömegdemokrácia végzetes gondokkal szembesült. Egymás után keletkeztek a liberális parlamentarizmust és joguralmat megvető, a szabad piacgazdaságot elutasító pártok, amelyek az akarat diadalát hirdető vezéreikkel egy időre általában stabilizálni tudták országukat. A Fidesz politikusai eleven közéleti ösztöneikkel sorra újra feltalálják a válságba került két világégés közti korai tömegdemokráciák régi tételmondatait. A kezdetek elitista képviseleti rendszerével és hatalommegosztásával szemben tartalmi plebejus demokráciát kívánnak, ahol az emberek akaratát megvalósító kétharmados többség útjában nem állhat semmilyen más megfontolás: alkotmányos szabály, független hatalmi ág vagy piacgazdasági adottság. A pártok pusztító versenye helyett a tagolatlan nép nemzeti konzultációkon, tömegmegmozdulásokon mutathatja meg véleményét. A Fidesz megszólalásai részben emlékeztetnek a régi népi értelmiség a polgári parlamentarizmust egyfajta „parasztdemokráciával” meghaladni kívánó ideáira. De amikor a Fidesz arról beszél, hogy a parlament szuverenitása legyen teljes, az Alkotmánybíróság ne kötekedjen; amikor eszközszerűen használja a jogot, és tényleges politikai gyakorlatában a jog az állam vezetőinek az akarata, ami állandóan változhat: ez sokban az egykori kommunista jogelmélethez hasonlít.

Mégis, az egész orbáni világlátás döntően a mai Magyarország bajaira adott válasz. A kérdés csak az, adhat-e tartós sikert a miniszterelnök kísérlete? Hová vezethet az emberek régi beállítódásaira alapozott berendezkedés? A két világháború közti tapasztalat az, végül tragédiához. Csakhogy a miniszterelnök új rendszere csak szavakban befejezett konstrukció. A kormányfő ideológiai alapvetése hangoztatása közben pontosan tudja: Magyarországot nem lehet kiszakítani a világkapitalizmus és a Nyugat szövetségi rendszeréből. A pénzpiacok, a nemzetközi intézmények reakcióit tapasztalva, ha elkerülhetetlen, akkor visszakozik. Mégis állandóan felmutatja a világrendszer elleni lázadás, a gazdasági szabadságharc népbarát gesztusait is. Mindezzel ismét a történelmi odamondogatós magyar politikát társítja az attól esetenként lényegileg különböző, a világ tényleges erőviszonyait tudomásul vevő pragmatikus kormányzati cselekvéssel. A tábora követőkészségének fenntartásában módfelett eredményes orbáni gyakorlat így azonban tovább mélyíti a hazai közvélemény orientációzavarát. Mindent egybevetve mégiscsak drámai, hogy Magyarország tulajdonképpen meg se próbálta a nyugati megoldásokat rendesen, és máris ismét új társadalmi berendezkedést keres. Holott az első világháborús összeomlás óta mást sem tettünk, mint ismételten rendszert váltottunk, és „csodás forradalmakat” kergettünk, majd emiatt egyik bajból a másikba kerültünk. Bizonyára inkább a németeknek, spanyoloknak, finneknek volt igaza, akik a saját demokratikus fordulatuk óta megállapodtak a nyugatos kapitalizmusnál.

Akkor nincs is olyan sikeres rendszer, amire hagyományként lehetne visszatekinteni?

Van, csak nagyon régi. Magyarországnak nagyszerű XIX. századi hagyománya van, főleg a reformkor és kisebb részt a dualizmus idejéből. Ám ennek már semmilyen történeti folytonossága nincsen, ez a hagyomány megszakadt már az első világháborús összeomlással. A valóságosan továbbélő közéleti tradíciók viszont dühösen szemben állnak egymással. A legnagyobb magyarok, Széchenyi és Deák, meg a többiek már nagyon messze vannak. A rájuk következő történések és jellegadó vezetők viszont már végletesen megosztják a közvéleményt. De teljes nemzeti egységre nincs is szükség, inkább a nézetek pluralizmusa lenne kívánatos. A közéleti irányzatok versengése viheti előre az országot. A reformkorban is élénk belső viták jellemezték magát az ellenzéket is. A másik oldal bármi áron való legyőzésének vágya okozza a bajt. A politizáló értelmiség néhány nagy hatású tagja már 1989-ben a régi közéleti szekértáborok száz esztendős ellentéte felől értelmezte az eseményeket, és annak történelmi vétkeire hivatkozva, a szembenálló oldal végleges eltűnését remélte az új demokráciától. Az identitásukat kereső új demokratikus szervezetek egyre biztosabban behúzódtak a huszadik század eleje óta a magyar jobb- és baloldal között meglévő törésvonal két oldalára. A tényleges társadalmi státusuktól függetlenül a választók politikai tagoltsága is egyre inkább annak alapján alakult, hogy a szavazók családi emlékezete szerint felemelkedésként vagy lecsúszásként élték-e meg az elmúlt évszázad jellegadó rendszereit.

És ezt tapasztalhatjuk az elitek szembenállásának esetében is.

A magyar elitek végletesen megosztottak. A polgári státusú emberek legalább négy részre szakadtak. A többi térségbeli országban távolról sincs ekkora gyűlöletszakadék közöttük. Az egyik a történelmi nemzeti középosztály. A baloldalon sokan kezdetben azt állították, ez egy kihalóban lévő réteg. Pedig dehogy: épp a jobboldal örökös sikerei mutatják, mondjuk a budai zöldövezetekben, hogy mennyire tovább él ez a csoport, amely nagyon nem kedveli az örökös nemzetárulónak látott magyar baloldalt. Aztán van egy polgári radikális elitcsoport, mostanság újra nyugatos réteg, amely jobbára úgy gondolja, a két világháború katasztrófája, a holokauszt, a feudális maradványok a történelmi elitek vétke. Pusztító szenvedély állítja szembe ezt a két polgári csoportot.

A harmadik elem a pártállami elité, amelynek tagjai jobbára eredetileg nagyon alulról jöttek, és felemelkedésüket többnyire az államszocializmusnak köszönhetik. Eddig általában együtt kormányoztak a polgári radikálisokkal, mégis jobbára kölcsönösen idegenkednek egymástól. A polgári radikálisok azt gondolják magukról, hogy ők mindent jobban tudnak, egyedül ők képviselik hazánkban a Nyugatot, az európai kultúrát. Így aztán örökös kormányzati partnerüket, az államszo­ci­alista utódpártot is mélyen lenézték. Ám a polgári radikális személyiségek egyre biztosab­ban visszaszorulnak az értelmiségi létbe.

A negyedik csoportba végül a fiatalabbak tartoznak, akik közül sokan kívül állnak az egész előbbi felosztáson. Egyfelől a fiatal elitek akarják talán leginkább a nyugatos kapitalizmust és joguralmat. Ám önálló pártpolitikai képviseletük nincs. Másfelől a fiatalok között a legerősebb a Jobbik, amelynek hívei régi nemzeti mítoszokra építkezve a legélesebben állnak szemben a Nyugat rendjével.

A hazai elitcsoportok, ahelyett, hogy valódi polgári politikát folytatnának, bárkivel inkább szövetkeznek, csakhogy az eliteken belüli százados ellenfelüket véglegesen legyőzzék. Így aztán történelmünk továbbélő rossz hagyományaival sem tudunk igazán okosan szembenézni, és múltunk hordalékai megannyi új bajunk egyik okozói lehettek.

Laknes Dávid

Forrás: vs.hu

2013. NOVEMBER 7. 

 

 

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .