Press "Enter" to skip to content

Antall József: Kései memoár. Publikálatlan interjúk.

kesei_memoarSzemélyesen nem ismertem. Egyetlen egyszer voltunk ugyanazon légtérben: miniszterelnökségének derekán meglátogatta a Pécsi Tudományegyetemet, pontosabban (akkori nevén) a Janus Pannonius Tudományegyetemet, a pontos dátumra már nem emlékszem. Az egyetem legnagyobb belső terében, a Orvos Karon az aulában fogadta az egyetem; Hámori József, mint rektor, a rektor helyettesek, a dékánok, több százan voltunk ott. Észrevehető biztonsági intézkedésekkel körülvéve. Aki bement az aulába, onnan ki nem jött a vizit végéig. És egy jó órát késett a miniszterelnök. A helikopter nem tudott leszállni az eredetileg tervezett helyen; nagy hirtelen át kellett valahova máshova irányítani, lezárni a városi útvonalakat, a fél várost, amelynek következtében aztán elég hosszú időre megbénult a város fogalma.

Hámori József rektor köszöntőjében, szokása szerint egy odaillőnek vélt bonmot-ot akart mondani; mondott is. Antall József észrevehetően fölkapta a fejét, majd a rektori köszöntő után azonnal jelezte, hogy szólni kíván (eltérve a kiadott programtól): másfél órát beszélt. Közvetlenül a rektorhoz intézve a szavait és elmagyarázta, hogy miért tévedés történetileg az, amit mondott. Határozottan kínos volt. Miközben döbbenten hallgattam – akkor ugyanis még nem tudtam, hogy kutatóként sokat foglalkozott a magyar oktatási rendszerrel –, szakszerű, közigazgatásilag is patkolt előadását és tudtam – mert engem is nagyon érdekelt az oktatás világa –, hogy igaza van. Pedáns volt, tanáros volt és szarkasztikus. Most olvasom Osskó Judit kötetében, hogy ő is tisztában volt ezzel: Az Eötvös Gimnáziumban talán nem csak a forradalom járult hozzá, hogy eléggé kedvelt tanára voltam a tanítványaimnak – a visszaemlékezések ezt igazolják –, az is hozzájárulhatott, hogy nagyon nem voltam tanártípus. Az a komikus az életben, hogy ma sokszor azt írják rólam, hogy tanáros vagyok. Lehet, hogy magyarázó, túl sokat magyarázó természetet kap az ember a tanári pálya révén, és mindent szakszerűen ki akar fejteni. (274)

Mély nyomokat hagyott bennem ez a délután: nagyon közelinek éreztem magamhoz Antall Józsefet autoritása és felkészültsége folytán. Ott érzékeltette élő példaként ezt az aulában. Mesterem, Szépe György, ha nem is sokat, de vissza-visszatérően mesélt róla: személyes jó viszonyban voltak, talán nem barátságban, de – mondjuk így – földalatti munkatársi kapcsolatban. Szóval egy kézfogásnyira éltem Antalltól. Ráadásul legalább négyszeresen: Szépe György mellett a MPR korábbi elnökén, Keresztes Sándoron, Antall miniszterén, sőt az Antall kormány egy másik tagján, Szabó Ivánon (ő pedig elnökségi tagja volt a MPR-nak) és Gábor Dzsingiszen, hollandiai magyar kereszténydemokrata politikuson keresztül is (aki egy időben a MPR alelnöke volt és korábban a nyugat-európai Keresztény Magyar Értelmiségi Mozgalom elnöke) ugyancsak egy kézfogásnyira voltam tőle.

Azokban az években is mintákat kerestem – nem mintha üres kézzel engedtek volna el a szülői házból –, hogy miként kell problémákat felismerni és megoldani abban a közéletben, amelyben igen radikális változások következtek be akkortájt. Azt figyeltem, hogy miként lehet a nyilvánosság terében minimalizálni a konfliktusokat, hogyan lehet úgy keresztényként problémákat megközelíteni, hogy a benne résztvevők nagy részének semmi valódi ismerete a kereszténységről, elkötelezettsége pedig annyi se. Amit láttam a médián keresztül tőle és amit hallottam róla az egykézfogásos távolságokból, mind-mind azt sugallta, hogy ott van előttem egy jó minta, csak figyelni kell. Igyekeztem.

Most az interjúkötetet olvasva újra ezzel szembesültem, de nem csak szembesültem, akarva-akaratlanul tanultam Antall szavaiból a technikákat is. A rendszer változtatás környékén, látszólag a semmiből bukkant fel. A kötetből pedig kiderül, ma már amúgy is lehet tudni, hogy semmiféle véletlenről nincs szó. Tudatos, céltudatos és évtizedeken keresztül tartó felkészülés előzte meg a színrelépést. Nem miniszterelnöknek készült, hanem olyan embernek, aki ott teljesít, ahova a sors éppen veti: ha miniszterelnök, akkor miniszterelnökként. Érdekes, ahogy pártfüggetlenségét megőrizte, miközben családilag kisgazda elkötelezettségű volt és az MDF-nek a kezdetektől tagja és mindvégig hangadója volt (de már akkor meghívták az MDF elnökségi és választmányi ülésire, amikor még tag sem volt). Úgy emlékszik, hogy a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Párt és a Bajcsy-Zsilinszky Társaság is felajánlotta az elnökséget (215), miközben egyik politikai szervezethez sem csatlakozott. Egy ilyen centrum alkatú embernél, akinek elég határozott világképe és elég határozott politikai képe volt […], ezek a politikai pártok úgy látták, hogy bennem olyan valakit találnak, akinek talán van valami ismerete és érzéke ezen a területen (215). Magáról a technikáról pedig a következő sorokból tájékozódhatunk (Antall József itt az Ellenzéki Kerekasztal egyik bizottságában mondott beszédre utal): Egy nagyon kemény beszédet mondtam arról, hogyan jutottunk a demokráciából a diktatúrába, és hogy ők nem élték meg, hogy mit jelentett az. [Az MSZMP küldöttségének fiatal tagjaira célozva.] Ennek a folyamatnak a politikai, erkölcsi, jogi megvilágítását adtam. […] De hát a másik oldalon ülők sem voltak kommunisták, hanem odarendelt közigazgatási tisztviselők, és nagyon jólesően vették tudomásul, hogy az első kifogásom az volt: az MSZMP milyen alapon rendel ki pártonkívüli közigazgatási tisztviselőket, és hoz ilyen helyzetbe! Ugyanúgy nekik az első tárgyaláson azonnal megadtam az emberi felmentést arról, hogy ők kényszerhelyzetben ülnek ott. Szándékosan mondtam ezt el, és onnantól kezdve, ahogy haladtunk – mindig megálltunk ott, ahol nem lehetett továbbmenni – ők jelentették, hogy meddig jutottak el, és mi nem sikerült.

Az első jelentés, amit írtak rólam – nyilván ők sem voltak egységesek, akik most mellettem és közelemben vannak, nem azok voltak, akik ezt leírták – az első tárgyalás után engem minősítettek a legveszélyesebb ellenfélnek ezeken a tárgyalásokon, ami megtisztelő volt számomra. Én is megkaptam azt a papírt, ami rólam írtak, természetesen nem legálisan kaptam meg, nem is a bizottságtól, de akinek sok tanítványa van, és mindenhol van valaki jó embere, készítenek egy másolatot arról, amit írtak rólam (224).

Ha figyelmesen olvassuk ezeket a sorokat, napnál is világosabban áll előttünk a módszer, előttünk áll maga a Minta. Íme: Én nem vagyok alkalmas olyan ellenzéki magatartásra, amelyik csak a szembenállásra épül. Nem olyan alkat vagyok. Amellett például nagyra értékelhetem a szamizdat irodalmat. Vagy hogy én csak üljek valahol és búsmagyarkodjak, vagy szemben álljak a dolgokkal, és ne csináljak semmit? Én azt mondtam, hogy továbbra is szemben állok, ezt mindenhol kimondom, semmi olyat nem teszek, amivel kompromittálódhatnék. Mindenki tudta, hogy nekem mi a véleményem, a párttitkártól a miniszterig. Mindenkinek megmondtam a véleményemet és azt is, hogy én ötször annyit dolgozom, mint más. Én a munkámmal vásárolom meg, hogy eltűrjenek. 1963 után így is történt, intézetet szerveztem, egy új tudományszakot vezettem be. Reggeltől estig csináltam, és még sok más dolgot. Ezzel tulajdonképpen nem a rendszert szolgáltam, hiszen aki cselekszik, az mindig 90 %-ban az örök Magyaroszágnak teszi és csak 10 %-ra lehet bármilyen rendszerben rámondani, hogy azt az adott rendszernek csinálja.

Az embernek diktatúrában […] mindig infrastruktúrát kell építeni, mert az megmarad az ország számára. Amikor aztán már egy olyan rendszer jön, amivel egyetértünk, akkor arra lehet támaszkodni. A csehek nagyon bölcsek voltak, hogy a Habsburg-uralom alatt kiépítették a maguk iparát, az egész polgári civilizációjukat, mert máról holnapra az első világháború után modern államként tudtak bekapcsolódni Európába.

Nekem tehát az volt az alapelvem, hogy mindenütt arra kell törekedni, hogy a diktatúra alatt építeni kell, nem csupán visszavonultan élni. Arra kell gondolni, hogy az országnak organizációt kell építeni, infrastruktúrát, és fenntartani az etikát (64).

Bevallom, de remélem már amúgy is észre vette az olvasó, hogy nem olyan recenziót írok erről a kiváló kötetről, amely megállja a helyét egy első éves irodalomkritikai szemináriumon valamelyik jobb egyetemen. Antall Józsefről már eddig is több kötet jelent meg: és lájuk milyen közel is van még hozzánk életműve időben. Vagyis messze vagyunk még attól, hogy kimondassék az utolsó szó. Azt keresem a könyvben, ami elleshető, személyesen elleshető, minden más lehetséges szempontot másra hagyok.

Fontos mondatokat olvashatunk így a magabiztosságról (51), a szerénységről (52), a felelősségről (53), az alámerülés képességéről (63), az önuralomról (45, 107 és ennek veszélyéről a túl nagy önuralomról: 111). És a szemérmességről; tulajdonképpen a férfi szemérmességről (112).

 Talán mondani sem kell, hogy Antall sem volt tökéletes, és hibátlan sem. Néha mondott látványosan lekerekített mondatokat is, például […] a magyar politikának három nagy gyengéje és veszélye van: az egyik a gyávaság, a másik a doktrinerség, a harmadik a kocsmapolitika (233). De ki tökéletes egyáltalán? Mintát viszont tudott adni, mégha rövidre is volt szabva az ideje. De az efféle szövegek, mint ebben kötetben is, éppen az teszik lehetővé, hogy tanuljunk tőle utóbb, amikor már közvetlenül, személyesen nincs módja tanítani.

 horányi özséb

  Antall József: Kései memoár. Publikálatlan interjúk. Budapest, Corvina, 2013.

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .