Márai Sándor: Hallgatni akartam

Polgárságról, a Vallomások után

Figyelemre méltó könyv látott napvilágot néhány hónappal ezelőtt a Helikon Kiadó jóvoltából: Márai Sándor életműsorozatának részeként megjelent a Hallgatni akartam című kötet — esszé? visszaemlékezés? –, amelyet szerzője eredetileg az Egy polgár vallomásai harmadik részének szánt.

Számtalan szempontból érdekes ez az írás: már maga a keletkezéstörténete is regénybe illő, amennyiben Márai naplóiban és feljegyzéseiben többször említette, hogy dolgozik ezen könyvön, végül azonban nem jelentette meg. Talán azért nem, mert be sem fejezte az írását: a most olvasható szöveg tulajdonképpen torzó, amelyet a sorozat szerkesztői a gondolatmenethez köthető, ám korábban már megjelent írásokkal egészítettek ki. (A könyv keletkezéséről Mészáros Tibor egy szerkesztői utószóban részletesen beszámol.)

Persze a keletkezéstörténet egy további fontos kérdéssel is szembesíti az olvasót: vajon miért nem fejezte be Márai e könyvét, amelynek központi feladatát így fogalmazta meg rögtön az első oldalon: “Szeretném elmondani, mi történt a polgári műveltséggel a tíz évben, amelynek kezdetét — önkényes időszámítás nélkül — az osztrák függetlenség megszűntének, az anschlussnak napja jelenti. Azt hiszem, most már mindenki tudja, hogy azon a napon omlott össze sok minden, ami a régi Európából megmaradt.” (7. o.) Ha ennyire világos a feladat, akkor mi okozhatta, hogy végül mégsem mondta mindezt el Márai, hiszen nem fejezte be, és nem jelentette meg írását a polgári műveltség — és tágabban: a polgárság — végzetéről? Világos, e kérdést csak alapos filológiai kutatások alapján lehet megválaszolni, ha egyáltalán meg lehet. Mégis, egyszerű olvasóként is eltűnődhetünk azon, vajon volt-e még mondanivalója az írónak e problémáról (hiszen más regényeiben, esszéiben és naplóiban is elég sokat fejtegette a polgárság sorskérdéseit), mint ahogy azon is, még ha ünneprontás is, hogy vajon nem azért maradt-e torzóban ez a kötet, mert Márai tulajdonképpen nem tudta megválaszolni saját kérdését. (Erre később még visszatérek.)

Legalább ennyire érdekes és elgondolkoztató a válaszadás iránya: Márai a polgárság (magyarországi) végzetét a nemzetiszocialista, majd a kommunista diktatúrához köti. Valójában azonban ez így nem teljesen pontos, és nemcsak azért nem, mert az utóbbiról itt kevesebb szót ejt. Ennél talán fontosabb, hogy az anschluss magyarországi következményeit nem egyszerűen egy diktatúraként elemzi, hanem azt próbálja meg regisztrálni, hogy a társadalom, és elsőrendűen is saját osztálya, miként válaszolt erre a helyzetre. A könyv egyik legnagyobb erénye minden bizonnyal az, hogy résztvevő megfigyelőként tudósít az eseményekről, és még inkább az uralkodó közfelfogásról. E tekintetben talán az a fejezet a legizgalmasabb, amely Kassa I. bécsi döntést követő visszacsatolásáról számol be: a magyarországi magyarok örömmámora és a helyi magyarok bizonytalansága közötti feszültségről és ennek okairól. (II. rész 1-2. fejezet.) De nem kevésbé elgondolkodtató az a hosszú és komplex gondolatmenet sem, amelyben a magyar polgári társadalom nagy többségének nemzetiszocialista eszmék iránti rokonszenvét elemzi Márai. (I. rész 7-8. fejezet.)

A történeti visszatekintésekbe és szinte önmarcangoló elemzésekbe Márai saját írói-újságírói életformájáról szóló fejezeteket szőtt bele. Ilyenformán az absztrakt, nemzetről és eszmékről, politikáról és történelemről folytatott tűnődés egészen hangsúlyosan személyes lesz: a sorskérdések szinte a napi rutin — úszás és tenisz, regényírás és tárcaírás, séta és találkozások, színház és vacsorák — részeiként jelennek meg. Így aztán nehéz eldönteni, hogy felismerései az adott pillanatban működésbe lépett éleslátásból vagy a visszatekintés bölcsességéből származnak-e. És ez minden bizonnyal nem is véletlen. Mint ahogy az sem, hogy a megélt — polgári — élet, az egykorú és visszatekintő — komoly műveltségről tanuskodó — történeti és politikai tűnődések végsősoron a polgári osztály magyarországi eltűnésének összefüggésében kerülnek szóba. Az okok kutatása és latolgatása mögött — úgy tűnik — az a meggyőződés áll, hogy polgár nem lehet valaki pusztán életforma és műveltség alapján: a polgári létforma a felelős gondolkodással és a gondolkodás felelősségével is összefügg. És még valamivel: polgár csak a szabadon és felelősen gondolkodó polgárok közösségében lehet valaki, e közeg nélkül csak egyéni teljesítményekről — tiszteletreméltó szélmalomharcról vagy nevetséges kivagyiságról — lehet szó. Amikor tehát azt a kérdést teszi fel, hogy “mi történt a polgári műveltséggel az elmúlt tíz évben”, Márai valójában azt kutatja, hogy mivé is lett a szabadon és felelősen gondolkodó emberek közössége, hogy a magukat polgárnak gondolók mikor és miért szűntek meg Magyarországon szabadon, felelősen és közösségben gondolkodni, és ekként polgárnak lenni?

Márai szerint nem 1939 és 1949 között szűnt meg Magyarországon a polgárság: a különböző diktatúrák és a hozzájuk tartozó rettenetes eszmék térnyerése nem oka, csak okozata a szabad és felelősségteljes polgári gondolkozás meggyengülésének. Valójában Trianon sokkja és az arra adott válaszok elégtelensége, illetve erőtlensége — elsősorban is a földreform elmaradása — a polgári osztály megroppanásának legfőbb oka. Sokat mondó e tekintetben az, ahogy Márai az úgynevezett népies és urbánus ellentétet újrafogalmazza gondolatmenete egy pontján: “Amikor később egy rosszhiszemű és korlátolt “népi” demagógia azt kérte számon rajtunk, polgári írókon, miért nem írunk ‘a nép nyelvén’, csak azt felelhettem, hogy a magyar irodalom nem akkor vétkezett a nép ellen, amikor az írók nem állottak oda a nyugati műveltség szellemében eltöltött nagy magyar századok után szűrben-gatyában bohóckodni és népieskedni a zsellérnép elé, hanem, amikor 1919 után kényszerűségből, tehetetlenségből, ‘édes lomhaság’-ból nem adtunk elég hangosan, elég világra szólóan hangot annak az igazságnak, hogy az ellenforradalom Magyarországa a forradalom alibijén felbátorodva, fenntartotta ezt az úr-cseléd helyzetet, megtűrt másfél millió szolgát az országban.” (62. o.)

Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vagy vitatkoznánk Márai elemzésével és válaszával, nem kerülhető ki a történeti aspektuson túlmutató kérdés: mi mindennek a relevanciája 2014-ben Magyarországon? Nem az aktualitása, bár az sem mellékes, és nem kevés sort lehetne citálni az időnként Máraira is hivatkozó, a polgári Magyarország megteremtésén fáradozó ideológia és politika kritikájaként (így például az ország német megszállásának hetvenedik évfordulójára készülő emlékmű végzetesen és felháborítóan elhibázott voltáról.) Ám legalább ennyire érdekes, és talán messzebb is vezető azt a kérdést feltenni: mi Márai torzóban maradt esszéjének, elsősorban is központi kérdésének — mi történt a polgári műveltséggel — relevanciája ma?

A relevancia-kérdés így is feltehető: beszélhetünk-e még polgári műveltségről, illetve beszélhetünk-e ezzel a műveltséggel rendelkező, szabadon és felelősen gondolkozó polgárok közösségéről? Van-e még polgárság?

Ha a polgári műveltséget sajátos ízlés-közösségként értjük, amely egyszerre attitűd — ezt talán a jövőre való nyitottság és a hagyomány humanista tisztelete, illetve az önmagáért való tekintély kritikája jellemzi — és kanonikus, a közösség számára magától értetődő tudás, akkor, azt hiszem, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy ez legfeljebb szigetekben: egy-egy emberben, kisebb közösségekben található meg. Nem azért mert műveletlenebbek vagy rosszabb ízlésűek vagyunk az előttünk járóknál, hanem azért, mert a globalizmus, a radikális ízléspluralizmus és az identitáspolitika korában nem lehet egyetlen ízlésről vagy műveltségről beszélni. Még többségi kultúráról sem, amelynek mentén, amellyel szemben létrejöhetnek különböző szubkultúrák. Azt hiszem, korunk társadalmainak kultúrái szubkultúrák összességei, amelyek — az egykor általános műveltségnek nevezett tudás alap- és középfokú iskolai terjesztése ellenére — nélkülözik a  megkérdőjelezhetetlen közös lényeget. Ez nem feltétlenül baj, hiszen ez az elmúlt másfél-két évszázad liberális — az egyes ember szabadságát középpontba helyező — gondolkodásának, vagy ha úgy tetszik, a tizennyolc és tizenkilencedik század polgári műveltségének egyenes következménye. És mégis: éppen ez, a polgári műveltség önfelszámolása — nagyon leegyszerűsítve: a műveltség közösségének és a közös gondolkozás felelősségének eltűnése az egyén, illetve szubkultúrák szabadságának javára — joggal ejtheti kétségbe a résztvevő megfigyelőt.

Ám e kétségbeesést nem elsősorban a közös műveltség, az ízlésközösség eltűnése okozza; sokkal inkább legfontosabb következménye: a közösségben való gondolkozás parancsának elhalványulása. Azaz: nem a közös, felelős gondolkozás lehetősége szűnt meg, hanem az arra irányuló vágy. Márpedig — és ebben Márainak valószínűleg tökéletesen igaza van — a polgárt nem csak műveltsége és életformája, de egy domináns közösséghez, a polgársághoz való tevékeny tartozása is teszi. Míg arisztokrata lehet valaki egymagában, földműves, gyári munkás, tisztviselő vagy pincér pusztán a foglalkozása alapján, addig polgár csak a társadalmilag is releváns polgári közösséghez kapcsolódva.

Márai központi kérdésének relevanciája éppen ezért vitán felül áll. A kérdést megválaszoló esszé viszont minden informativitásával együtt legfeljebb kiindulópontja lehet a polgári műveltség 21. századi magyarországi, illetőleg a határon túli magyarlakta vidékeken való vagy akár nyugati szerepének, küldetésének számbavételekor. Azért csak kiindulópontja, mert a negyvenes évek végén Márai még nem számol(hatot)t a polgári műveltség önfelszámoló hajlamával, dezintegrációjával. Nem lehetetlen ugyanakkor a kötet torzó voltát annak betudni, hogy az író felismerte a polgári műveltség eltűnésének tágabb folyamatát, és ebben, ehhez képest nem tudta újragondolni a magyarországi történet helyi értékét. Ám ez csak spekuláció. Ami a lényeg: Márai kis kötete minden tekintetben figyelemreméltó és továbbgondolásra késztető olvasmány.

Márai Sándor: Hallgatni akartam. Budapest, Helikon, 2013.

Horányi Attila