Press "Enter" to skip to content

Székely András Bertalan: Dunának, Oltnak… – Román-magyar kulturális találkozások Budapesten

szabEgy könyv recenzálása során csábító gondolat lehet az, hogy miért ne olvassuk el a művet, mert talán kritikusnak könnyebb lenni, mint ajánlónak. A recenzió ilyen hétköznapi megközelítése azonban megtévesztő, mert annak ki kell térnie nemcsak a tartalmi, szemléletbeli, esetleg formai hiányosságokra, de magában kell foglalnia a szerző által vállalt és kifejezni kívánt szándékot is. Székely András Bertalan kétnyelvű kötetével kapcsolatban a gyanútlan és jó szándékú olvasónak ezzel a kettősséggel kell szembenéznie, amikor a „Román-magyar kulturális találkozások Budapesten” alcímet viselő gyűjteményes kötetét olvassa. Különösen nehéz dolga lehet(ne) egy nacionalista érzelmű olvasónak, akár magyar, akár román, ugyanis olyan események megnyitó beszédeit tartalmazza, ahol a román és a magyar kultúra találkozik, mindez egy budapesti helyszínen, a Belváros-Lipótváros Nemzetiségek Házában. A kiállítások, irodalmi estek, illetve beszélgetések főszereplői egytől egyig valamiféleképpen a románsághoz kötődő, ám Magyarországon élő és alkotó emberek, akik kiemelkedő, sokszor meghatározó szerepet töltenek be azon a szűk mezsgyén, ami a magyarság és a románság közötti közös, egymás kultúrájára épülő és építő, különösen fontos viszony minőségét tükrözi.

A kötet előszavát jegyző Kósa Istvánnak, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Műszaki és Társadalomtudományi Kara dékánjának cseppet sem költői kérdése adja meg a könyv alaphangját: … „milyen mértékben vagyunk képesek elkerülni az öntudatlan torzításainkat? Hogyan találja meg valaki az egészséges egyensúlyt egy olyan kultúrában, ahol kisebbségek is élnek?” A kérdések a kisebbségek nagyon fontos szerepére világítanak rá: egyszerűen fogalmazva, kultúraközvetítő szerepet töltenek be, azonban a helyzetük ennél sokkal bonyolultabb, mert gyakran – különösen román-magyar viszonylatban – kultúrájuk felmutatása, transzparenssé és nyilvánossá tétele által nyitnak a gyakran egyeduralkodó, kizárólagos, ennél fogva ellenséges, esetleg elnyomó kultúra felé kaput. Ez a megközelítés egy világvárosi pozícióra törő metropoliszban – Budapesten – talán kevésbé szembetűnő vagy idegen, mint Magyarország más tájain. Székely András Bertalan talán ezért fogalmazza meg az önkritika békítő jellegét, Lakatos Mihálynak Ioan Grosan könyvének fordításáról szóló méltatásában: „A románokról, magyarokról, szászokról, oroszokról, azok vélt vagy valós tulajdonságairól, egymáshoz való viszonyáról vérbő iróniával szól, soraiból az ellentétek szítása helyett inkább a szeretet köszön vissza.”

A kötet szerkesztése során a szerkesztő a magyarországi román kisebbség kulturális szerveződésének történetét választotta keretnek, bemutatva azt a küzdelmet és elszántságot, hogy egy, a történelmi Magyarországon élő őshonos kisebbség hogyan próbálja meg identitását fel- és kihasználni az 1920 óta(?) ősellenséges viszonyt tápláló két nép között. Ebben a tevékenységében a toleráns erdélyi hagyományokra támaszkodik, a politikai, vallási és kulturális magatartásokra, a szükségszerű egymás mellett élés mindennapi gyakorlatára, a többnyelvűségre, a másik életének, életvitelének ismeretére, a hivatalos történelemírás kevés közös egyetértő elemére. Kiemelkedő és szembetűnő az a perspektíva, ahogy közös dolgainkra koncentrálva a közös nevezőt keresi és találja meg a szerző a „A magyar-román együttélés évszázadairól – dióhéjban” című előadásában, kritikusan számba véve az Osztrák-Magyar Monarchián belüli román nemzetiségűek önállóságra való törekvésének politikai vonatkozásait a Habsburgok ármánykodásainak árnyékában, és az ezt felismerő, szabadságharcot vívó Magyarország nemzetiségi politikájában. A felületes, kevésbé tájékozott – és nacionalista diskurzusok által kondicionált – olvasóban ez a fejezet nagyon kellemetlen érzéseket ébreszthet, mert bármily tragikus is Avram Iancu (Jankó Ábrahám) sorsának végkifejlete és az azt magyarázó történelmi események, mégiscsak a nevéhez fűződő vérengzések váltak a 20. század Romániájában az önállóságért (értsd a magyarság ellen) vívott küzdelmek szimbolikus és felmutatandó eseményévé. Székely András Bertalan értékelése a román nemzeti ébredés ezen és későbbi időszakáról nagyban árnyalják ezt a képet a fent nevezett „szabadságharcosról”, bár ez az árnyaltság aktuálisan nem befolyásolja a Románián belül élő nagyszámú magyarság mindennapjait. De a Budapesti Román Egyesületnek, illetve a magyarországi román önkormányzatoknak ez nem is lehet rövidtávú célja: a Habsburgok által a magyarság ellen kijátszott „román kártya” végső soron a románság átveréséről szólt és ez a történelmi perspektíva sem korábban, sem napjainkban nem képezi, nem képezheti a versengő nemzetépítő Románia politikai törekvéseit. A mű nem az egyrészt/másrészt típusú mérlegelés, hanem a tényekre alapozott, az emberségre, egymás tiszteletére épülő, a történtek hátterének megismerése szándékával fellépő, a megbékélésre törekvő írások gyűjteménye. Azt mutatja meg, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt.

A 2000-es évek első tizenkét évének beszédeit felölelő gyűjteményes kötet olyan eseményeken elhangzott szövegek összessége, amelyek a képzőművészeti kiállítások, irodalmi alkotások megjelenése alkalmával születtek, kétnyelvűek és minden esetben erdélyi kötődésűek. A kétnyelvűség a könyvben is teret nyer azáltal, hogy magyarul és románul is olvashatóak a szövegek. Azt nem könnyű eldönteni, hogy románul vagy magyarul születtek-e és aztán nyerték el másik nyelvbeli alakjukat, de találni néhány nyomot, hogy hol így, hol úgy íródtak. Kósa Istvánnal, a kötet előszavának szerzőjével folytatott beszélgetés során derült fény arra, hogy az előszó magyar nyelven született, és szakértő fordító ültette át románra, ugyanakkor a szövegekben fordítási (esetleg gépelési?) hibákkal is találkozhatunk. Mindez azonban mit sem von le annak a tevékenységnek az értékéből, amelyet a Budapesti Román Egyesület évtizedek óta végez. A kulturális sokszínűség, a kapcsolódási pontok számtalansága, a köteten végigvonuló szerteágazó gazdasági, kulturális és diplomáciai kapcsolatrendszer hangsúlyozza az értelmiség és az írástudók felelősségét a kulturális önazonosság megőrzésének fontosságában, a magyar-román párhuzamok megmutatásában. Ugyanis egy ilyen egyesület, illetve a nemzetiségi önkormányzati testületek rendszere és annak tevékenysége minden oldalról gyanús, minden oldalról támadható ezért vagy azért, de egyet egészen biztosan nem lehet elvitatni tőlük: a magyar-román kapcsolatokat uraló előítéleteket és sztereotípiákat tevékenységükön kívül hagyják, mert már nem az a fontos, hogy román, vagy magyar, vagy szász, hanem az, hogy alkotó ember és alkotásain keresztül mutatja meg milyennek látja az őt körülvevő világot. Egy régi székely közmondást idézve „ha nincs gyökér, nincs fa” hangsúlyozza az írástudók és az értelmiség felelősségét. Ezért érdemes elolvasni a könyvet.

András Hanga

 

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .