Nagyon fontos annak a kérdésnek a tisztázása, hogy a párizsi szörnyű terror-cselekményt politikai vagy vallási természetűnek tekintjük-e. Azt tapasztaljuk, hogy dacára mindenféle szekularizációs tendenciának, Európában, Európa szíve közepében a vallással kapcsolatos publikus diskurzus új hullámokat vet. Vagyis, újra meg kell tanulnunk beszélni a vallásról, a vallásokról, újra át kell tekintenünk, hogy ebben a modern Európában a vallás milyen jellegzetességekkel van jelen, akár szélsőséges dolgokkal kapcsolatban is. Azok a vallási hagyományok, amelyek Európát kialakították, benne az iszlám is, eredetileg hatalmas kulturális innováció volt. Felállította, illetve újrarendezte a közel-keleti hatalmi viszonyokat, paradigmatikus váltást idézett elő azoknak a törzseknek az életében, amelyek egykor kalandozásból, sivatagi kalózkodásból éltek. Ilyen értelemben, amit ma iszlámnak nevezünk, annak legmesszebbre nyúló gyökerei tulajdonképpen ugyanolyan értelemben vallásiak, mint amilyen értelemben nemzetiek vagy kulturálisak, és a kettő vagy a három közötti modern megkülönböztetés a XIX. század vége felétől kezdve datálódik.
Az iszlám iránti érdeklődés a keresztény logika alapján kutató kultúrantropológusok, vallásközi párbeszédet szorgalmazók, valláskutatók, utazók gondolkodásában megjelent. Ugyanúgy, ahogyan a hinduizmusra, ugyanúgy az iszlámra is érvényes, hogy ahogyan az Európában honos vallási elképzelések alapján beszélünk ezekről a kultúrákról, jóllehet ezek a vallási alakulatok radikálisan másak, nagyon eltérnek az európai kultúrától. Ilyen értelemben a más vallással kapcsolatos felfogásunk esetében el kell távolodnunk a keresztény vallás alapján kialakult vallásfelfogástól, meg kell próbálni intellektuálisan emigrálni Európából, és beleöltözni, inkulturálódni akár a hinduizmus területére, akár a Dar al-Islam, az iszlám által meghatározott területre.
Szigorú értelemben a kereszténység alapján elképzelt vallás nem jellemző az iszlámra, és nem jellemző a hinduizmusra sem. Ebből a megközelítésből azt lehet mondani, hogy a terrorcselekménynek köze van az iszlámhoz, hiszen a tágabb Maghreb térségbeli érdekeket jelenítik meg ezek a cselekmények, elfogadhatatlanul; tulajdonképpen számos valós, és természetesen számos nem valós sérelemért állnak bosszút.
Azonban ha a vallás nem az adott térség kultúrájának dimenziójával egyenlő, hanem a szent könyvekben meglévő vallási tanításokkal, akkor ebből a szempontból nagyon problémás az igaz vallás igaz cselekedetének tekinteni mindazt, ami nem a békét szolgálja. A Koránban ugyan nagyon sok szúra részlete szól arról, hogy karddal igazságot kell szerezni, a hitetlenekkel szemben karddal is el kell járni, azonban ezek az ősi szövegek nem értelmezhetők úgy, mintha a mai terroristaképző kézikönyv utasításai lennének. A kereszténység szent szövegeiben is van – nem kevés – buzdítás a radikalitásra, akár az erőszakra, különösen az ószövetségi bibliarészben. Még Jézus szájából is hallható az evangéliumokban, hogy „tüzet jöttem hozni a földre, s mi mást akarnék, minthogy fellobbanjon”. Ám a kereszténység és a zsidó vallás szent könyveinek értelmezése Európában többé-kevésbé közkinccsé vált, és e szövegek modernkori exegézise egészen más lehetőségekkel rendelkezik a vallási megközelítésben, mint a Korán értelmezése. Ugyanis a keresztény és a zsidó Biblia nem olyan értelemben Isten szava, mint a Korán. A keresztény és a zsidó Biblia indirekt módon Isten szava, ahol az isteni inspiráció és az emberi inspiráció, az emberi együttműködés közös termékéről van szó, és ez megnyitja a lehetőséget egy tágasabb értelmezésre. A Koránt azonban vallási szempontból csak szó szerint lehet értelmezni, ott vallási okokból nincsen lehetőség a dekonstrukcióra, és ilyen értelemben az iszlámnak mint vallásnak (ha kivételesen olyan homogén egységként tekintünk rá, amelynek mindegyik irányzata a Koránra hivatkozik), bizonyos értelemben kevesebb lehetősége van arra, hogy szimbolikusan értelmezze ezeket a sorokat.
Mégis azt látjuk, hogy a térség vallási tanítói egyre inkább elítélik a terrorcselekményeket, és egyre inkább világos, hogy a Dar al-Islam keretén belül működő irányzatok egyre inkább világosan szétválnak a terrorcselekmények megítélésének vonatkozásában. Ha tehát egyszerűen akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy európai beszéd szempontjából a terrorcselekmény politikai cselekmény és nem vallási cselekmény, az elkövetők perspektívája szempontjából pedig valláspolitikai cselekmény, ami azonban a mainstream vallási tanítással szemben áll.
Az események iszlámon belüli értelmezéséről azok a kollégáim, tanítványaim, akik érdemben foglalkoznak az iszlámmal – aminek az első bekerülési feltétele azaz, hogy valaki tudjon rendesen arabul –, azt mondják, hogy különbséget kell tenni a között, ami az arab nyelvű kommunikációban és a között, ami pl. az angol nyelvű kommunikációban elhangzik, és ebben van bizonyos fáziskésés. Az iszlám világát plurális világnak kell felfognunk, és csak az európai ellenségkeresés és ellenségképzés óhatatlan eljárása tekint homogén módon az iszlámra, és az, hogy a különböző tanítók, szervezetek, tekintélyek egymástól eltérő módon nyilatkoznak ezekről a dolgokról, az természetes az iszlám világában is. Az újdonság, hogy ezeket a nyilatkozatokat a köznyilvánosság Európában és Amerikában is egyre inkább megkeresi, és azt a média- és politikai küzdelmet, amit az iszlám új módú európai jelenlétével kapcsolatban vívnak, egyre inkább feltöltik az iszlámon belüli pluralizmus adataival és állásfoglalásaival.
Ferenc pápa a párizsi terror-cselekménnyel kapcsolatban III. világháborúról beszélt egy alkalommal. A kifejezést, hogy itt már nem terrorcselekményről, hanem háborúról van szó, nemcsak az ő szájából lehetett hallani az elmúlt napokban, hanem vezető politikusok szájából is. Hollande francia elnök is húzott egy ilyen határt, valamint több sajtóorgánum a párizsi terrorista merényletsorozatot az európai szeptember 11-ként említi, amely Amerikában is gyökeresen megváltoztatta az elnöki adminisztráció és a közgondolkodás hozzáállását, az akkori elnök pedig meghirdette a terrorizmus elleni háborút. Ugyanúgy elképzelhető, hogy az európai nagy államok politikusai is most – félretéve az érdekkülönbségeket – egyet fognak érteni a terrorizmus elleni háború tárgyában, amelyeket reméljük nem olyan eszközökkel, és ugyanolyan sikerrel fognak vívni, mint az amerikaiak vívták a háborút Irak teljesen értelmetlen, és semmilyen eredményt nem hozó szétdúlásával.
Hogy Ferenc pápa III: világháborút emleget, ahhoz két megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik, hogy a pápa is ember, és amikor ezeket a szörnyűségeket látja, akkor nem várható el tőle sem, mint másoktól sem, hogy hűvös és szofisztikált, minden részletében átgondolt véleményt mondjon. Fájdalmát fejezi ki. Olyan emberről van szó, aki tudja, hogy mi a háború, mert a II. világháború számára személyes tapasztalat volt. Ilyen értelemben talán azt emelte ki, hogy ez a szörnyűség egy globális problémát bemutató, és egy globális probléma súlyára, krízisére, aktualitására emlékeztető szörnyű történés, ugyanúgy elfogadhatatlan kicsiben – a párizsi merénylet szintjén – és nagyban is, a világon meglévő globális igazságtalanság szintjén is. Ahogyan a világháborúk történését nem lehet függetleníteni az észak-dél problematikától, ugyanúgy ezt a terrorizmus kérdését sem lehet függetleníteni – mint ahogy nem lehet függetleníteni a környezettel kapcsolatos problémákat sem ettől az igazságtalanságtól, hiszen a környezeti válság hátránya vagy károkozása a harmadik világ szegényeinél hatványozottan jelenik meg.
A másik megjegyzés az, hogy a pápa, elődei örökén is egyre egyértelműbben a béke hírnöke. II. János Pál pápa óta pedig a pápák a világvallások közötti párbeszéd hírnökei, és előmozdítói igyekeznek lenni. A kereszténység sokáig úgy tekintette magát, mint olyan egyedül üdvözítő vallást, amely kimagaslik a többi vallásból. Azonban az elmúlt 50-60, vagy talán 100 esztendő óta a kereszténység egyre inkább úgy tekint önmagára, mint egy szolgálati kötelezettséggel ellátott isteni küldött, amely a szavával, magatartásával és az intézményeivel elő kívánja mozdítani a különböző vallások közötti párbeszédet. Olyan párbeszédet, amellyel a saját különböző vallási hagyományokban a béke és a konstruktivitás, és nem a háború és destruktivitás kultúráját hirdetik meg közösen. A gyakorlati következménye az lehet ennek, hogy a világvallások összefogásából fakadó erő hozzájárulhat ahhoz, hogy az illető vallások a saját kulturális térségük gazdasági és politikai viszonyait ebbe az irányba próbálják elmozdítani, és az elkötelezett híveket ilyen értelemben világosítsák fel, és ilyen értelemben emlékeztessék arra, hogy a hatalmi és gazdasági érdekeknél előbbre való a szent érdek.
Beszélnünk kell a tettesekről is. Ez egy nagyon fontos szempont. Az egzisztenciális krízis és kilátástalanság mindig táptalaja tud lenni a radikalitásnak, és a radikalitás könnyen párosul az erőszakkal. Nem feltétlenül a mások szembeni erőszakkal, az önmagunkkal szembeni erőszak is idetartozhat, amikor emberek a kilátástalan helyzetüket öngyilkossággal fejezik be. Lassú vagy gyors öngyilkossággal, tehát alkoholfogyasztás, drogfogyasztás, dohányzás stb. vagy egyenesen ad hoc valamely eszközzel véget vetnek az életüknek. Itt mások életének vetettek véget.
A modernitás kutatói a társadalomtudományban és a vallástudományban is hangsúlyozzák, hogy a modernitás individualizációval jár együtt, ami azt jelenti, hogy azok a problémák, amiket a nagyon gyors társadalmi változás szült Európában, olyan súllyal terhelődnek rá az egyénre, hogy az nem bír vele megbirkózni. Az orientációt vesztett egyének vagy az egyéni orientáció kötelezettségével túlterhelt emberek számára, akiknek a hagyomány stabil támpontjai nélkül kell megtalálniuk azt, hogy hogyan igazodjanak el a pluralitásnak ebben a dzsungelében, az egyértelmű válaszok és az erőskezű vezetők mindig vonzók.
Ilyen értelemben talán drámai most mondani, amikor a tetemek még alig hűltek ki Párizsban, de mégis, akik az iszlám ellen vonulnak a német utcákon, s a Pegida mozgalom tagjainak hangos kiáltása hangzik a kelet-német városok terein, azok ugyanúgy azt követelik, hogy erőskezű vezető, és nagyon egyértelmű beszéd legyen Európában. Ez ugyanaz a logika, mint amilyen logika mentén mások más erőskezű vezetőt és más radikalitási eszközöket találnak meg. Ugyanaz a radikalitási logika, amely szintén megszülte a maga brutalitásait – egyelőre még éppen nem személyek ellen elkövetett terror-cselekményekkel.
Ugyanakkor az is igaz, hogy nem csak nemzetbiztonsági okokból is, hanem talán emberiességi okokból is kötelesek vagyunk megpróbálni megérteni azokat, akik számunkra elfogadhatatlan dolgot cselekszenek. Miközben megpróbáljuk őket megérteni, az nem jelent számukra erkölcsi felmentést, vagyis nem helyeselhetjük egy csöppet sem azt, amit elkövettek. Azt is igen lényeges ilyenkor hangsúlyozni, hogy bizonyos értelemben ezek az emberek is áldozatok: áldozatai egy társadalmi helyzetnek, egy kulturális helyzetnek, és áldozatai a vallási és politikai fanatizmus vezéralakjainak.
Ide tartozik a migráció és a terrorizmus szoros összekapcsolása is, amelyet differenciáltan kell felfogni. Minél nagyobb a bizonytalanság, annál nagyobb a kísértés arra, hogy a vendetta logikáját alkalmazzuk. Egy olyan Európai Unió, amelyik a saját maga működtetésével is nagyon nagy bajban van, és az olyan országok, amelyek megszokták azt, hogy évtizedek, adott esetben évszázadok óta állandóan áldozatnak tekintik magukat a saját felelősség „zárójelbe tételével”, azoknak bizonyos értelemben kapóra jön a migrációs hullám. És – bocsánatot kérek, de – kapóra jöttek a párizsi merényletek, a Charlie Hebdo-s merénylet vagy még számos más merénylet. Minden kapóra jön, ami révén a populista politika Európát vagy Európa bármely országának fenyegetettségét elementáris evidenciával az emberek orra alá tudja dörgölni. Ugyanis erre a fenyegetettségre való hivatkozással számos olyan döntést lehet hozni, amit egyébként a plurálisan gondolkodó, megosztott Európa nem hozna meg. Ahonnan én tudom látni a történéseket, az nem a biztonságpolitikai szakértés, és nem a gazdaságpolitikai megértés, hanem a kulturális sokféleség vallási dimenziójának elemzőjének perspektívája. Innen nézve azt kell mondjam, óriási károkat okozott már eddig is Európában és Magyarországon is a migrációval foglalkozó olyan közbeszéd, amely az ellenségképet nagyon elmélyítette. Hatalmas indulatok korbácsolódnak fel a lakosságban. Olyan mértékben kriminalizálta ez a beállítás ezt a nagyon színes tömeget, amelyik ki tudja, miért áramlik be Európába, hogy azon kell csodálkoznunk, hogy az európai lakosság pl. a magyarok is, vagy a szerbek, vagy a görögök még nem ragadtak kapát, kaszát és nem ölték halomra az idejövőket. Az is sajnos látható, hogy ezt az ellenségképet borzasztóan könnyű összekapcsolni a terrorizmusról kialakult ellenségképpel. Feltételezem legalábbis, azok a politikusok, akik most a politikai póker asztalon az osztó pozícióban vannak, azok bizony minden módon ki fogják használni ezt az összekapcsolást arra, hogy a belpolitikai nehézségeiket most kezelni tudják. Politikai elemző ismerőseim mondják, hogy Magyarországon is a belpolitikai problémák miatt csökkenő tetszésindex a migrációval kapcsolatos politika miatt helyrehozható volt. Feltételezem, hogy ez Németországban is így van, hogy miközben a migrációval kapcsolatban a kormány nehéz, megosztott helyzetbe került, most majd a párizsi merénylet kapcsán egységet fognak tudni sugározni és ez meg fogja növelni az eddig elbizonytalanodott németeknek is a szimpátiáját a kormány mellett. De hát ez nagyon ősi történet, minden kultúra az előző kultúra temetőin, hulláin táncolva épül fel. Ez most is így van.
Máté-Tóth András
A szerző habilitált egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszékének tanszékvezető professzora.
Be First to Comment