Az én életemben, a munkámban a legfontosabb szolidaritási forma: a türelem. Türelem akkor, amikor már az elmúlt hetekben a túlórák úgy a fejünk fölé tornyosulnak, hogy az ember nem vágyik semmi másra, csak egy kiadós alvásra. Türelem akkor, amikor a sokadszor visszatérő beteg már nem a gyógyulás reményében érkezik hozzánk, hanem menekülési utat választ otthoni problémák elől. Türelem akkor, amikor a „Mi a panasza?” kérdésre az a válasz, hogy „nem tudom”, vagy amikor a páciens már olyan kétségbeesett, hogy a testi panaszok miatt kialakult feszültséget az orvoson tudja csak levezetni.
Könnyű? – Nem az. Sokkal nehezebb, mint amit medikusként a legrosszabb, a legnehezebb pillanataimban is valaha gondoltam volna. De nem szabad elfelejtenünk azt a lelkesedést, amivel ebbe a hivatásba belevágtunk. Nehéz idők jönnek. Úgy kell helytállnunk munkánk során, olyan helyzetekben kell megfelelnünk, amelyekben korábban sohasem próbáltuk ki magunkat. Mégis azok a páciensek, akik ránk bízzák magunkat, nem csalódhatnak: a mi felelősségünk és kötelességünk, erőnk felett teljesíteni.
Nem csak új helyzetekkel és a növekvő terheléssel kell szembe néznünk, de higgadtnak kell maradunk és megnyugvást kell tudnunk sugallni a körülöttünk élők számára. Mi vagyunk azok, akik az első sorban küzdünk ezzel az újfajta veszedelemmel, így aztán tőlünk várják, tőlünk várhatók azok a viselkedésminták is, amiket embertársainknak is követnie kell olyan helyzetekben, mint amiben most vagyunk
Be First to Comment