Falus András „Szinte féláron”

Szinte foglalkozási ártalomként évtizedek óta saját szűkebb érdeklődési területeimen (immunológia, genetika-epigenetika) túltekintve nagyon foglalkoztattak a tudománypolitikai és a tudományetikai kérdések. Előbbinek sokszor inkább elszenvedője voltam, utóbbi viszont döntéseimet is érintette.

Ez az összefoglalás (egy korábbi írást frissítve és aktualizálva) mintegy narratíva: objektívnak szánt elemzés és vállaltan szubjektív értékelés keveréke.

A hazai és nemzetközi tudományos kutatás és a felsőoktatás világában élve az elmúlt évtizedeket tudom, hogy a kereslet és a kínálat itt is lényeges tényező, ha másképp is, mint a gazdasági életben. Persze hogy nem baj, ha valamit olcsóbban vehetünk meg, végül is nagyon érdekes darabokra lehet a tudományos turkálókban is lelni. Gyönyörű, eredeti újrafelfedezéseknek vagyunk tanúi, egy-egy, a maga korában kevésbe divatos folyóirat elfelejtett cikkét újraolvasva nagyszerű „aha élményekben” részesülhetünk. Ha azonban a kínálati oldalon produkál a tudományos kutató valami „lelakott” portékát, hát az bizony az ember hitelességét csorbítja. És a hitelesség fizetőeszköz, konvertálhatatlan valuta a tudomány világában.

Hitelesség és közlési kényszer; plágium és csalás

Hitelesség. A nagy nemzetközi tudo­má­nyos porondon hatalmas kutatói tömeg hömpölyög. Régi, patinás is­ko­lák mellett vadonatúj munkacso­por­tok jelennek meg, arcok, nevek, kulcs­szavak repkednek a tudományos cyber­térben. Hagyományos is­kolák válnak anakronisztikussá pil­la­natok alatt, és néhány hónap is elég, hogy új trendek jelenjenek meg, divatok, ha úgy tetszik. Mind­erre ráépül a kétségtelen „publish or perish” (finoman szólva: közölj vagy szűnj meg, helyenként újabban innovate or perish) kényszere, hogy „el kell adni” a közleményeket, ezeknek impakt – hatékonyságértékük van. Minél többen olvassák a folyóiratot, annál többen idézik azt saját munkájukban, és minél többen idézik, annál magasabb az impaktértéke. Nyilvánvalóan ezen tudományos kiadványok szerkesztői jobban válogathatnak, csak a legkiválóbb, legeredetibb kutatásokat közlik le. Az idézettség, a közölt cikkek impakt­ér­tékét számolja a szcientometria, a tudományos teljesítmény egyfajta mérési eljárása. Mert bizony a tudományos karrier során mérnek is, összesített impaktot, idézettséget, egyenletes teljesítményt, vezetői szerepet, megszerzett pályázatot, PhD-tanítványok számát, a tanítványok karrierének értékszámait stb. Nyilván ez az értékelés nem ugyanúgy történik ez az élő- és élettelen­ter­mészet-tudományok, illetve a tár­sa­dalom-, bölcsésztudományok esetében, nem is korrekt eljárás ezeket formailag összemérni és ugyanolyan sematikus értékrendszerben összevetni. Ráadásul sokszor valódi eredmény csak a természet- és társadalomtudományok együttműködése és kommunikációja nyomán alakul ki. Példaként, mint ma már egészségneveléssel is foglalkozó kutató, néhai Kopp Mária nyomdokán megtanultam, hogy szociológiai, pszichológiai, demográfiai, pedagógiai, sőt történelmi hagyományokban kifejeződő szemlélet nélkül az egészségtudatosságra nevelés, megmaradva kizárólag az orvosi és biológusi megközelítésen alapuló felvilágosító előadások szintjén, lapos és hatástalan. Versenyszféra ez is, az bizony a javából, hiszen a paraméterek elismerést, kinevezést, anyagi támogatást, ösztöndíjak, címek sorsát határozzák meg. Lehet ezt mechanikusan, de körültekintően is végezni, hiszen nyilvánvaló, hogy a „beparaméterezett” kutató habitusa, iskolateremtő képessége, személyisége is nagyon lényeges értékelési tényező kell hogy legyen. Ha értelmesen, rátekintően és a szakterület kellő ismeretében mérünk, ez nagyjából – nem abszolutizálva a szcientometriát – rendjén is van így. Ebből a versenyhelyzetből azonban óhatatlanul következik, hogy a karriernyomás, a sürgető kényszerek vagy csupán a feltűnési hiúság bizony nemtelen eszközök alkalmazására, torzításokra, mondjuk ki, plágiumra vagy nettó csalásokra is késztethetnek.

Aki csal, annak nem az a büntetése, hogy rájönnek, mert gyakran sosem derül ki a valótlanság. Az igazi, életre szóló büntetése a csalónak, hogy ő többet nem tud már másnak hinni. (Egy amerikai barátom gondolata a nyolcvanas évekből.)

Tudománypolitika, oktatáspolitika, politikai abúzusok

Az alábbi gondolatok nem a mindenhol és mindenkor előforduló egyedi etikátlanságokról szólnak, hanem azokról a jól vagy kevésbé jól működő társadalmi rendszerekről, amelyek csökkentik vagy éppen hogy vonzóbbá teszik ezt a kísértést.

Hatalmas felelőssége van a mindenkori tudománypolitikának. Nem járunk messze az igazságtól, ha hazánkban nem a tudománypolitika hibáiról általában, hanem a koherens, kiszámítható, átlátható, politikai irányokon átnyúló, konszenzusos elvek, érdemi tudománypolitika rozoga állapotáról, sőt hiányáról beszélünk. Tudniillik azt a kampányszerű kapkodássorozatot, azt a lobbista, improvizatív voluntarizmust, azt a szlogenekkel, lózungokkal hígított áltevékenységet, ami a rendszerváltozás utáni éveket rövid kivételekkel jellemezte, szerintem egyszerűen gúny tudománypolitikának nevezni. Mindennek a tetőzése a Magyar Tudományos Akadémia elleni statáriális eljárás, amelynek a maga bárdolatlan, brutális stílustalanságán túl az értelme, a valódi tudományos, társadalmi haszna sem ismert a mai napig. Mindezt megelőzte a legjobb magyar/nemzetközi felsőoktatási intézmény, a CEU kiebrudálása, és követte az a folyamat, amely néhány nagy egyetem valódi autonómiájának politikailag kinevezett kuratóriumok mögé rejtett gátlástalan eltaposását eredményezi napjainkban is.

A Magyar Tudományos Akadémia (még az intézethálózat mai napig tényszerűen indokolatlan és igazmondási kihívásokkal is látványosan küszködő, hatalmi abuzálásával való leválasztása után is) és a még szuverén egyetemek egyedül állnak a tudományirányítás tartalmi oldalán. Igen, mentális abúzusról van szó, a fiatal, most szocializálódó tudósjelöltek a mentoraikat, tanáraikat rángató és megalázó érthetetlen és cinikus hatalmi játék láttán életre szóló, megnyomorító, nyomot hagyó kiábrándításáról, esetleg Magyarországról elűzéséről van szó. A felsőoktatásnak, doktorképzésnek ez is eminens feladata, az Akadémiának mint a nemzet „tanácsadójának” pedig a legfőbb dolga. Tehát nem más, mint kortól, társadalmi beágyazottságtól, politikai meteorológiától, sőt még múló divatoktól is függetlenül, a legújabb, legkorszerűbb nemzetközi trendek érzékeny felismerése, vonzó kommunikációja és a hazai, nemzetközi realitásokat figyelembe vevő bevezetése. A különböző diszciplínák egyedi sajátosságait figyelembe veendő feladatok közé tartozik a nemzetközi tudományos normák egyértelmű bemutatása, a lehető legmagasabb színvonal folyamatos biztosítása. A Magyar Tudományos Akadémia vezette be a Lendület programot, amely elsősorban a külföldről hazatérni kívánó fiatal tehetségeknek ad hazai szinten nagyon jelentős támogatást tudományos önállóságuk itthoni megvalósításához. Emellett az MTA részvételével valósult meg pár éve a NEKIFUT program, amely a hazai infrastruktúrák térképének elkészítésével tette átláthatóbbá, szervezettebbé a hazai kutatást. Hasonlóan a Lovász László előző MTA-elnök által kezdeményezett, a hazai közoktatást és a pedagógusokat módszertanilag támogató, valóban innovatív  Tantárgypedagógiai Kutatás, amely az általános és középiskolai oktatás, nevelés új útjait rendszerszinten próbálja meghonosítani. Ennek élő példája az utóbb  a COVID által is kikényszerített online, digitális módszereket vagy például a régi frontális oktatást felváltó interaktív, a közelálló korcsoportba tartozó tanulók egymást képzésében is részt vevő kortárs oktatási-nevelési stratégiák bevezetése.

Kiemelkedően fontos a klímaváltozással kapcsolatos vészjelzésekre adandó tudományos válasz, a nagy jelentőségű Vízprogram életre hívása, ami ugyancsak akadémiai kezdeményezés. Az MTA köztestületként (mintegy 17 000 tag) működő mozgástere azonban korlátos, igazán eredményes nemzeti tudományirányításhoz a mindenkori politikai akarat egyetértésére, aktív támogatására van szüksége. Mindezt meggondolt szakmaisággal, mindenki számára érthetően és őszinte egyenességgel, betartott szabályokkal kell (kellene) tenni. Azaz hitelesen, megfelelő konszenzust kialakítva, azt alaposan előkészítve.

A tudomány- és oktatásirányítási innovációknak csak addig van létjogosultsága, ameddig az alaposságával, hatástanulmányokon alapuló előkészítettségével és egyben gyorsaságával, bátorságával a kreativitást, a gondolati szabadságot, új trendek mielőbbi érvényesülését segíti. Annak a kiszámíthatatlan tétovaságnak, amelyben a kutatónak lokális (regionális, szakterületi) lobbiérdekek, ne adj’ isten politikai tetszés előtt kell illegetnie magát, legfeljebb ideig-óráig tartó jövője van, vagy merő, hamvába holt alibi kísérletezgetés. Kissé szkeptikusabban, így kellene ennek lennie, gyorsan ki kellene derülnie, hogy ez a tudományirányítási „bénázás” hatalmas veszélyeket rejt magában.

Világszínvonal és „brüsszeliánizmus”

Nézetem szerint a hitelességhez a mai magyar társadalomban a tudományok vonatkozásában elsősoron két prioritás szükségeltetik, az első a tudományok lehető legkiválóbb művelése, a második, a pályázati, értékelési rendszer újragondolása, lényegében újrateremtése.

A  természet- és társadalom-/bölcsészettudományok magas színvonalú, világszinten élvonalbeli gyakorlása nélkül nincs esély a lemaradás elkerülésére. Tudomásul kell vennünk, hogy csak egy mérce létezik, a mindenkori világszínvonal. Még a valódi hungarikum tudományok tekintetében is a választott téma időszerűsége, élő relevanciája, az alkalmazott metodikák korszerűsége az abszolút kritérium. Szánalmas és elfogadhatatlan az olyan, elég gyakran hallott köldöknéző indoklás a tudományos munkában (leszámítva egy-egy új módszer átvételét és elterjesztését), hogy „hazai viszonyok között először” csinált valaki valamit a felfedező kutatás szintjén. Olyan ez, mintha valaki „itthon világhírű”. Kérdésfeltevésében, a szakmai világirodalom ismeretében, az alkalmazható metodikák kiválasztásában, a kiértékelés igényességében, a vezetői koncepció megalkotásában, vállaljuk bátran, elitizmusra van szükség. A tudomány, ha az valódi tudomány, meritokrata elvek alapján működik. Ezekben a kérdésekben semmiféle kompromisszumot nem lehet kötni, többségi demokráciára való hivatkozás ürügye legtöbbször tetten érthetően álságos narratíva. A feltétlen ipari innovációra törekvés helyenként voluntarista irányai mögött is gyakran sunyi hatalmi érdekek, intézményes és személyes és rivalizációk húzódnak. A jobb és a kevésbé jó fogalmát beárazza a tudományos világ közvéleménye. Ebben a tekintetben felmérhetetlen előny az EU-hoz tartozás, hiszen ma már szinte csak kisebb-nagyobb, egymással komplementer kölcsönhatásban működő partnereket feltételező nemzetközi konzorciumokkal érdemes pályázni. Ezek a konzorciumok elképesztően kompetitív versenyben vesznek részt, és bár a kimenetre sokszor geopolitikai lobbiérdekek is jelentős befolyással bírnak, de még ezzel együtt is csak a szakmailag legkiválóbbak juthatnak jelentős európai forráshoz. Ugyanakkor, ne legyenek illúzióink, az EU-nak még sok javítanivalója lenne saját rendszerén, sajnos egyre szembeötlőbben látszik a „brüsszeliánizmus” rákfenéje, az irritáló, vízfejeket növesztő, önmagának feladatokat kreáló uniós bürokrácia kártékony hatása. Az észak-amerikai, japán és a kínai kutatási-innovációs közösséggel való lépéstartás érdekében csak remélni lehet az „önjavító” mechanizmusok működését, ami minden európai polgárnak fontos már csak a jövő nemzedékek érdekében is.

A tudományra szánt források, osztók és osztandók

A második tényező az elsőből következik, és ez nem más, mint a hazai tudományos bírálati, értékelési, támogatási rendszerek korszerűtlen és gyakorta provinciális jellege. Egyértelműen, a magyar tudományosság által kiválasztott (például az Akadémia szakmai egységeinek külföldi akadémiák hasonló közösségeivel való kapcsolatai révén) szakmailag megfellebbezhetetlen anonim külföldi bírálóknak kellene véleményt mondaniuk. Jelenleg ez nem így történik, vagy ha igen, akkor is hamar elhaló kampányok mentén kerül sor a külföldi értékelő behívására a rendszerbe. Alapvető axiómává, törvénnyé kell válnia annak, hogy a nemzetközi bírálatok „szentek” és felülírhatatlanok legyenek a dönté­sek meghozatalánál. A baj azonban ennél még nagyobb – ki kell mondani –, és a (tisztelet persze a kivételnek) sokszor botrányosan elfogult, lobbista pénz­elosztási rendszerben rejlik! Rendkívül demoralizáló, hiteltelenítő az a nem ritka gyakorlat, amely az igazán nagy összegű támogatások sok esetben teljesen szubjektív, „személyre szabott” odaítélésétől a tényleges eredményeket nélkülöző, felhabosított beszámolók következmények nélkül való elfogadásáig terjed. A hazai kutatói társadalom orra előtt zajló, érthetetlenül eltűrt jelenségek, a kutatás finanszírozásáért felelős intézmények egyes vezető tisztségviselői által a szakmai zsűrik munkájába való belenyúlásától az esetleges negatív bírálatok elsüllyesztéséig mind-mind súlyos értékvesztést, kiábrándult cinizmust okoznak.

És nincsenek következmények! Nem tudok arról, hogy egy a saját vállalásához képest nem vagy feltűnően „alulteljesítő” pályázónak és intézményének vissza kellett volna fizetnie a mindannyiunk (magyar és európai polgártársaink) adójából kapott milliárdos támogatást! Ahogy egyik nemzetközileg is kiemelkedő tudós barátom kérdezte: „hát nem félnek ezek?” Úgy látszik, hogy nem, és a protekcionizmus, majd utólag a mundér védelme annyira polgárjogot nyert ebben a szférában is, hogy gyakorta inkább a csúsztatásokkal, hazudozással elégedetlenkedők és azok ellen szót emelők minősülnek okvetetlenkedő konfliktuskeresőknek.

Mélységesen egyetértek azzal a nézettel, hogy a mai magyar társadalom legfőbb tragédiája az egyre gátlástalanabb korrupció, amely sajnos, ha nem is egyes politikai melléklépcsőházak, privatizálási ügyek szintjén létezik, de a tudományos támogatások szféráját is megfertőzte. Igaz ez a közbeszerzésektől kezdve a tudományos pénzek elosztásán át akár csak (?) a mutyizó egyes közszereplők kártékony, romboló tevékenységéig. Az a rendszer, amely nem irtja ki radikálisan magából, akár tűzzel-vassal ezt a rothadást, az önmaga sírját ássa. A tudományban ráadásul az elkótyavetyélt pénzeken túlmenően nagy a kártevés, hiszen a provinciális, lobbista protekcionizmussal fiataljainkat tesszük küzdésre, érvelésre képtelenné, alkalmatlanná  a nagyon éles nemzetközi versenyben való részvételre, nem beszélve kiábrándulásukról és következményes  nihilizmusukról.

Ezzel a tendenciával gyorsan „biztosíthatjuk” a nemzeti tudásbázis fokozatos felmorzsolódását, amely megint csak egy arctalan, nemzetközileg legfeljebb másodrendű magyar tudományos értelmiség képét vizionálja pár éven, évtizeden belül. A rombolás sajnos – történelmileg ezt nagyon jól tudjuk – sokkal gyorsabban megy, mint az újrateremtés. Szerintem ez az igazi nemzetvesztés!

A tudomány kommunikációja, démonok és bálványok

Hogyan kell tanítani

Egy fa alatt ül a mester és a tanítványa. /A Mester tizenhét éves. /A tanítványa hetvenéves. /A Mester tanítása abból áll, hogy hallgat. /A tanítvány meghallgatja a mester hallgatását, és /minden kétsége eloszlik.

Dhattatrey első koanja (Popper Péter).

Valaminek a hatékony közlése kettőn múlik, azon, aki mondja, és azon, aki hallgatja. Szilárd meggyőződésem, hogy ha megtaláljuk a megfelelő kifejezési formát, mindannyian alkalmasak vagyunk a közlésre és a befogadásra is.

A tudomány hatékony, vonzó és proaktív kommunikációja, ami túlmenően a felnőtt ismeretterjesztés nélkülözhetetlen misszióján, alapvetően a kora gyerekkorban, az  iskolákban kezdődik és alapozódik meg. Rubik Ernő mondja egy nyilatkozatában:

„A jó iskola az nem csodát tesz, semmi mást nem tesz, mint hogy segít abban, hogy mindenki olyan legyen, amilyen tud lenni. Senkit nem lehet tehetségesre nevelni, tehát nem lehet tehetséget egy injekcióval belénk plántálni. Viszont a bennünk rejlő különböző tehetséget igenis lehet támogatni és segíteni kifejlődni. Tulajdonképpen az iskolának a legdöntőbb feladatát én abban látom, és azt hiszem, hogy talán ebben a legkevésbé eredményes, hogy segítsen megtalálni önmagunkat.”

Az iskola szintjén még egyértelműbb a nemzeti oktatás- és tudománypolitika szoros összefüggése. Sokan és sokszor hangoztatták, hogy tragédiaközeli a mai magyar középiskolai oktatás helyzete, és azonnali változások esetén is évekig kell majd várnunk, míg valami pozitív változás jelét látjuk. Egy sor felelőtlen, voluntarista döntés miatt például a természettudományi tárgyakat tanító tanárnak jelentkezők száma soha nem látott mélypontra került, mint az ELTE-re pár éve, tudomásom szerint egy (!) fő jelentkezett fizikatanárnak, és a vidéki egyetemeken sem jobb az arány. Az egyetemi felvételiknél zavaros helyzetet teremt az emelt és nem emelt szintű érettségi körüli feltételrendszer átgondolatlansága, például ott, ahol a biológia kiemelt, ott a kémia nem, ami ezen tudományágak egymásra épülése miatt jelentős dilettantizmusra utal. A helytelenül, nem átlátható módon monopolizált kiadású középiskolás tankönyvek (például biológia) sok esetben az önálló gondolkodásra, testünk ismeretére, a bioszféra teljességének szemléletére, az evolúciós szemléletben való eligazodásra nevelés helyett felesleges (és sokszor rég valótlannak bizonyult) részletekkel tömi meg a 14–18 éves fiatalok fejét. Nem úgy kell fejleszteni a középiskolai oktatás színvonalát, hogy „átemelünk” anyagrészeket az egyetemi oktatásból a középiskolába! Ehelyett egy értelmes középszintű oktatás gondolkodni, eligazodni, kérdezni és kritikusan szűr­ni tanítja meg a tizenéveseket. Az ún. „frontális” oktatást fel kell váltani­uk a sokkal interaktívabb, például di­gi­tális kultúrán alapuló tanítási mód­sze­reknek. A COVID–19 pandémia so­rán kötelezően megvalósuló online ok­tatás bizonyította ennek a formának a létjogosultságát. Kiemelkedően fontos a szemléleti alapok megte­rem­tése, erre az egyetemek, főiskolák rak­ják majd rá a saját specifikusabb tu­dás­anyagukat. Az elkeserítő PISA- fel­mérések adatai is magukért beszélnek.

Nem véletlen, hogy a sok szenzációéhes, magát „tudományosnak” eladó bulvár bóvli könnyedén terjedhet a tömegkommunikációban (mint amilyen a sok obskúrus, zömmel külhoni őssejtklinika vagy a védőoltás-ellenesség felelőtlen propagandája) egy ostoba módon értelmezett információs konzumszabadság sekélyes ürügyén. Külön tragédia számos politikai (és költségvetési) döntéshozó alul- (és félre-) informáltsága. Előfordulhatott a közelmúltban, hogy egy orvosbotrány szereplőit kormányszintű személyiség támogatta és kísérelte megvédeni, holmi félreértelmezett lokálpatriotizmus okán. Kérdezem, miért nem vesznek igénybe ezek a hölgyek és urak szakértőket (úgy értem, valódi, hiteles, a tudományos közvélemény által validált szakértőket)?

A tudományos és áltudományos hírarzenálból, megfejelve az internet kritikátlan használatával és megfelelő iskolai oktató, nevelő, tanító alapozó tevékenység nélkül valóban iszonyú nehéz válogatni.

Pedig egyszerűen nem igaz, hogy a valódi tudomány száraz, unalmas, mert az, ha megfelelően vezetik be, adják elő, igenis izgalmas, tartalmas és építő jellegű. Ezt tapasztalhatjuk a legtöbbször érdekesen értékes programokat szolgáltató Discovery Channel, Spectrum, National Geographic csatornákon, és legújabban egyes hazai hírportálokon (például mta.hu)  is láthatjuk. Állandóan és minden lehetséges publikus fórumon el kellene mondanunk, hogy szinte minden, az egész felnőttkori szemléletet, világlátást meghatározó hatás az iskolákban dől el, elsősorban a 10–18 éves korban! Kinek higgyen a laikus olvasó? Ismét a hitelességhez értünk, ami a tudáson alapuló befogadás egyik fő alkotórésze.

Ezen a drámai helyzeten az Akadémiának a közoktatás módszertani támogatására vonatkozó, már említett Tantárgypedagógiai Kutatás, számos tehetségtámogató szerveződés ugyan javíthat, de túl ezen azonnali kormányzati/önkormányzati szintű döntéseket kell hozni, és ennek minden gazdasági mérlegelése fölé kell helyezni prioritásként. Létkérdés a tanártovább­kép­zés állandósítása, persze ez sosem lesz hatásos (nem különben vonzó) a tanárok hatalmas, teljesen felesleges, ráadásul távolról elrendelt (Klikk) adminisztratív terhelése árnyékában.

Vészharangot kell kongatni? Igen! Ha nem teszünk a középszintű oktatást illetően azonnal radikális lépéseket, a húszas, harmincas évek majdani gondolkodó, korszerűen alkotó értelmisége drámaian felhígul egy diplomás konzumidióta réteggel, ami Magyarország további rohamos balkanizálódásához és a gazdasági szférán túl mentális kiszolgáltatottsághoz fog vezetni.

Hihetetlenül fontos a világos, érdekes, őszinte beszéd a tudománnyal foglalkozók részéről. Az igazat mondó, reális és „emészthető” közbeszéd minden tudományos kutatónak alapvető feladata! Természetesen a helyzet megváltoztatásában a médiának is nagy szerepe van, de ebben a kérdésben én személyesen optimista vagyok. Először is nagyon sok kitűnő, elhivatott tudományos újságíró dolgozik Magyarországon. Másodszor, állítom, hogy a világos, érthető beszéd igenis „nézettséget” fog jelenteni, és idővel például még a kereskedelmi televíziók is reklámbevételt is teremtő, vonzó, jó befektetésnek fogják tartani a látványos, interaktív műsorokat. Jó (és sajnos ritka) példa volt erre, különösen a sorozat első néhány szemesztere idején a Mindentudás Egyeteme népszerűsége, nézettsége. Az Egyesült Államokban például a PBS csatorna ilyen, nagyon jelentős nézettségi mutatókkal. Remélhetően ez a népszerű forma hamarosan, az Akadémia közvetlen szakmai kontrollja mellett újra jelentkezik.

A hazai tudománykommunikáció elmaradottságából három alapvető baj következik. Az első, ha a tudományt bálványnak, mindenhatónak próbáljuk beállítani (csodadoktoroktól származó, valamelyik külföldi hírportál „zanzásított, kisszínes” anyagából szalagcím a „rák gyógyszeréről” vagy az „édesszájúság”, a „sörhas” és a „promiszkuitás” génjéről). Minthogy a tudomány változó, fejlődő, a cáfolhatóság kritériumát is magába foglaló világot jelent, természetesen egyáltalán nem mindenható. Így azután, az irreális elvárások miatt nagyon könnyű csalódni és átbillenni a másik rossz szélsőséghez, a démonizáláshoz (ide tartozik például a néha teljesen szélsőséges „sötétzöld” átokszórás a génmódosított növények ellen, úgy általában és a súlyosan káros hatású oltásellenesség). Amikor ez is lecseng, akkor következik az érdektelen ignorancia állapota (a „minek erre pénzt költeni, ki tudja, lesz-e valaha kézzelfogható haszna” köldöknéző, gyakorta politikai oldaltól független, csőlátó demagógiája). Nagyon fontos, hogy a tudomány az iskolai oktatásban megalapozott módon, tanácsadói hitelességgel segítsen mindannyiunknak, egy értelmes szinten tájékozódni a világ azon 99,9 százalékában, amihez a világon senki nem ért professzionális szinten. Jó példa az értelmes orvosbiológiai tudományos kommunikáció elmaradottságára pár éve a H1N1 vírus elleni oltásra adott, időnként teljesen agyament reakciók sorozata, ami persze a szakmai fórumok lassúságát, az orvostovábbképzés hiányosságait, de elsősorban a mai magyar társadalom elkeserítő bizalomvesztését is minősíti. Rövidesen, hónapokon belül szembe fogunk nézni COVID védőoltásokkal, és kikerülhetetlen lesz az egyértelmű, őszinte, az embereket felnőttnek tekintő kommunikáció, hogy elkerüljük az értelmetlen oltásellenes konteók hínáros közegét.

Tudásalapú társadalom? Ethosz-alapú társadalom? Mi a sorrend?

Ne legyünk naivak, a tudomány közélete olyan, mint a társadalomé, tükrözi azt. Sokszor mondjuk, hogy tudásalapú társadalom lenne az ideális cél. Nem tudok erre egyértelmű igent mondani, mert tanártársaimmal és másokkal együtt, szerintem az első lépés az a görög-zsidó-keresztyén kultúrán és morális elveken alapuló, a nemzeti tradíciókat tisztelő, és egyúttal a korszerű nemzetközi kultúrát is prioritásként igénylő ethoszalapú társadalom megvalósítása, illetve legalább az efelé haladó közösség kialakítása lenne. Csak az etikai alapvetéseken keresztül lesz elérhető a valódi tudásalapú társadalom, a tudás, a tudományosság túlzások nélküli helyére kerülése. A tudománytalanság, pláne a tudományellenesség ugyanis a legetikátlanabb magatartás akár egyéni, akár társadalmi szinten! A moralitás széles körű érvényesülése, az etikai közmegegyezés normalitása nélkül az ún. „tudásalapú társadalom” cinizmust, szűklátókörű bigottságot, elidegenedett és elidegenítő hideg technokratizmust jelent, jó esetben. Rossz esetben ez a mentális gettó áporodott korrupciót, a társadalom foszló, lélekgyilkos atomizálódását hozza sajnos karnyújtásnyi közelségbe.

A „söton” mint a sötétség mértékegysége

Egy barátommal sok évvel ezelőtt egy hosszú vonatút során (a hülyéskedésig menő fáradtságból eredően) ötle­tel­ve alkottunk egy új fogalmat, a söton fogalmát. Azt találtuk ki, hogy ha az elektromágneses jelenségekért (például fény) felelős elemi részecske a foton, akkor a sötétség egysége a söton kell legyen (bocsánatot kérek fizikus kollégáimtól).

A provincializmus, a bigott tudománykodás és kezes partnere, a tudományellenesség, az etikai relativizálás, azaz etikátlanság, a mutyizás, a korrupció életveszélyes sötétséget jelent, amelynek mértéke csak megasötonokban mérhető.

„Szinte féláron”, hangzik a korábban jól ismert reklám. Nem! Értékén kell kezelni, beárazni, tanítani és kommunikálni világunk azon csodálatos szegmensét, amit tudománynak nevezünk.

A holnap Magyarországa, gyerekeink, unokáink miatt, mindenáron.

(A szerző egyetemi tanár emeritus, az MTA és az Academia Europeae rendes tagja)

Főkép: Mindennapi pszichológia
Forrás: Élet és Irodalom- LXIV. évfolyam, 35. szám, 2020. augusztus 28.