Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület, a Magyar Pax Romana, az Egyház és Társadalom c. online folyóirat – hagyományainak megfelelően – koszorút helyezett el Bibó István Duna-parti szobránál.
Az emlékbeszédet dr. Csepregi András evangélikus lelkész tartotta A fogalmak radikális újrakeretezése címmel:
Kedves Barátaim,
ma 64 éve tette meg Bibó István azokat a lépéseket, amelyek talán a legszélesebb körben lettek ismertek az életéből. A csupán néhány napja miniszter, aki a Parlamentben egyedül képviseli a kormányt, néhány csendesen nézelődő szovjet katona társaságában nyilatkozatot fogalmaz. „A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék.” A passzív ellenállás hónapokig tartott, benne Bibó szerepét is jól ismerjük, ami végül letartóztatásához és börtönbüntetéséhez is vezetett. Szabadulása után visszalépett attól, hogy szovjet hadsereg által támogatott kormányt ne fogadja el törvényes felsőbbségnek, amennyiben például a börtönben maradt társai érdekében írt kegyelmi kérvényekkel is az országot ténylegesen irányító pártfőtitkárt kereste meg, de az ellenállást élete végéig gyakorolta.
Bibó István szóhasználatát árnyalva és más tapasztalatok felé is kinyitva különböztessük meg a passzív ellenállást és az aktív erőszakmentes ellenállást. Bibó mind a kettőt gyakorolta. Passzív ellenállásnak tartom azt a magatartását, hogy távol maradt a forradalom leverése után berendezkedő kormány iránti minden legitimáló gesztustól. Emlékezetesen szép mondatokban indokolta ezt meg: míg megérti nagy formátumú és fontos területekért felelős emberek döntéseit, hogy a rájuk bízott ügyek érdekében a kormánnyal nyilvánosan kapcsolatot tartanak, az ő ügye, a szabadság és a közösség szempontjait egyaránt támogató politikai vezetés ügye ezt nem engedi meg. Aktív erőszakmentes ellenállásnak pedig azt a törekvését tartom, hogy szinte lehetetlenül szűkös kommunikációs helyzetbe szorulva is arra törekedett, hogy ápolja a fontos szavak jelentésének a fennmaradását.
Bibó több szó jelentésére is vigyázott a kortárs hazai megjelenés minden reménye nélkül írt, de a jövendő olvasókra annál inkább figyelő munkáiban, közülük most kettőt emelek ki: a demokráciát és a kereszténységet.
A „népi demokrácia” fölényét harsogó propagandasajtó által deformált tér egy félreeső zugában tűpontos szavakkal írt arról, hogy mit jelent a propagandisták által „polgárinak bélyegzett” szabadságjogok rendszere. A „polgári” bélyeg a hetvenes évek elején veszélyes vádnak számított, ha valakire rásütötték, karrierlehetőségek zárulhattak be előtte.
Bibó szerint a szabadságjogok egyetemes nyugati rendszerében egymást erősítik a parlamentarizmus, a többpártrendszer, a határidős és visszahívható végrehajtó hatalom, közigazgatással szemben is hatékony bírói jogvédelem, a sajtó és a gyülekezés szabadsága valamint a kiterjedt jogosítványokkal felruházott helyi önkormányzat. Ezek együtt olyan rendszert alkotnak, amelyből az egész sérelme nélkül egy elemet sem lehet kiemelni. A szabadságjogoknak ez a nyugati rendszere részben a görög, részben a római örökségből alakult ki, de a végső gyökere a keresztény erőszakmentesség gyakorlata. Amennyire érvényesül az erőszakot elutasító keresztény gyakorlat a polgári demokrácia technikai elemeinek a világában, annyira lesz a demokrácia a kiszolgáltatottabb, gyengébb egzisztenciájú tagjai, akár marginalizált tagjai számára is otthonossá, azok számára, akiknek más karakterű közösségekben a félelem vagy a szorongás lenne az osztályrésze.
Aki még emlékszik a hetvenes évek propagandájára, tudja, hogy Bibó ezzel a néhány mondattal a fogalmak micsoda radikális újrakeretezését végezte el. Nincs kisebb feladatunk ma sem, ha releváns keretbe szeretnénk állítani a propaganda szólamait.
Az újrakeretezés kísérlete a demokrácia fogalma mellett a kereszténység fogalmára is kiterjedt. Az a néhány mondat, ami Bibó életművében a kereszténység lényegét hivatott megragadni, nem volt beilleszthető sem a hetvenes évek Magyarországon művelt domináns teológiáinak a világába, sem a katolikusba, sem pedig a protestánsba, és nem illik abba az ideológiai keretbe sem, ami a mai magyar médiatermékek túlnyomó statisztikai többségében „kereszténység”, vagy akár „keresztény szabadság” címszó alatt jelenik meg. Bibó szemlélete végtelenül egyszerű: a kereszténységnek Krisztust kell tükröznie, Krisztus pedig arra tanított szavaival és gesztusaival egyaránt, hogy győzzük le magunkban a hatalmaskodásra és az erőszakra kényszerítő hajlamot, és győzzük meg a másikat arról, hogy nem kell tőlünk félnie, hanem békességben élhetünk. Közismert, hogy a történeti kereszténység sok-sok gesztusa ellentmond ennek a gyakorlatnak, Bibó éppen ezért idézi fel a krisztusi inspiráció egyértelmű karakterét. Krisztus személye, és Krisztus követésének kísérlete nélkül a kereszténység sokszor egymással is hadakozó felekezeti tradíciók zűrzavara lehet, amit a szemérmetlen hatalmi játszmák egészen mélybe vonhatnak és összekapcsolhatnak bármi más hátterű hatalmi játszmákkal is, ebből pedig nincs más kiút, mint a Krisztus iránti figyelem és a követésére vonatkozó hajlandóság. Az Ady által is megénekelt „mai kocsma” keresztény változatának újrakeretezése Bibó esetében nem más, mint a krisztusi kezdetekhez való visszatérés.
Ha olvassuk, hallgatjuk Bibót, talán több hittel és bátorsággal fogunk neki annak is, hogy magunk és a kortársaink számára megtaláljuk és megtartsuk a legfontosabb szavak elemi, igaz, életadó jelentését.
Néhány fénykép Tihanyi Károlytól:
Egyrészt helyes a használt fogalmak definiálása. Bárcsak mindenki azzal kezdené a megszólalását, hogy a továbbiakban általa használt fogalmak mit jelentenek.
Ma pl. mindenki demokráciát emleget, de egyik sem árulja el, hogy mit is ért alatta. Mivel mindenki mást ért, az ezzel kapcsolatos viták értéke nulla. Lehetne tanulni a matematikától, ahol az esetek többségében a használt fogalmak értelmezését adják ki.
Ma a demokrácia már csak azt jelenti, hogy demokratikus az, ha én uralkodok, antidemokratikus az, ha te. Ebbe nem lehet pl. a görögöket meg Bibót bekevereni, mert az már nem igaz.már
Másrészt: semmit sem ér az olyan definíció, melyet senki sem ért.
Éppen azért, mert a demokrácia már sokak számára azt jelenti, hogy „én uralkodok”, kell foglalkozni azzal, hogy mit jelent a demokrácia. Az „én uralkodok” ugyanis a demokrácia teljes jelentésvesztését mutatja, ahol a demokrácia csak egy kötelező nyelvi jel, hiszen mégsem mondhatom, hogy diktátor szeretnék lenni. Sőt nemcsak jelentésveszítésről van szó, hanem a jelentés ellentétének a megjelenéséról, hiszen a demokrácia éppen azt jelentené, hogy akár te is kormányozhatsz, a kormámyzás pedig szolgálat és nem uralkodás. Nem példátlan az, hogy egy szó ennyire kiüresedik. Például 1944-ben Magyarországon a propagandasajtó jelentős hányadában a „keresztény” azt jelentette, hogy nem zsidó, és magukat kereszténynek valló nyilasok öldöstek zsidókat, vagy akár csak zsidó származású keresztényeket, a kereszténység nevében. A „keresztény”-nek tulajdonított sok mai jelentésnek sincs semmi köze Krisztushoz, akitől pedig nem lehetne elvonatkoztatni.
Ahhoz pedig, hogy senki sem érti, annyit mondnék, hogy sokmindent meg lehet és meg is kell tanulni. Van, aki sakkozni tanul meg, van, aki autót vezetni, esetleg egy-két idegen nyelvet, a demokráciáról és a kereszténységről is lehet tanulni.