Press "Enter" to skip to content

Máté-Tóth András: „Nem is tudom”

Jegyzetek a szellemi autonómiáról

A budapesti Kossuth Klubban Pilinszky-est volt. Piarista diákként ott voltunk sokan, vagy csak néhányan. A költő már első szavaival olyan hangulatbuborékba vont bennünket, engem mindenképpen, hogy minden más innen, a buborékon belülről lett valami vagy akár vált semmivé. Jellegzetes, kicsit rekedtes, kicsit tenoros hangján beszélt, olvasta verseit. Mindent, tényleg mindent ezekhez viszonyítva érzékeltünk, értettünk, értékeltünk. Már nem emlékszem, ki beszélgetett vele, s azt sem, miről. Egyetlen epizód ragadt meg bennem, halványan bár, mégis jelentőségteljesen.

„Mi a véleménye a mai Magyarországról?” Dacára gimnazista tudatlanságomnak és naivitásomnak, felszisszentem a kérdésre. Egyrészt, hogy lehet ebben az egyszerre emelkedett, egyszerre ontológiai nehézkedéssel telt buborékban ilyen felszínes ostobaságot kérdezni? Miért kell és mennyire nem szabad az ihletet belerántani a hétköznapiság ócskavasai közé, melyekből akkori ketrecünk rácsai készültek? Másrészt, elég bizarr és bátor volt Pilinszkyt a nyilvánosságba hozni az aczélos önkény idején. Miért kell kockáztatni ilyen kérdéssel azt, hogy megint el kelljen telnie akár 20 évnek is, hogy újra hallgatóság elé ülhessen a költő? Nagyon jól tudtuk, Jelenitstől, az irodalomtanárunktól, hogy Pilinszkynek mi lehet a véleménye Magyarországról, válasza tartalmára nem voltunk kíváncsiak. Hanem arra, hogyan kezeli majd ezt a helyzetet, annál inkább.

„Finom anyagú a lélek. Sokan hordanak rendőrcsizmát. Nem is tudom, ki a miniszterelnök.” Ezt mondta, így mondta, azt hiszem. Nem emlékszem a közönség reakciójára, hogy tapsoltunk-e, vagy csak ültünk csöndben, hallgatva szavai visszhangját. De bennem ezek a szavak megmaradtak, újra és újra előkerültek, súlyuk csak nőtt, jelentőségük az értelmiségi és vallási önazonosságom számára egyre alapvetőbb.

Pilinszky sejtelmes, mégis határozott válaszában számomra a „nem is tudom” kijelentés a leginkább figyelemre méltó, a leginkább útmutató. Eltekintve attól, hogy a hetvenes évek elején Magyarországon nem miniszterelnök volt a kormányfő, hanem a minisztertanács elnöke töltötte be ezt a szerepet. S eltekintve attól is, hogy ennek a politikai pozíciónak, az összes többivel együtt, önálló szerepe alig volt, a rendszert is Kádár-rendszerként ismerjük. Mindezektől eltekintve „nem tudni” azt, hogy ki testesíti meg az akkori politikai és ideológiai rendszert, amely minden ember, legfőképpen is a művészek lelkében, hétköznapjaiban a totális cenzúra és megfélemlítés kifinomultságában is brutális eszközeivel meghatározó módon jelen van, az a szabadság és függetlenség valóságáról árulkodik. Nem tudni azt, amit mindenki tud, azt jelenti, létezik egy olyan viszonyítási rendszer, olyan mátrix, amelyben ennek a köztudott ismeretnek nulla értéke van. Miközben a hétköznapi tudás számára ez a legmeghatározóbb tájékozódási pont, amihez viszonyul a valóság egésze, aközben az írói tudás, a lírai mátrix számára ez a pont nem létezik.

Fontos számomra, hogy nem tagadásról van szó, nem szembenállásról. Pilinszky válaszában nem az áll, hogy a miniszterelnök rendőrcsizmával gázol az emberek lelkébe – ami egyébként a rendszer egyik legfőbb jellemzője volt. A költő válaszában olyan térből szólal meg, olyan teret nyit meg, amelyben a miniszterelnök nevének nem tudása fejezi ki annak jelentéktelenségét. Az évtizedes politikai személyi kultusz örökségével a tudatunkban azt hallani, hogy a kultúra számára a személyi kultusz tárgya említésre sem méltó, az olyasféle felszólítás, mint az egyház dogmáiban az anathema sit. Ne legyen szó róla, szokványos fordításban, átkozott legyen, közösíttessék ki. A görög kifejezés eredetileg azt is jelentette, állíttassék Isten színe elé, legyen az ő felemelő vagy elmarasztaló ítéletére bízva. A tanítóhivatali szóhasználatban vált az anathema egyértelműen átokformulává: aki ezt és ezt vallja, legyen átkozott, kiközösített. A „nem is tudom, ki a miniszterelnök” kijelentés az anathema elsődleges jelentését idézi. Nem ránk tartozik, Isten legyen a bírája.

A „nem is tudom” állítás ugyanakkor magában foglalja, fellebbenti a nagyon is tudom csak utalásszerűen jelzett jelenlétét. Abban a szellemi-politikai közegben, amelyben valami köztudottról állítja a költő a nem tudást, egyben egy, a köz-től gyökeresen eltérő, ahhoz semmiképpen nem fogható tudást, egy másik közösséget, viszonyrendszert jelöl meg elsődleges igazodási hálózatként. Lényeges, hogy nem szembenállásól van szó, hanem alternatíváról, mi több, kitérő egyenesek által alkotott felületről. Más horizontról, az erre vagy arra síkja helyett a magasság és a mélység tágasságáról. Arról, ahogyan valaki „a tengert marék vízként arcához emeli” (Mélypont ünnepélye).

Charles Taylor, korunk kiemelkedő kanadai filozófusa A szekuláris korszak (The Secular Age) c. kötetében a kortárs gondolkodás egyik legfőbb jellemzőjét az „immanent frame” kifejezéssel illette, amit horizontális keretnek tekinthetünk. Taylor szerint az, amit egykor a vallások transzcendensként vallottak és jelenítettek meg, s amit a közgondolkodás is valami ilyennek tartott, a szekuláris korban a horizontális, immanens keretbe kerül. Még beszélünk Istenről, kegyelemről, örök létezésről, de már nem a transzcendens gondolkodási keretben. A „nem is tudom” mögötti tudás erre a transzcendentális keretre utal, hasonlóan a tudós tudatlanság (docta ignorantia) középkori filozófiai alapállásához, amit negatív teológiának mondanak, holott kevés pozitívabb eszmerendszer sarjadt akkoriban, ami hatásában elért egészen Derridáig, Caputóig, Nancyig, a minden leszögezettség kötelező erejének felmondásáig. A filozófiai nyilvánvalóságok és a politikai táborok által meghatározott valóság kizárólagosságával szembeállított másik valóság, a misztika kiszolgáltatott radikalitása a nem tudás mögötti tudás.

Gondolhatjuk, tévesen, hogy az ilyen tudásnak nincsen köze az immanenciához, az ilyen misztikus látásmód nemcsak idegen a politikaitól, hanem egyenesen hiábavaló is. Mintha a némaságban élő kartauzi szerzetesek vagy a Tienanmen téren némán tüntető diákok nem hatnának a társadalmi közegükre. Mintha nem tanúskodnának arról, hogy ami magát abszolútnak és megkérdőjelezhetetlennek állítja, az mind relatív és megkérdőjelezhető. Mert létezik tágasabb tér, lenyűgözőbb ihlet. Amint Jézus mondta: „az én országom nem e világból való” (Jn 18, 36). Ezt a tágasságot érzékeli és próbálja szavakká formázni a líra, a filozófia és az imádság.

Bármelyik típusú megszólalást folyamatosan kísérti a pragmatizmus, a jelen viszonyainak gyakorlati átalakítása, hiszen a költő, a filozófus és a hívő is ennek a világnak a szorításában él. Ha nem képes ellenállni a hasznossági kísértésnek, akkor ideológia válik belőle, akkor a szentet háborús munícióvá silányítja, és eltéveszti lényegét, felszabadító lüktetését. Ha lemond eredeti ihletéről, akkor marad a rendőrcsizma.

Rilke sokáig levelezett egy verseket faragó katonatiszttel. Türelemmel és csodálatra méltó alázattal próbálta megvilágítani számára, mi a költészet. A tiszt értetlenkedése érthető. A győzelem vagy vereség koordináta-rendszerében a líra megfoghatatlansága és a felhasználásra való elemi alkalmatlansága idegen, oda nem illő. Egyik levelében Rilke azt tanácsolja: „Élje át a kérdéseket. Akkor majd talán, lassanként, egy szép napon élete beletorkollik a válaszba, szinte észrevétlenül” (Báthori Csaba fordítása). A líra, amint a filozófia és az imádság is, a kérdések átélése, megfogalmazott vágyakozás a megajándékozottságra, ami talán nem válasz a kérdésekre, de válasz a kérdezőre. Minden lelepleződése mellett is, a titok titok marad, rejtelem. Nem a megértése, szellemi tulajdonba vétele az ígéret, hanem az igézetében való megmaradás.

Pilinszky a „nem is tudom” válasszal talán önkéntelenül is elkerülte a csapdát, amelybe a deklarált hatalom és a vele szemben lassan deklarálódó ellenzék első vagy második nyilvánosságbeli megszólalásai bele kellett lépjenek, s amely azóta minden jelentős politikai diskurzustéma csapdája az értelmiség számára: a táboralkotó szóhasználat. A politikai szféra nemcsak a témákat foglalja le a nyilvánosságban, hanem a kifejezéseket is. Ez a hegemóniáért vívott küzdelem sajátja, amit Ernesto Laclau és Chantal Mouffe poszt-marxiánus részletesen kifejtett az üres jelölő és az ekvivalencialánc elméletükben. A nyilvánosság fogalmakat igényel, melyeknek első hallásra még nincsen meghatározott jelentésük, viszont alkalmasak arra, hogy a közszereplők a fogalom értelmezése során demonstrálják saját identitásukat és elhatárolódjanak a más nézetűektől. Ezek az üres jelölők tartják fenn az eleven társadalmi vitát, ami a demokráciának és az értékállításnak a tere. Az adott fogalmakról szóló vita néhány egymásnak feszülő táborba képes vonni az egyébként rendkívül sokféle érdekcsoportot, megteremtvén közöttük az azonossági láncolatot, amely a közöttük lévő eredeti különbségeket másodlagossá teszi. Ilyen kifejezések a demokrácia, a pandémia vagy a migráció, melyek önmagukban véve rendkívül összetett tartalmakra utalnak, de a nyilvánosságban plakátra festhető csatakiáltásokká válnak. Amit Laclau és Mouffe még nem láthatott, az a fenyegetettség és a pánik hangulata, amelynek szolgálatába állnak az üres jelölők, s amely már nemcsak tartalommal, hanem kötelező érvényű és egyértelműen orientáló politikai állásfoglalással is feltölti az adott kifejezést. A nyilvánosság legnagyobb vitákat gerjesztő vezérkifejezései vámpír-fogalmakká lesznek (Jules Monnerot), amelyek ellenséges táborokba vonják az embereket, és a bárányokból farkasokat csinálnak. Miközben ezek a folyamatok és dinamikák elkerülhetetlenek, Pilinszky „nem is tudom”-álláspontja azt a kérdést szegezi az értelmiség lelkiismeretének, hogy képes-e a politikai diskurzus tudomásulvétele mellett nem politikai diskurzust folytatni. Képessége azon múlik, hogy rendelkezik-e ihlettel, misztikával, és hajlandó-e ettől az ihlettől hajtva megszólalni a nyilvánosságban.

Az irodalom, a filozófia és a vallás jeles képviselői közül, megfigyelésem szerint, sokan vannak, akik a „nem is tudom” mögötti gazdag tudásviláguk megnyilatkozásait privátnak és szakmainak tartják, a nyilvánosság előtti megszólalásaikban pedig a nagyon is tudom politikai állásfoglalások dominálnak. Szorongva érzékelem, hogyan simulnak bele írók és költők azokba a politikai táborokba, melyek skatulyázásától eredetileg viszolyogtak. Filozófusok válnak politikai táborok vezérszónokaivá, a mindenre vonatkozó kritikai megközelítésüket csak egyik irány felé érvényesítve. Dermedten látom, hogyan fogják vallási képviselők a legszentebb szentet profán érdekek szekere elé. Igaz, vannak ellenpéldák, filozófusok, költők, papok, akik megmerítkeztek a közélet forgatagában, majd visszatértek íróasztalukhoz, odaülvén, -térdelvén eredeti ihletük elsődleges forrása elé. Mindkét út járható, mindkettőnek megvan a saját logikája. Én ma, amikor a politikai dimenzió totalitásának számos jelét tapasztaljuk, mégis a Pilinszky által jelzett nem tudást tartom sürgető iránymutatónak az értelmiségi hivatás megélése és megítélése számára.

Forrás: Élet és Irodalom PUBLICISZTIKA – LXV. évfolyam, 30. szám, 2021. július 30.

Fotó: G. Fábri Zsuzsa/PIM

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .