Press "Enter" to skip to content

James P. Carse:
Véges és végtelen játszmák
Az élet, mint játék és lehetőség – egy vízió

Az E&T könyvajánlója

Egyházfórum Alapítvány 2021.
Megvásárolható: Írók boltja, Új Ember könyvesbolt, Egyházfórum honlap

Sohár Anikó lektori ajánlása után a könyvben nem publikált fordítói előszó – Scharle Péter, Gibson Scharle Mónika  –  olvasható, majd Csepeli György recenzióját közöljük, amely az Egyházfórum legutóbbi számában jelent meg.

Lectori Salutem


Gondolatok a magyar fordításról

A rendszerváltoztatás előtt a könyvkiadóknál szokásban volt, hogy valaki az elkészült magyar szöveget összevetette az eredetivel, nem elsősorban minőségbiztosítás végett, inkább elővigyázatosságból: így könnyebben lehetett cenzúrázni. Ez a szokás – mármint az eredeti és a magyar változat összehasonlítása – 1990 után visszaszorult, s ezért nagy örömmel töltött el, amikor Scharle Péter ragaszkodott ahhoz, hogy a Carse-könyv esetében ez megtörténjen: számára igen fontos volt, hogy jó minőségű szöveg kerüljön a magyar olvasók kezébe. Aztán kiderült, hogy ez az összevetés életem egyik legnehezebb feladata: nem mindegy ugyanis, hogy mit tartunk jó minőségű szövegnek.

A szerző elhunyt, s örökösei ragaszkodtak ahhoz, hogy a szövegen semmiféle módosítást nem lehet végrehajtani, se magyarázó betoldás, se lábjegyzet, se fordítói elő- vagy utószó nem kerülhet bele: maradjon minden úgy, mint az eredeti amerikai angolban. Ami nyilvánvalóan képtelenség, a két nyelv, a két kultúra közötti különbség óriási, s végül ennek figyelembe vételére engedélyt is kaptak a fordítók. Azok a fordítók, akik nem külső megbízásból, hanem belső indíttatásból fogtak neki a mű magyarra ültetésének, s így nem kellett igazodniuk a megbízó kívánságaihoz: eggyel kevesebb kötél kötözte őket gúzsba, ám a vállalt munka így is roppant nehéznek bizonyult.

Először is, a könyv besorolása nem egyszerű, én leginkább tudományos esszének mondanám, ami azzal a kellemetlen következménnyel jár, hogy egyszerre érvényesek rá a mű- és a szakfordítás kívánalmai: a szöveg legyen szép, gördülékeny, könnyen olvasható, az olvasó lehetőleg észre se vegye, hogy nem magyarul írták, de ugyanakkor teljesen pontosan adja vissza a szerző mondandóját, híven őrizze meg stílusát, használja következetesen szakkifejezéseit, ne hagyja ki szójátékait, építse be vendégszövegeit és intertextuális utalásait, és a szöveg gondolati íve, logikai láncolata ne törjön meg sehol, megbicsaklás nélkül, egyenesen vigyen el a konklúzióig. Ilyen az elvárt eszményi fordítás.

A megvalósult fordításban – hosszas megbeszélések után – végül kompromisszumokat kellett kötni, s a fordítók döntése alapján ez mindig a szépség rovására történt: elsődleges volt a mondanivaló közlése, a fogalompárok felállítása és körbejárása, s ha közben megdöccen a szöveg, akkor ez az ára annak, hogy az angolul nem vagy nem elég jól tudó olvasó is hozzáférhessen Carse gondolatmenetéhez, ami ennek a vállalkozásnak a kiinduló pontja és fő mozgatórugója volt mindvégig.

Az ilyen megközelítés nehézséget okoz a műfordítónak, aki többnyire a magyar nyelvi-kulturális normákhoz igazítja az eredeti szöveget: tulajdonképpen elolvassa, értelmezi, majd megírja magyarul, s lektorként is erre hajlik. Itt azonban erről szó sem lehetett, pedig Carse szövege angolul sokszor játékos és könnyed, amit a veretes magyar mondatok nem mindig adnak vissza. Cserébe híven leképezik azt az ösvényt, amelyen végigjárva az eleinte esetleg berzenkedő olvasó a könyvet becsukva egészen biztosan gondolkodóba esik addigi vélekedéséről egyik-másik társadalmi konstrukciónk kapcsán. S ennél többet szerintem maga Carse sem kívánna…

Budapest, 2021. április 11.

Sohár Anikó


A fordítók ajánlása

Az elmúlt év őszén elhunyt vallástörténész és filozófus, James P. Carse a New York University professor emeritusa volt. Tudományos teljesítményei mellett szépirodalmi műveit (versek, elbeszélések mellett egy regény) is elismertség övezi. Kurzusaival az egyetemek világában népszerű, a közmédiában is keresett, díjakkal elismert előadóként Carse elhárított minden olyan kísérletet, amely hollétét fürkészte az istenhitek és az ateizmusok világai között húzódó gyepün. Gondolatmeneteiben tárgyilagosan elemezte, és minuciózusan megkülönböztette a hit (belief) és a vallás (religion) fogalmát. Mintha tudományterületén, elvárható semlegességre törekedve, isleges lett volna: magáról azt állította, hogy vallásos, ha ez a szó az emberi létezés kiismerhetetlensége iránti, szűnni nem akaró érdeklődést jelenti. Utolsó művében, egy felsőoktatási környezetbe helyezett talányos történetben fejezte ki aggodalmát a nyugati civilizáció általa legnemesebbnek tekintett alkotása, az egyetemi szellemiség önsorsrontó hanyatlása miatt.

*             *             *

Véges és végtelen játszmák megjelenése, 1986 óta megosztja az életviteli, társadalmi modellek iránt érdeklődő olvasók sokaságát. Első látásra nincs kockázata a figyelemnek. A kötet karcsú, jól tagolt, hat fejezetében 101 szakasz sorszámmal ellátva könnyíti meg a „hol is tartottam benne, amikor félre tettem” kérdés megválaszolását. Az első mondat felébreszti a kíváncsiságot, a következő oldalakon bevezetett, egyszerűnek tűnő fogalmak könnyű olvashatóságot ígérnek. A gyanútlan olvasó arra számít, hogy saját életének kérdéseiben eligazító megállapítások is következnek. Ehhez a reményhez képest csalódások fogják érni, mert a könyv nehéz olvasmány.

–          A szóhasználat következetes, de a szerző gyakran árnyalja a köznyelvben domináns, értelmező szótárakban visszaigazolt jelentéstartalmakat. Saját gondolatmenetébe rendszeresen illeszt be egy-egy kifejezést úgy, hogy annak jelentését csak rekurzív módon, használata közben teszi egyértelművé. Ez a szövegezésmód megviseli a tárgyalt témakör paradigmáit ismerő és elfogadó, iskolázott olvasókat. Figyelni kell. Amikor vitathatónak tűnik egy-egy állítás, azzal a kérdéssel kell szembesülni, hogy a szerzői fogalomértelmezés elfogadása esetén lehet-e értelmes olvasata. Általában az derül ki, hogy igen.

–          A gondolatmenet a szekuláris tudományok (irodalom, természettudományok, filozófia, politológia) medrében halad. Carse nagy (néha szinte meglepő) önuralommal kerüli el transzcendens, szakrális fogalmakkal tárgyalható kérdések felvetését. Más műveiből tudható, hogy ez a szűkítő feldolgozás tudatos. A hiány leginkább azokat az olvasókat zavarhatja, akikben az elemzések és következtetések spirituális rezonanciát is keltenek, a tárgyalásmódot emiatt elfogultnak, alkalmasint veszélyesnek, sőt károsnak találják.

–          Carse nem a tudomások tartományának bővítésére törekszik, hanem a meglévő ismeretek körében mutat ki olyan összefüggéseket, amelyekről az olvasó tudhatott, de nem talált fontosnak. Az elemzésekben előforduló szaktudományos hivatkozások vagy utalások a múlt század nyolcvanas éveiben elért színvonalhoz kötődnek. Negyedfél évtizeddel később akad köztük olyan, amelyet elavultnak találhat az olvasó. Különösen a média szerepének bővülése és a digitális technikák térhódítása miatt tűnhetnek egyes megállapítások idejét múltnak, vagy okafogyottnak. Tény azonban, hogy Carse – bár erre lehetett ideje és módja – nem írt Finite and Infinite Games 2.0 változatot.

–          Félreértések (és félreértelmezések) forrása lehet a játék és a játszma különféle tudományterületeken különböző értelmezésekkel használt fogalma. A játékelmélet (mint a racionális döntéshozók között kialakuló stratégiai műveletek matematikai modellezésének tana) a társadalomtudományok, a logika, a rendszerelmélet körében kap aktualizált alkalmazást. Carse nem igazodik egyikhez sem, saját értelmezést ad és abban következetes. Az olvasó mérlegelheti, hogy az általa ismert, szemügyre vett élethelyzetekben és alkalmazott játékelméletekben mit tekint játszmának, és ellenőrizheti, hogy ezekben a Carse-modell értelmezése és összefüggéseinek ismerete hasznos-e.

–          Az alcím (A vision of life as play and possibility) hangsúlyozottan hívja fel a figyelmet arra, hogy a könyv tárgya gondolkodási modell és arra épülő életviteli mintázat. Carse egy olyan életfelfogás tartalmát és kereteit fejti ki, amelyben az alanyok, események, cselekvési lehetőségek és folyamatok az általa választott kulcsfogalom (game, játszma) használatával leírhatók. Nem állítja azt, hogy az egyén és a társadalom életében minden eseménysor, cselekvési minta és folyamat játszma.

A magyar fordítás elkészítése három évtizeden át lehetőségként akadt el más tennivalók bozótjában, de az ezredforduló után mind gyakrabban mutatkozott indokoltnak. A játék, a játszma, a játszmázás – szabatos vagy metaforikus fogalomként – szélesedő területeken váltak hétköznapivá, és a különféle játékelméleti értelmezések körében egyre természetesebbnek, egyre használhatóbbnak tűnt Carse változata. Az informális diskurzusokban tapasztalt érdeklődés jelezte, hogy a könyv nem számíthat nagy érdeklődésre (absztrakciós szintje, intellektuális tartalmának kanonizálatlansága miatt magyar nyelvű olvasóközönsége talán három jegyű számmal megadható), viszont még ebben a körben sem elegendő az angol szöveg (és a francia, német, svéd, orosz, vietnami, kínai … fordítások) elérhetősége.

            Az említett tennivalók átrendeződése és a kis példányszámban is jogtiszta kiadás elérhetővé válása mellett egy sajátos kíváncsiság tette végül is vonzóvá a munka elvégzését. Vajon egy szekuláris ismeretekbe ágyazott vízió, ha nincs közvetlen ellentmondásban transzcendenciával és spiritualitással, kiegészíthető-e ezek iránt nyitott elgondolásokkal? Az említett diskurzusok egyik következtetése az volt, hogy talán – és ha igen, akkor – a modell kiterjeszthető a már ismert létező, szekuláris (közgazdasági, felsőoktatási, kutatáselméleti) alkalmazások körén túlra.

A Carse-modell kiterjeszthetőségéhez fűzött várakozások megalapozottságát ellenőrizni tudják a kötet olvasói. Három vonatkozás, rezonancia említésével érzékeltetjük, hogy ez a lehetőség miért jelentett a fordítói munka elvégzésére késztető, folyamatos ösztönzést.

–          A szekuláris, humán értékek iránt elkötelezett világképhez igazodó fejtegetések követése közben tudomásunk lehet arról a gazdag teológiai szakirodalomról, amely szerint Isten nagy mennyei játékos, aki az embert is bátorítja a játékra.

–          Az evangéliumi tanítás keresztény értelmezés szerint szabadságot ad az embernek élete alakításában és döntéshelyzeteiben. Ez a gondolat összhangban lenni látszik a játszmába lépés szabad döntéshez rendeltségének Carse által hangsúlyozott jelentőségével.

–          Carse véges játékosai olyan játszmákba lépnek be szabadon, amelyekben a győztes jutalma titulus, befolyás és jószág. Ezek a célok (megszokottabb elnevezéssel dicsőség, hatalom, ország) a jézusi tanításban éppenséggel ellenjavalltak.

Olybá tűnik, hogy a véges és végtelen játszmák jelentéstartalma transzcendencia iránti fogékonyság nélkül is átgondolható, és istenhit nélkül is adhatja fejét bárki végtelen játszmára (a sajátjára, hiszen Carse szerint abból csak egy van). Talán annak sincs azonban akadálya, hogy az átgondoló személyes hittel és spirituális érzékenységgel latolgassa mindazt, ami tudható.  

Budapest, Montgomery, 1998-2021

Scharle Péter, Gibson Scharle Mónika


Csepeli György:

James P. Carse
Véges és végtelen játszmák
az élet mint játék és lehetőség – egy vízió
Transzcendentális szociálpszichológia

James P. Carse, a New York University vallástörténet-professzora 1987-ben nagy sikerű könyvet jelentetett meg, mely rövid, epigrammaszerűen megfogalmazott tételekben az ember elhelyezkedését vizsgálta a mindenségben. A téma természetesen nem új, hiszen mióta az ember – beszédképessége révén – kiszakadt a természet rendjéből, a véges egyénbe költözött végtelen nem hagyta nyugodni a filozófia történetéből ismert gondolkodókat. A preszókratikus filozófusok a végtelen, határtalan, meghatározatlan világra kérdezve keresték a végest, a határt, a meghatározhatót, s ezt a létezőben igyekeztek fellelni. Szókratész után megfordult a szereposztás, s már nem a létező, hanem a kérdező került a középpontba. Carse újítása, hogy a véges és végtelen dinamikáját a modern szociálpszichológiában játszmaként leírt helyzetként elemzi, melyet az antik hagyomány még a sors egységében látott és láttatott. A sorsban eggyé válik a szubjektív és az objektív, a külső és a belső, az egyéni és a közösségi. Az egyén választ ugyan, dönt, de nem akarhat mást, mint amit az istenek akartak vele megcselekedtetni. Oidipusz nem akarta megölni apját, nem akarta feleségül venni saját anyját, de mindezt megtette, mert az istenek úgy döntöttek, hogy története egyszer s mindenkorra figyelmeztesse az embereket a vérfertőzés iszonyatára.

Carse felismeri, hogy a Gemeinschaft kötelékeitől megszabadult Gesellschaft-társadalom új viszonyai által teremtett társadalmi valóságban az egyén és a közösség sors által kovácsolt egysége visszavonhatatlanul megbomlott, „minden egész széttörött”, az új, modern társadalmi keretben az életvilág és a Rendszer párhuzamos pályái elváltak, és többé sohasem találkoznak.

A véges játszmák az életvilágban játszódnak, ennek tereiben a Másikkal hol héjaként, hol galambként együtt élő Én éli és szenvedi a kettejük számára meghatározott forgatókönyvek jeleneteit, amelyeknek mindketten egyszerre szerzői és szereplői. A véges játszmákat jól ismerjük. Amíg élünk, ilyen játszmák rabjai vagyunk, melyekből igyekszünk ugyan győztesként kikerülni, de sokszor elkerülhetetlen a sanyarú vég. Magyar játékosok esetében, ha hihetünk Hankiss Elemérnek, az egyetlen öröm a vereség ürömében, hogy a partner is veszít, közérthetően fogalmazva: „a szomszéd tehene is megdöglik.” Hankiss társadalmi csapdáknak nevezi ezeket a játszmákat, melyek között ott van a közlegelők tragédiája, a licitcsapda és a hiányzó hős okozta zavar. Eric Berne a családban játszott véges játszmákról ír, melyeket a tankönyvi szociálpszichológia világából Albee emelt irodalmi szintre Nem félünk a farkastól című darabjában. Az alkoholista férj szerepét megerősíti a „csapos” maszkját magára öltő feleség, más házasságokban a felnőtt, felelős közös életvitelt ellehetetleníti az agresszív „Szülő” és a regresszióba kényszerített, nyüszítő „Gyermek” közötti szerepjáték.

Carse arra törekszik, hogy begyógyítsa a modernitás által az emberi sorson ütött Philoktétész-sebet, melynek bűze elviselhetetlen volt ugyan a Tróját ostromló görögök számára, de mind a görögök, mind a cserbenhagyott hős tudták, hogy egymásra vannak utalva: a hős nem gyógyulhat a sereg nélkül, a sereg nem győzhet a hős nélkül. A szerző mesteri húzással mutatja meg a véges játszmák csapdáiból kivezető, a végtelen játszmák világába vezető utat. A könyv akár útikalauzként is felfogható: hozzásegíti az olvasót, hogy kikerüljön a véges játszmák labirintusából, amelynek mélyén Minotauruszként saját maga gubbaszt szorongva és magányosan. Carse tételei arra intik az olvasót, hogy keresse meg maga a GPS-ét, mely elvezeti önnön géniuszához, amelyet elnyom az énjébe befészkelt, torzszülött, iszonyatos Minotaurusz. Carse azt szeretné, hogy – kiszabadulván a véges játszmák labirintusából – önmagunk géniuszaként autonóm, boldogságra és boldogulásra képes lényekként lépjünk ki a végtelen játszmák terébe, ahol nem testi, hanem lelki jólétünk a tét, nem a Másik ellen, hanem a Másikkal együtt, a múltat, jelent, jövőt eltörlő örökkévalóságban.

A szokatlan műfajú, ám élvezetes és könnyen követhető kis könyv szövege hét fejezetre bontott 101 tézisben szembesíti az olvasót a játékként is felfogott emberi élettel, melynek dinamikáját a szerző abban látja, hogy egyszerre véges és végtelen. A végesség az idő, a hely, a szereplők, a feltételek meghatározottságát, visszafordíthatatlanságát, időbe vetettségét jelenti, a győzelem és a vereség kegyetlen következményeivel együtt. A véges játszmák szabályokhoz kötöttek, kezdetük, lezajlásuk, végük egyértelműen megállapítható. A játékosok addig élnek, amíg játszmáik tartanak.

Ezzel szemben van egy másik lehetőség, a végtelen játszmák világa, ahol a résztvevők már nem foglyai, hanem urai sorsuknak. Mindkét játszma változatában emberek vesznek részt, de az első változat nulla összegű, a második változat horizontja nyitott, az egyik fél előnye nem feltételezi a másik fél hátrányát. Carse nem említi, de John Maynard Smith és Szathmáry Eörs munkáiból tudjuk, hogy ezek az evolúciós eredetű játszmák biztosították a homo sapiens versenyelőnyét a konkurens neandervölgyiekkel szemben. Hiába voltak a neandervölgyiek okosabbak, erősebbek, mint őseink, nem tudtak kooperálni, nem volt bennük empátia, a másik elme titkait nem tudták megfejteni, s emiatt kiperegtek az idő rostáján. Hasonló következtetésre jutott a holland antropológus, Rutger Bregman az együttérzés, a jóhiszeműség, a segítségnyújtás és bizalom jövőbiztos társadalomformáló erőiről írott, nemrég megjelent, Humankind című könyvében. Bregman szerint Golding maga idejében nagy hatású regényében torzképet rajzolt egy hajótörés következtében szigetre került angol úri gyerekek törzsies, agresszív regressziójáról, az igazsághoz azonban közelebb áll a fiatal fiúk különös vakációjáról író Verne Gyula regénye, amelyben a fiúk segítik egymást, kooperálnak és dolgoznak. Bregman rátalált egy valamikor hajótörést szenvedett fiúcsoportra, akik nem a Golding, hanem a Verne által leírt szereposztásnak köszönhették megmenekülésüket.

A dramaturgiai metaforát Erving Goffman vitte be a szociálpszichológiába a múlt század második felében írt nagy hatású műveiben, de ő maga megállt a véges játszmáknál, és nem lépett ki a mindennapi élet színházából, ahol, mint Shakespeare írja: „színész minden férfi és nő.” Shakespeare színháza a véges, hol vértelen, hol véres véges játszmák örök katalógusa. Carse eredetisége, hogy az élet időhöz kötött mindennapi játszmáinak időhöz kötött horizontját időtleníti, amikor a játszmák elveszítik színháziasságukat, és, mint Szent Pál fogalmaz a Korinthusbeliekhez írt első levelében, a résztvevők már nem „tükör által homályosan, hanem színről színre” látják egymást, a színháziasságból átlépnek az örökkévalóság drámai terébe.

A játszma Goffman és Berne által kidolgozott szekuláris dramaturgiai szociálpszichológiai paradigmája itt vált át a transzcendentális pályára, mely lehetővé teszi Carse számára a fenntarthatatlan növekedést erőltető modern fogyasztói kapitalizmussal szemben megfogalmazott radikális kritikát, melynek alternatívája a bennünk lakó végtelenség hívásának való engedelmeskedés, az önmagát szó szerint halálosan komolyan vevő gonoszság nevetségessé tétele, a fenntartható növekedés és last but not least, a véget soha nem érő, kulturális játszmák keresése. A véges játszmák a világban a Gross National Product mérésének bűvöletében zajlanak. Bhután volt az első az államok között, mely a véges játszmákban releváns nemzeti össztermék növekedésének mérése helyett a végtelen játszmákban lényeges nemzeti összboldogság mérésére állt át.

Carse persze nem idealista. Carl Schmitt is írhatta volna az államról szóló mondatait, de Schmitt-tel ellentétben Carse nem zárja ki az ellenséggel folytatott véges játszmák látóteréből a végtelent, ahol minden megszületett embernek alanyi jogon kijár a szabadság.

A kis könyv igazi hőse a szabad géniusz, aki nemcsak néz, hanem lát is, s a másikban társát felismerve, a köztük kibontakozó játszmát a végtelenség felé nyitja, ahol a többé már el nem rejthető igazság letépi magáról az elfojtás, a végesség által rákényszerített nem tudás fátylát.

Carse nem ismerhette Heidegger pár évvel ezelőtt nyilvánosságra került Fekete Füzeteit, amelyekben a filozófus a gépszerkesztő, kényszeresen gépiesítő modern ember elgépiesedéséről, létfelejtéséről beszél. Mint Heidegger, Carse is otthontalannak látja az embert a végességet nem ismerő természet végtelenségében. Heidegger csak annyit mond, hogy a nyelv „a lét háza”. Chomsky szerint a nyelv véges számú szabályok és szavak együttese, amelynek révén végtelen számú mondat generálható. Az ember e mondatokból építi a házat, mely otthont ad számára a hátborzongató idegenségben. Carse a végtelenbe vesző emberi játszmák eredetét a hajdan intergenerációsan szájról szájra terjedt elbeszélt mítoszokban látja, melyek – mind a napig visszhangozva bennünk – arra figyelmeztetnek, hogy azok vagyunk, akikről az emberi színjáték történetei szólnak. A némák kiesnek az időből, s akár győztesek, akár vesztesek voltak, elsüllyednek a véges játszmák sírjaiban, hiába várva a feltámadást. A kis könyv megkapó gondolata, hogy akár az ember, akár az Isten mondta ki az elsőként az igét, az emberi színjáték visszavonhatatlanul elkezdődött. James Carse kis könyve reményt ad arra: ha ma úgy látszik is, hogy a színjáték a végéhez közelít, mindig újra kezdődik.

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .