Press "Enter" to skip to content

Gyávaság és vakmerőség között:
egy bátor katolikus pap

Az Egyházfórum Alapítvány kuratóriuma a Fidentia pro ecclesia (Bátorság az egyházért) emlékérmét 2021-ben Mékli Attila katolikus papnak adományozza evangéliumi erejű igehirdetéséért és hiteles lelkipásztori szolgálatáért. Interjúnkban a bátorságról és annak forrásáról beszélgettünk a díjazottal.

Kovász blog: Hogyan fogadtad, hogy idén te kaptad a Bátorság az egyházért díjat?

M. A.: Értetlenül fogadtam, mert – és nem szeretném, ha ez bárkit megbántana – még csak azt sem tudtam, hogy létezik ilyen díj. Először tehát megpróbáltam utánanézni annak, hogy mi lehet ez, illetve megkérdeztem, hogy milyen szempontok alapján és kik döntöttek erről. Amikor pedig kicsit többet láttam ebből, hasonlóan éreztem magam, mint azután később, a díj átadásakor, amikor azt hallgattam, ahogy rólam beszélnek mások. Az abszurditás erejével hatott rám, hogy ott ülök középen, és rólam beszélnek. Szokatlan élmény volt ez nekem, mert bár akiről ott szó esett, szimpatikus volt számomra, de nagyon kellett igyekeznem, hogy tudatosuljon, hogy ez a valaki tulajdonképpen én lennék, rólam van szó – egy olyan közösség nézőpontjából, amelyik bizalmat szavazott nekem. Voltak számomra is ismerős elemek a méltatásban, laudációban elhangzottakban, de azért az önmagamról kialakult képemmel ennek a helyzetnek (finoman szólva is) volt némi feszültsége. Bátorság ide vagy oda – kicsit megijedtem. Nem szoktam díjakat kapni, és eléggé szkeptikus vagyok minden díjjal kapcsolatban. Azt szépnek látom, hogy az Egyházfórum Alapítvány kuratóriuma alapított egy ilyen díjat, és megtisztelő a számomra, hogy idén rám gondoltak, de azért

egy ilyen nevű díjjal és egy ilyen gyönyörű plakettel nem volt könnyű kapcsolatba kerülnöm, dolgom volt vele.

Deák Dániel, Mékli Attila és Török Csaba a Bátorság az egyházért díj átadóján | Fotó: Wintermantel Balázs

K. b.: Mit gondolsz, miért esett rád a választás?

M. A.: Egyrészt könnyű, másrészt nehéz erre válaszolnom. Egyrészt a formális része szerintem egyszerű, hiszen az történhetett, hogy valakinek eszébe jutottam, felvetette a nevemet, és a kuratórium megszavazta. Másrészt mivel a mise.hu oldal kilencedik éve közvetíti minden misémet a beszédeimmel, és az elmúlt időszak majd száz miséjét, beszédét ismétlésben is őrzi, tulajdonképpen bárki számára elérhető, megismerhető, hogy hogyan viszonyulok az evangélium szövegeihez, abban mit látok hangsúlyos üzenetnek, és persze, mivel a beszédeimben én is benne vagyok, ezekből kiderül az is, hogy hogyan viszonyulok Jézus Krisztushoz, az élet felvetette kérdésekhez, a személyes és a közösségi emberi élet örömeihez, nehézségeihez, gondolkodáshoz és hithez, a világhoz, az Egyházhoz. Az Egyházfórum közössége ebben talán számára is ismerős hangütést hallhatott meg, olyan regisztereket és hangsúlyokat, amelyeket kicsit a sajátjának is érezhet. Ez még eddig „csupán” valamiféle „szellemi pozíció”, de ezen túl azért – bár a tevékenységem legnagyobb része a természetéből fakadóan kerüli a nyilvánosságot – az is tudható, hogy

a papságomat nem tudom elképzelni a segítő hivatásom nélkül.

K. b.: Hogyan viszonyul egymáshoz az igehirdetés és a cselekvés másokért?

A misében egy szöveget felolvasni és arról beszélni retorika is, de a kereszténység mégsem retorika, inkább másokért való cselekvés. Tizenöt éve, amikor filozófia szakra jártam, egy barátom, aki látta szenvedélyes lelkesedésemet a bölcselettörténet iránt, nagy jóindulattal és empátiával mondta, hogy érzékeli, milyen fontos nekem „nagy szerzők nagy gondolati rendszereihez és műveihez” kapcsolódnom. Utána szelíden megkérdezte: nem gondoltam-e arra, hogy ne csak a már megholtakhoz, hanem az élőkhöz is kapcsolódjak. Így, nevetve ért el valamiféle világosság. Azután hosszú évek során, miközben a filozófia megmaradt a „szívem csücskének”, kiképződtem pszichológusnak, pszichodramatikusnak, jelenleg viszek családterápiás folyamatokat is, és számomra az élőkért való cselekvés színtere legfőképp ez lett:

kapcsolódom azokhoz, akik megsebesültek, és gyógyulni szeretnének, és úgy kapcsolódom, hogy a közös munkában a sebeikhez is egészen közel kerülök.

Ez személyes, mondhatnám, intim helyzet, nem a nyilvánosságra tartozik egy ilyen folyamat, de az azért tudható, hogy ilyesmivel foglalkozom. Ismerve az Egyházfórum elköteleződését a másokért való cselekvés terén, szerintem ez is lehetett „közös pont”.

Mékli Attila | Fotó: Román Péter

K. b.: Milyen területeken lehetnének bátrabbak az egyházak és az egyházi közösségek vezetői szerinted?

Nem tudok olyan területet mondani, ahol ne lehetnének, ne lehetnénk bátrabbak.

K. b.: Miben vagy bátor szerinted, és mi a bátorságod forrása?

M. A.: Először kicsit távolítanám ezt a kérdést. A görög bölcsesség úgy fogalmaz, hogy az erény a középen van.

A bátorság például a helyes mértékvétel a gyávaság és a vakmerőség között.

Ebből a szempontból meglehet, nem vagyok mindenben gyáva, és nem vagyok mindenben vakmerő, kétségkívül legtöbbször e kettő között igyekszem elhelyezni a szavaimat és a tetteimet – de ezzel még nem mondtam semmit. Hogy helyes-e a mértékvételem, vagyis tényleg a középen van-e, ez kétséges a számomra. Pontosabban a mértékvételem a meggyőződésem szerint helyes, abban az értelemben, hogy ezt célzom be – de hogy eltalálnám, ez kétséges. Önmagam előtt tudom, hogy vannak témák, helyzetek, amelyekben közelebb állok a gyávasághoz, és vannak, amelyekben a vakmerőség közelébe kerülök. De miért lennék pont bátor? Azt viszont tudom, hogy volt valaki közöttünk, aki mindenestül bátor volt – erről és őróla pedig az evangélium tanúskodik. Az emlékplaketten, amelyet megilletődve nézegettem a díj átadása után, két kézfej látható. Látható az is, hogy nem ugyanazé az emberé ez a két kézfej. Az egyik tenyéren seb van. A másik kézen nem látunk sebet. Ha van bátorság, akkor a bátorságnak is olyasféle „mértéke” van, amit ez a plakett sugall. A kezek egymás felé nyúlnak, de számomra kifejező, hogy tulajdonképpen nem világos, hogy melyik kéz nyúl a másik felé. Az átvert sebes afelé, amelyiken nem látszik seb, vagy épp fordítva? Ha van bátorságom, és annak van forrása, akkor ez a forrás egy mély vágy arra, hogy a másik kéz az enyém lehessen.

Mékli Attila | Fotó: Román Péter

K. b.: Köszönöm az interjút, és szívből gratulálok.

M. A.: Köszönöm én is, de azért engedd meg, hogy továbbra is azt gondoljam, egy díj sokkal inkább szól azokról, akik odaítélik, mint azokról, akik kapják.

Borítókép: Román Péter

Forrás: Kovász Közösség

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .