Press "Enter" to skip to content

Karácsony: a szeretettel átírt történelem

Mit jelent nekünk 2021 decemberében a karácsony? A Kovász Közösség tagjainak és a Kovász blog szerzőinek őszinte, ünnepi vallomásai.

Nagy Szabolcs: A bepólyált Mindenható

Idén a karácsony egyik legizgalmasabb kérdése számomra az, hogy hogyan jön el közénk Jézus. Sok dolog választ el minket az ókori Izraeltől, de az mindenképpen hasonlít azokhoz az időkhöz, hogy mi is sokszor csak háborús terminológiával értjük meg, írjuk le életünk különböző színtereit. Akkor a tényleges csatározások voltak mindennaposak, ma már inkább elméleti síkon küzdünk állandóan.

Küzdünk a járvány ellen, küzdünk a másik ember kegyeiért, küzdünk azért, hogy az életünk jobb legyen. És persze, arra vágyunk, hogy ez a küzdelem győzelemre forduljon. Sőt, Istentől is azt várjuk, hogy mellettünk legyen és győzzön.

Győzzön helyettünk, velünk. Ezt ne csak úgy ímmel-ámmal tegye, hanem erővel, hatalommal. Hogy lehengerelje az elénk kerülő ellenségeket, akadályokat.
A karácsonyi történet azonban nem erről szól. A mindenható Isten, aki szavával a feje tetejére állíthatná az egész világot nem így, nem erővel, nem hatalommal érkezik meg, hanem a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetben. A hatalom elől menekülve. A meleg otthontól elutasítva. Egy aprócska, pólyába csomagolt testben.

Jézus Krisztus dicsősége nem az ellenséget legyőző, megalázó, megsemmisítő erőben és hatalomban rejlik, hanem az emberiséggel vállalt teljes közösségben. Hogy egy olyan Isten van felettünk, mellettünk és bennünk, aki nem az erőszakos játszmákat alakítgatja kénye-kedve szerint, hanem azokat megszünteti, ellehetetleníti és kapcsolatot ápol velünk. Élő, szeretetteljes kapcsolatot. Közösséget. Teljes, mindenre kiterjedő közösséget.

Mikó-Prém Alexandra: Az embert kereső Isten

Mit jelent nekem a karácsony? Hogy Isten találkozni akar az emberrel. Hogy nem felhőkön trónoló despota, hanem embert kereső Isten, Immánuel, aki velünk akar lenni. A Velünk Lévő Isten az, aki mindig is meg tudott szólítani, ő az, akinek hiszek, aki hiteles számomra. Ezt adom tovább a gyermekemnek is, és ezt az örömüzenetet hirdetem: Karácsonykor Isten született meg, hogy emberré legyen, hogy velünk lehessen.

És mit jelent most? Hogy az első karácsony nem volt tökéletes, ezért a mostaninak sem kell tökéletesnek lennie.

Ez segít tanulni lazítani, elengedni a megfelelési kényszert, a tökéletességre való törekvést, amit a közösségi média, a televízió és a reklámok erősítenek bennem, és amely könnyen el tudja rontani az itthoni hangulatot. A tökéletes karácsony mítoszának elengedése segít figyelni a lényegre: hogy Isten keres, és hogy minden tőle kapott ajándék ebben az életben, melyek közül legfontosabb számára a család. A karácsony a hála ideje is. És mit jelent még most különösen is? Hogy nem csak itthon töltöm, hanem kezdő kórházlelkészként a kórházban is, ahová a betegeknek viszem az örömhírt: Isten ott is velünk van.

Nagy Károly Zsolt: A titok bámulása

Karácsony – ahogyan húsvét is – egyre inkább vita tárgya. Ilyenkor, az ünnepek idején mindenki tudni véli, hogy volt valójában, mit jelent valójában, hogyan kellene ünnepelni valójában, s természetesen mindezt mások elenében: nem úgy, mint ez vagy az az egyház, politikai oldal vagy kulturális, társadalmi, etnikai csoport, gondolja, hirdeti, éli. Borzasztóan hangos az ünnep, a csapból is a „kisjézus”, vagy az „igazievangélium” vagy a kettő csatája folyik (meg azoknak a szövege, akik – mint most én is – fennhangon morcosak ezek emiatt.).

Elbizonytalanító, kiüresedő, kiábrándító. Pedig karácsony a beteljesedés és bizonyosság feletti ünnep lenne.

Számomra mindig Simeon volt a karácsonyi történetek kulcsfigurája: az öreg, aki azért élt, hogy ezt még lássa – és íme kézzelfoghatóan, szemmel láthatóan beteljesült a várakozása. Mégis távoli volt az alakja, mígnem húsz éve, advent idején megszületett az első fiúnk. Nem volt egyszerű várandósság, majdnem elveszítettük, nagyon féltettük. Aztán megjött. Persze „papás szülés” volt, nagy élmény és öröm, de igazán megdöbbentővé akkor vált a gyermek jelenléte, mikor néhány naposan egy pár órát a karomban aludt. Azóta kezdem érteni Simeont, kezdek kapisgálni valamit az inkarnáció megrendítő megtapasztalásából – nem, nem magát az inkarnációt. Nem értem, de ünneplem azóta is, hol több, hol kevesebb sikerrel a fiaimban, a lányomban, a feleségemben, a testvéreimben, barátaimban és elleneimben felém közelítő Krisztus bizonyosságát. És – Kálvinnal szólva:

„Nincs más hátra utoljára sem, minthogy annak a titoknak bámulásába merüljek, amelynek elgondolására az értelem, megmagyarázására pedig a nyelv nem lehet képes.”

Neulinger Ágnes: Készülés és találkozás

Készülődés. Meghittség. Gyertyagyújtás. Díszítés. Vendégvárás és vendéglátás. Bejgli, amiből sosem eszem. Franciasaláta, mert az mindig kell az asztalra. Találkozások, amelyekre nagyon készülök. Csengőszó. Mennyből az angyal. Közös éneklés. Ajándékozás. Ima. Beszélgetés. Éjféli mise. Öröm. Család. Szeretet.

Laborczi Dóra: Csodavárás

Ez a karácsony az elengedésről, a kiüresedésről és a várakozásról szól. Lelkészgyerek vagyok, nem könnyű hátradőlve várni a csodát, hiszen amióta az eszemet tudom, karácsony volt a legstrapásabb időszak a családunk életében. Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a karácsonyi rohanásban és a szolgálatok sorában a lelkészcsaládok karácsonya nem az elcsendesedésről szól. Most viszon nincs ilyen elvárás, azért megyünk templomba, mert szeretnék, azokkal leszek, akiket a legjobban szeretek és semmi mással nem kell foglalkoznom. Furcsa érzés, kiüresítő, mégis felszabadító.

Nem kell erölködnöm, a csoda – egyszer csak – megtörténik magától. Elég, ha kivárom.

Szóval ez a karácsony arról is szól, hogy megtanultam várakozni, igazán, felnőtt módra, nem kapkodva. Várni arra, aki minket, embereket választott, megtanulni embernek lenni és emberként szeretni. Olyan emberként, aki se imádat, se gyűlölet tárgya, aki kézzelfogható és egyszerű, békét hozó, jelenvaló, örömteli.

Tarcsay Tibor: Ne féljetek!

„A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.” (Róm 8,20-22)

Katolikusként, akire Pierre Teilhard de Chardin nagy hatással volt, számomra ez a páli idézet foglalja össze a legjobban Karácsonyt. Az egész világ fájdalommal várja az emberiség megszabadítóját: de nem azért, mert az emberiség valami különleges, kitüntetett szereppel bírna a világ szempontjából, hanem azért, mert mi vetettük alá a romlandóság szolgálatára. Az emberiség minden istenképűsége és méltósága ellenére, sőt, épp az ezek által adott magasságból épp olyan mélyre hullott, amilyen magasztos volt helyzete a bukás előtt: Isten földi helytartója helyéről a teremtés rendjéből teljesen kiszakított, konok és bűnös lény, aki ahelyett, hogy Isten szerető kegyelmét elfogadná, mint az ég madarai (és ezzel meg is szabadulna), megszállottsággal építgeti a maga fenntarthatatlan világát. Kizsákmányol mindent, és elpusztítja, amihez hozzáér: magától értetődő, hogy a természet sóhajtozva-vergődve várja, hogy vége legyen már ennek.
És mégis, ezt a rettenetes bűnt szemlélve Isten nem újra eltörölni kívánja az emberiséget, mint Noénál. Nem, hiszen

minden romlottságunk ellenére szeret minket, sőt épp amiatt, mert annyival nagyobb szükségünk van rá. Erőszak helyett tehát velünk eggyé válva, az emberiség maga-okozta törődöttségét és nyomorúságát magára véve és megélve megmutatja, hogy hogyan is tudunk az ő kegyelmével és kegyelméből megszabadulni.

A Karácsonyban (csakúgy, mint a Húsvétban) ott van tehát az egész kereszténység: a bukás és a megváltás; Isten, a természet, és a halál elfogadása; az erőszakmentesség és a felebaráti szeretet legmagasabb formájának gyakorlása; a világ és az emberiség közös megszabadítása; a mennyország, mint eljövendő természeti valóság, amin minden más teremtett lénnyel közösen osztozni fogunk.

És még egy: a Karácsony első és legfontosabb üzenete ugyanaz, mint az Angyali Üdvözleté és a Feltámadásé: Ne félj, ne féljetek! Ezzel kezdik az angyalok a szó szerinti evangéliumot, örömhírt Máriának és a pásztoroknak, és ezzel hirdeti feltámadását Jézus is. Ha demokratának lenni annyi, mint nem félni, a keresztényi létre ez még igazabb: nem szabad félnünk, mert épp a félelmünk – az a félelem, hogy Istenben nem bízhatunk – vezetett abba a romlottságba, amiből meg kell váltania minket Istennek. Épp ez a legnehezebb, ez a teljes ráhagyatkozás Istenre. De ott van Istennek magának a példája: a legnyomorúságosabb teremtmény legkiszolgáltatottabb tagjaként, egy magatehetetlen csecsemőként jött el hozzánk – akit már a születése pillanatában el akartak pusztítani, de épp a saját maga szeretetparancsolatainak megtartásával aratott olyan győzelmet, ami az egész emberi fajt, és vele együtt a világot is végleg megszabadította, és

erőszak helyett szeretettel írta át a történelmet.

Borítókép: Román Péter

Forrás: kovaszkozosseg.hu

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .