Press "Enter" to skip to content

Könyvszemle – A Gergely Andrástól

Szombath Attila: “Ki ítél most?”  A filozófia értékvesztése és a civilizáció hanyatlása
Kairosz Kiadó  2016. 151. old.
A méltóságvesztett civilizáció?

Azt állítja a Szerző: válságban a világ, s ennek sokféle oka mellett/között a legfőbb a filozófia méltóságvesztése. A hangzatos tétel látszólagos felszínessége mellett annak szentenciózus jellege, vagy netán jóslat-értéke is annyira végzetesen hangzik, hogy jól tette a címlapra emelést, ezzel mintegy azokat is mérlegelésre szólít fel, akik nem szoktak vagy nem szeretnek dilemmák között létezni.

Szombath Attila kötetéről van szó itt, a „Ki ítél most?” A filozófia méltóságvesztése és a civilizáció hanyatlása könyvről,[1] melyen hetekig csak ültem, majd szerkesztőségek ültek írásomon évekig is. Tehát vagy „telibe talált” egzisztenciális alapkérdésről van szó, mely mindenkit főbe kólint, vagy felszínes dilemmáról, melynek értékképzete sem több, mint alapkonfliktusa a létező világok saját válogatásával, egy univerzális metszettel vagy próféciával. A „világ élhetőségének tönkretétele”, a haszonszerzés mindenekelőttisége, a fékezhetetlenséget szabályozni hivatott államok és szándékok hatástalanná válása együttesen, rész-okok és töredék-magyarázatok dacára sem képes már fenntartani a civilizatorikus előnyöket – vagy nem úgy, ahogy szeretné, s még kevésbé úgy, hogy ezek ne sokkal többek kárára formálódjanak –, de a mindennemű önrendelkezés elveszítése még a lepusztuló kultúrákat sem engedi végleg lemondani fennmaradási szándékukról. A gazdasági és politikai elitek korláttalan haszonvételi törekvése mellett a társadalmi részvétel, beleszólás, illetékesség is totálisan felszámolódik, „a természeti szféra romlását így kiegészíti a társadalmiság korrumpálódása” (16. old.), az „ellenszegülés luxusa” helyett ugyanakkor a belenyugvás, médián át manipulált értékrend, látszólagos „jobban élés” álomképe határozza meg, miről mit gondoljunk.

Szombath kiemelt kérdése, hogy az élet értelmetlensége, unalma, „haszontalansága” mint korszakos létélmény, a transzcendens hiánya, a „feltétlenség” feltételének hiánya és a végesség válságélménye együttes dominálásakor mi lehet mégis a megoldás (20-22.) – hisz ennek okait a filozófia elmulasztotta kötelességszerűen feltárni, vagy ha régen mégis megtették (Platón, Hérakleitosz), akkor az időleges és helyi nyugtatás, szentencia, érzéstelenítés volt, nem pedig valódi elemző orvoslás a túlélésen túli célok elérése jegyében (25-32.). Viszont a közössége(ke)t tévutakkal és új normákkal elbódító korok hitványsága és téves tájolási iránya a gazdagságra rábizonyuló hitványsággal párosulva lett divat (már Hérakleitosz korában!), a tömeggel azonosuló vagy a demokráciát félrevivő célok pedig a zsarnokság felé vezető út állomásai azóta is főirányt képviselnek (27.)

Szombath úgy látja – s itt aláhúzottan kell hangsúlyozni a százötven oldalas kötet árnyalt megközelítéseinek rövid tőmondatokba átemelt csekélyke kivonatait, melyek olvasói interpretációk elsősorban, s nem okvetlenül a szerzői szándék hű tükrei –, hogy valamely egységesnek tekintett valóság lényegi mozzanata ama válság, amelynek civilizációs, egyúttal vallási oldalát veszi fókuszába a kötet. Ezért a filozófia amikor „emlékeztető” módon szól az emberről, s ha Platón, Szókratész, Hérakleitosz eredendő célja is az önismeretre, filozófiai „megtérésre” felszólító elmélyülés és valóságfölismerés vállaltatása, az „igaz dolgokat mondani és tenni” feladatának komolyan vétele, akkor a civilizáció alapjainál stabil helye kell legyen az ebből fakadó bizonyosságot elősegítő folyamatban, a tudás méltóságának megépítésében. Ezt a szándékot tükrözi a kötet, melyben az európai filozófia és a vallás párhuzamaival leírt civilizáció a kísértések hagyományaira is épít (32-36.), az ember rendeltetéséről és az ördögi kísértésekről való jézusi válaszokat a logosz méltóságával, a hatalom elutasításával és az önistenítés elutasításával összefüggő rendnek értékeli, mely a szabadság útját a földi paradicsom vágyképéről való lemondás határozottságában nevezi meg, szemben azok törekvésével, akik a materiális értékek birtoklásának kultuszában a maguk elveszítésének kísérletét sem veszik már észre. E válságjelek történeti beépülése a kérdésfeltevések és terület- vagy haszonbirtoklás értékrendjébe voltaképpen az arisztokratikus és demokratikus rendszerek közötti különbségek fölszámolódásával, az újkori gondolkodás differenciálódással és a még újabb kori dezintegrációval összefüggő megoldásainak általánossá válásával rendezik át az ember rendeltetésének klasszikus antik és pragmatikus későbbi felfogásmódjait. Kant, Hegel és megannyi követőik a politikai-kulturális elit mintázatainak megalapozóiként csupán előképei már a posztmodern értékrendek sodrásába került történeti trendnek, melyhez a spanyol gyarmatosítás kora óta a háborúk és gyarmatbirodalmak korszakai járultak hozzá, a polgári fejlődés merkantilizmuson túli felhalmozó világa viszont természet- és társadalom-ellenes hadjáratok állandósulásához, válságok ciklusaihoz vezették az érdekelteket és alávetetteket. De civilizáció csak ott lehetséges, ahol az önkény, a mértéktelenség, a javak önös halmozása és pusztítása még nem ölt bolygó-méreteket, ahol a hit még intézményes gyakorlata az emberi fenség és rendeltetés formáinak (38-60, 140-143.). Talán ez lehetne valami új civilizációs cél, új értelmezési fókuszpont, s még újabb metafizikai kultúra „külső méltósága” által biztosított rangja annak a méltóságát vesztett tudománynak, mely ma már egyre kevésbé képes választ adni a kor kérdéseire, ameddig a maga diszciplináris méltóságával nem számol el ismét emberi léptéknek megfelelően.

Szombath válasza tehát a nyugati gondolkodás szellemtörténeti folyamatában kialakult krízisre valamiféle „időn túli” játéktérben még morális méltósággal feltehető kérdezésmódban van. S ha kötetében „filozófia és civilizáció alapelveinek”, sorsuknak és fejlődésüknek kérdései világszemléleti választ tesznek szükségessé, ezt rétegzetten, jól követhető és árnyalt stílusban meg is adja. Alapkérdésére azonban, hogy a világ jelenkori állapotában észlelt válságot a filozófia megnevezte-e, elemezte-e méltóképpen a gazdaságon, politikán, ökológián és pragmatikus önérvényesítési eszményeken túli rétegeiben, voltaképp nemleges a válasza, mondhatni inkább anticivilizatorikus kritikával övezett. Fenntartja azonban annak esélyét, hogy a pusztuló civilizáció új kérdéseire egy újraépülni képes civilizáció adhat majd érdemi feleletet. Ennyiben a „Ki ítél most?” Hölderlintől való kérdése egykor az isteni ítéletre, majd az uralkodóéra, később az észérvek s az értelem korára utalt – mindez utóbb már az „ontológiai áltartalmak” (verseny, szükséglet, túlélés, stb.) helyett „a civilizációs és antropológiai mag visszaállításában” érdekelt gondolkodói szerepvállalás felelősségében rögzíthető talán, nemegyszer már túl az „emberi és civilizációs hanyatlás” korkérdésein, egy „civilizáció utáni filozófia” feltétlen valóságérzékenysége révén.

Szombath nem „tanít” a szó egyetemi oktatóra jellemző tónusában, de tanítóan kérdez; nem dekonstruál, de megnevezi a válságjelenségek módjait és okait; nem értékel át teológiai programot a jövőformáló kérdések jegyében, s nem is minősít alapos vád kimondásán túl senkit, aki filozófiai problematikát láthatott a válságjelekből egybeszerveződni. A nyugati civilizáció fogalmát nyugati módon használja, a kereszténységet a jezsuita rend müncheni filozófiai fakultásán végzett tanulmányai alapján, a kettő közös tónusából a metafizika feltétlen és véges rendszerének építményét áttekinteni képes kutatóként. Mérlegelésem szerint „a világ jelenkori válságát” leíró szándék éppoly elnagyolt itt, mint a mindenfajta civilizációk együttes-közös kezelése, az idői rendszeren túl a térbeli kiterjedések átfogó képe vagy „a” teológiai és „a” filozófiai megközelítés-típusok rendszerező rajzolata. Ez már nem a válság része, hanem talán ama jövendő filozófiáé, mely még mindig elismerő hangon szólal meg, ha Platón szentenciáiról vagy Hérakleitosz maximáiról van szó. A szerzői szándékban egy civilizáció hanyatlásának visszképe talán már egy következő civilizáció fellendülésének spektrumán keresztül hat távolságtartóan. Legalább annyira, hogy a filozófia méltóságvesztését az értelmezés örömével tegye pótolhatóvá.

[1] Kairosz Kiadó, Budapest, 2016., 151 oldal

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .