Press "Enter" to skip to content

G. Nagy László: Putyin ámokfutása kijózanította a világot

Az utóbbi tíz nap során sokan úgy érezzük magunkat, mintha a Trónok Harca fináléjában járnánk. Daenerys kapcsán mindig is sejtettük, hogy bujkál benne némi őrület, ám a fene se gondolta volna, hogy végül porig rombol mindent… Az első döbbenet után idővel reagálni is kell, s az ember azt hinné, hogy a tébolyra csakis a józanság lehet a válasz. Nos, a posztmodern jelenkorban már ez sem mindig igaz.

Tény, hogy kényelmes, langymeleg, elpuhult világban élünk. A civilizált társadalmak hosszú évtizedek óta nem láttak háborút (ha volt is, mindig biztonságos távolságban), s népszerűvé vált a gondolat, mely szerint ilyesmivel már nem is igen kell számolnunk a jövőben. Harckocsijainkat rózsaszínre festhetjük, a védelmi miniszteri pozíciókat civil nőkre bízhatjuk, s már-már elhittük, hogy egy hadsereg felépítésében sincs egyéb releváns szempont, mint a nemi és szexuális kisebbségi kvóták érvényesülése. Ezt a végtelenül puhány jelenkort csapta arcul Putyin értelmetlen és indokolatlan háborújával. A pofon akkorát csattant, hogy páran azonnal feleszméltek, s hirtelen felismerték a védelmi funkciók fontosságát. Úgy tűnik tehát, hogy nincs veszve minden, az emberiség alapvető immunrendszere még működik. Mindazonáltal döbbenetes látni, hogy bizonyos területeken – elsősorban a kultúra szférájában – alig pár esztendő alatt micsoda pusztítást vitt véghez a korszellemet fogva tartó woke-ideológia.

Ami azt illeti, még viccesnek is találhatnánk, milyen szinten kezd elhülyülni a nyugati ember. Amikor azt halljuk, hogy a milánói egyetemen le akarják állítani Dosztojevszkij oktatását, csak mert orosz íróról van szó, az ember tényleg nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Természetesen értjük az őskori-ókori, törzsi gondolkodási struktúrát, amelyben a másik nép minden tagja gyűlöletes és kiirtandó. Látjuk azt is, hogy a woke és cancel culture ugyanerre a végtelenül nyomorult és erkölcstelen alapra, a kollektív bűnösségre épül. (Ha a nácizmus a németekhez kötődik, úgy minden német bűnös a mai napig. Ha a feketéket fehérek hurcolták el rabszolgaként, úgy azért minden fehér ember felelős az emberi kor végezetéig.) Igen ám, de ezúttal mégiscsak egy európai egyetemről van szó! Már itt is átvették az irányítást a totális idióták? Számít az valamit, hogy Dosztojevszkij immáron több mint 140 éve halott? És az, hogy éveket töltött szibériai munkatáborban? Hogy a nemzetiségén kívül az égvilágon semmi köze Putyinhoz? Nem is értem, hogy egy olyan világ, amely a nyitott társadalmakat élteti, a határok eltörlését és a nemzetállamok megszüntetését sürgeti, miért épp nacionalista alapon hirdet kollektív felelősséget. Putyin nem csupán orosz, de fekete öves dzsúdó mester is. Miért nem a cselgáncsozókat kéne gyűlölnünk miatta? Ők pont annyira tehetnek az Ukrajna elleni agresszióról, mint ahogy az átlagos orosz polgárok. Csütörtöki cikkében Vona Gábor tökéletesen fogalmaz: “Mindenkit óvnék az új elmebajtól, amely az orosz kultúra általános tagadása és tiltása. Egyrészt mérhetetlenül gyermeteg, másrészt igazságtalan, végül kontraproduktív is. Az ilyen az oroszokat csak egységfrontba tömöríti, ahelyett hogy segítené megerősödni az ottani háborúellenes hangokat. Nem arra van szükség, hogy összemossuk Tolsztojt, Dosztojevszkijt és Bergyajevet Putyinnal, hanem fordítva, hogy elválasszuk egymástól.” (Az egyetem rektora – látva az online reakciókat – végül úgy döntött, hogy mégiscsak megtartják a Bűn és bűnhődés kurzust.)

Hasonló történt a délnyugat-angliai Exeter hangversenytermében is, ahol a február 24-én, az agresszió első napján a közönség egy része gyakorlatilag fellázadt Csajkovszkij ellen, s hangosan kifogásolta, hogy e rettenetes napon miért kell orosz zeneszerző művét hallgatniuk. Madaras Gergelynek, a zenekart dirigáló karmesternek kellett lenyugtatni a publikumot: “Ez a mestermű ma arra emlékeztet, milyen törékeny is az emberi élet. Pacifista és humanista lévén elutasítok mindenféle erőszakot és az agresszió összes formáját. Hiszek abban, hogy egyetlen politikai érdek sem lehet fontosabb az emberi életnél. Tudom, hogy ezzel Csajkovszkij is egyetértene.” Egy ilyen esemény nem csupán azt példázza, hogy milyen szerencse, ha van a közelben egy józan magyar, de rengeteget elárul a posztmodern civilizációk általános mentális állapotáról is. Most képzeljük el: Nagy-Britanniában járunk, egy komolyzenei hangversenyen. Nem egy perui kocsmában, vagy egy mozambiki nyomortelepen. A liberalizmus hazájáról, John Locke és John Stuart Mill szülőföldjéről beszélünk, ráadásul a magaskultúra egyik temploma a helyszín! Ha még itt is ilyen infantilis a hallgatóság, úgy mit kéne gondolnunk Föld további szegmenseinek tudati szintje kapcsán?

Értesültünk arról is, hogy derékba tört a karrierje Valerij Gergijevnek, a világ egyik legjobb karmesterének. A bűne: nem ítélte el az ukránok elleni inváziót. Elbocsátották a Müncheni Filharmonikusoktól, s nem fogadják a világ egyetlen komoly hangversenytermében sem. Ez az eset nyilvánvalóan eltér a fentiektől, hiszen Gergijev – szemben Dosztojevszkijjel és Csajkovszkijjal – kortársa, barátja és támogatója Putyinnak. De vajon szükséges-e – főként egy olyan világban, amely önmagát sokszínűként definiálja -, hogy mindenki mindenről ugyanazt gondolja? A vezető politikusoknak muszáj állást foglalniuk a háború kérdésében, hiszen országokat képviselnek; részt vesznek az EU, a NATO, vagy épp az ENSZ közös döntéseiben; továbbá választóik felé is közölniük kell értékpreferenciáikat. Egy karmesternek azonban aligha ez a funkciója. Természetesen az ukránokkal együttérző közönség szíve-joga, hogy kifütyülje az agressziót támogató hírességet. Azokat a koncertszervezőket sem tudom hibáztatni, akik – kerülni kívánva a botrányt – többé nem hívják Gergijevet. A kérdés azonban mégsem ilyen szimpla. Vajon innentől kezdve ultimátumot kap a nagyvilágban tevékenykedő összes orosz futballista, jégkorongos, tudós és balett-táncos is? Nyilatkoznia kell Putyinnal kapcsolatos attitűdjéről az orosz földön született orvosoknak, mérnököknek, hidegburkolóknak is? Kötelező elvárás lesz mindenkivel szemben, hogy mindig, minden helyzetben okosan és erkölcsösen gondolkodjon? Mert ha igen, úgy aligha vásárolhatok többé a nyíltan kommunista érzelmű hentesemnél, s kizárt, hogy olyan miniszterelnök-jelöltet támogassak, aki valaha is kezet emelt a gyerekeire. És ugyanígy: a muszlim vallású bevándorlóknak is egytől-egyig nyíltan el kell határolódniuk a radikális iszlám minden egyes terrorcselekményétől. Muszáj látnunk, hogy mindez tökéletes nonszensz. Az erkölcs addig tart, hogy megfékezzük az agressziót, de még véletlenül sem megy odáig, hogy gondolatrendőrséget játszunk, hiszen ezzel csak újabb teret nyitunk az erőszaknak.

Putyin ámokfutása olyan rémtett, amelyből nem sokan jönnek ki nyertesen. Legalább annyit profitálhatnánk belőle, hogy végre elkezdünk kissé kijózanodni. Apró áldás lehetne a tengernyi átokban, ha végre felébrednénk a woke-ból, s eltörölnénk a cancel culture-t. Muszáj lenne megérteni, hogy a gyűlöletre nem a gyűlölet a válasz; hogy a bűn a tettekben nyilvánul meg, s nem a gondolat szintjén; hogy nem létezik kollektív felelősség, így elég Putyint és szűk körét büntetni, s nem kell az egész orosz népet. Legalább ennyit tanulhatnánk a történelemből, ha már derékig járunk benne.

Forrás: TÉVESZMÉK blog

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .