A. Gergely András: A hagyományláncolat és a modernitás

Glässer Norbert – Glässerné Nagyillés Anikó szerk.
Mózes kőtáblái a hármashalmon. Zsidó hagyomány és szimbolikus politika határán

Történetpolitikai narratívák a háború, lojalitás, közösségi emlékezet szimbolikus jelenlétéről

A Szegedi Tudományegyetem Vallási Kultúrakutató Csoportjának 19. kötete[1] izgalmasnál is érdekesebb kezdeményezés, mivelhogy vizsgálati tárgykörében a nemzettörténet és a szakralitás-história egy sajátos, többes értelmezést kívánó modern polgári építkezési korszakban a nemzet-testek, társadalmi és hívő-csoportozatok közötti szimbolikus kapcsolattörténetet veszi fókuszába. „Az izraelita felekezet az – ezer éves fennállását ünneplő – Magyar Királyság területén 1895-ben nyerte el egyenjogúságát a bevett keresztény felekezetekkel” – jelzi az előszó első bekezdése. Az alcím fölött azonban egy már ilyen egzakt időpont-meghatározásra is kiható idézet szerepel: „Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, a hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden egyéb viszonyaiban honfiak, csak magyarok vagyunk”.

E szövegrészlet pedig nem csekélyebb forrásra épül, mint A magyarországi és erdélyhoni zsidók képviseletének kiáltványa 1848. március 17-én közreadott üzenetére. Nem kell túl elmélyült vagy kényszeredett olvasatot keresni, de az államhoz tartozás, a hazára és a fohászok értelmezési bűvkörére utaló kijelentés, a közösség vállalása és a lojalitás egyidejű kinyilatkoztatása részben csak egyik késői forrásjelképe a polgárosodásban markáns szerepet vállaló hazai zsidóság asszimilációs törekvésének. Részben feltűnő az is, mikori dátummal hangzik fel ez. Ugyanis a kötetben közölt tizenhárom tanulmány ezt a jellegzetes időszakot, a zsidó polgárosodás és a nemzeti államiság kölcsönös egyezkedési folyamatát, ennek sajtóját, kisközösségi életvilágát, s mindezek révén valamiképpen a nemzeti történet szakralizálásának reprezentációit dolgozza föl. A könyv a történettudomány, nyilvánosságtörténet, vallástörténet, judaisztika és társadalomtörténet határvonalai között keres értelmező utakat, s az írások textusai a hagyomány, a jelképhasználat, a rítusok és nemzetkonstrukciós eljárásmódok kontextusaiba illesztve kapnak hangsúlyokat.

A tiszta, átlátható szerkezetű kiadványban jeles, kiváló szerzők és értő kutatók munkája foglaltatik egybe. Az eligazító alaptónus szerint (mely a kötet szándékát és céljait is tükrözi) a sajátosan szakrális utalásra formált címválasztás már a premodern és modern kor közötti egyik legharsányabb határt, a Nagy Háború kontextusában értelmezést nyerő nemzetpolitikai előzményeket jelzi a rejtettebb összefüggésekkel. Glässer Norbert előszava is azzal indul: „a Mózes kőtáblái a hármashalmon címerparafrázis, ami egyszerre utal egy államra – annak középkori gyökereire – és egy felekezeti jelképre, ami ennek az államnak a modern keretei között rétegződött felül újabb tartalmakkal. /…/ Mózes kőtáblái a hármashalmon az előttük álló honvéddel viszont egy gyökeresen megváltozott körülmények között létező Magyar Királyságban vált egy felekezet partikuláris közösségének – az Izraelita Vallású Magyar Hadviselteknek – a jelképévé. A jelképeket hordozó gipsz falikép évszámai két jelentésréteget hordoznak. Az öntött évszámok (1914–1918) a közös háborús célokkal való azonosulásra, közös harcra és hősideálra utalnak, az izraelita felekezet szerepvállalására a Nagy Háborúban. A kék tollal felülírt évszámok (1940–1945) a második világháborúra és arra az időszakra vonatkoznak, amelyben az ezer éves fennállását ünneplő állam idején kialakult modern felezeti és nemzeti azonosulások sorra kérdőjeleződtek meg a fővonalba került nemzetkoncepciók és állami politikai törekvések részéről. Egy-egy tárgy által zárványszerűen őrzött emlékezet a létrehozó és használó közösséghez kötődik. Utólagos értelmezései mögött szintén változó közösségi kereteket feltételezhetünk…” (9. old.).

E szavakkal átfogóan fejezi ki a kötet egészét, s azt a polgári világ töredékes hagyatékából eredő szimbolikus világrendet is, melyben a „nemzetvallás” fókuszába kerülő háborús propaganda és a hűség, állampolgáriság, lojalitás, politikai elköteleződés, mentalitáshagyomány együttesen sugároznak mintegy újabb tízparancsolatot, a Trianon-veszteséget és háborús vereségtudatot mint az integritás kérdését és az integráció (zsidó asszimiláció) próbatételét is beleértve. A tárgyi környezet és szimbólumrend önmagában is izgalmas: a címoldali gipszöntvényt a Szegedi Zsidó Hitközség könyvtárában „az egykori polgári világ töredékes tárgyi hagyatékából kihelyezett emlékek, fotók veszik körül. Az első világháborús propaganda és a későbbi hőskultusz az európai középrétegek sajátos jelensége volt. A háborús emléktárgyakat reprezentatív lakásdíszként használó európai zsidóság polgársághoz tartozó rétegei – mint e tárgyak létrehozói és használói – saját társadalmi közegük normáit és ethoszát követték e téren is. A kötet esettanulmányok gyűjteménye, amelyek a modern polgári öntudat, nemzeti és politikai elköteleződés szimbolikus jelenségeit járják körül a magyarországi zsidóság körében” (Glässer uo.).

A könyv egyik fő kérdése az öt nagyobb fejezetből háromban körvonalazott klasszikus problematika (17.–210.) a történeti keret (Rendi és nemzeti világok határán), majd a hagyománykövetés terében a dinasztikus és a nemzeti hűség-koncepciók életvalósága vagy szakrális monumentum-mivolta (Zsidók a népek háborújában) épül egymásra, valamint az önkép, a hovátartozás és az elcsatolt területek, az integráció feltételei és a budapesti zsidó sajtó révén megjelenített világegész speciális nézőpontjai (A Turul szárnyai alatt) mutatkoznak, végül mindezeknek a tradicionalitás és modernitás határpontján az együttműködés feltételei és kényszerei szülte „korlátolt” felvilágosodás motivációi sorolhatók. A szerkesztői összefoglaló erről is kiadósan felvilágosít: „A 19. század elején formálódó stratégiák, a zsidóság magyarországi emancipálását követően, az egységes felekezeti politikai képviselet céljából báró Eötvös József által összehívott 1868–69-es zsidó kongresszuson végbement szakadás után intézményesültek. A felvilágosult abszolutista állami törekvésekre, a modernitás társadalmi és életmódbeli változásaira a zsidó közösségek különböző stratégiák mentén válaszoltak. Az orthodox zsidóság a kinyilatkozatásig visszavezetett vallási minták láncolata mentén kezelte a közösséget érintő új jelenségeket. A többségi társadalomhoz való viszonyulás modelljeit a vallási hagyomány, a történeti emlékezet és a mindenkori életvilág keretei határozták meg. A modern állam által életre hívott – hitközségek feletti – kongresszusi és orthodox szervezet nem csak a modern hatalmi politika alakulására volt hivatott reagálni, hanem a modern nemzeteszmével létrejött szekuláris ’civil vallás’ vagy szimbolikus politika diskurzusainak felekezeti-irányzati alakítója is volt. Amíg orthodox fórumokon a lojalitás és a belső autonómia hangsúlyozása a modernitás vallási közösségeket átalakító tendenciáival szembeni védekezés részét képezte, addig a kongresszusi irányzat a lojalitás és a nyelvi magyarosodás felmutatásával az emancipáció és a recepció eredményeit ért külső támadásokra válaszolt. A modern nemzetállamok kiépülésével megjelent az igény az evilági nemzeti történelem szakralizálására és új közösségteremtő rítusok kiépítésére is. Ezek nyelvezetükben, szimbólumrendszerükben a széles körben elterjedt vallási ismeretekhez nyúltak. A szimbolikus politika, amit a vallásszociológia civil vallás vagy nemzetvallás névvel illet, a vallásgyakorlatra épült rá. A korábbi életvilágok kereteihez, a csoport belső modelljeihez ragaszkodó orthodoxia, valamint a felekezeti hagyományait mérsékelt reformnak alávető és a modern magyar nemzeteszmével azonosuló neológia esetében különösen jó vizsgálati terepet nyújt az a nemzetvallás, aminek országos alakítói a csoporton kívüli politikai elit. A zsidó felvilágosodással, majd a modern politikai polgári öntudat kialakulásával olyan jelenségek tűntek fel izraelita felekezeti kontextusban, mint a többségi modern asszimilatív nemzeteszményhez való igazodás, a nemzeti történelem nagy eseményeire reflektáló zsinagógai beszédek és a környezet szimbolikus politikájának a judaizmus keretei között történő adaptálása. A zsidó sajtó és vallási tárgyú művészet szintén reflektált ezekre a jelenségekre. Az állam és a hatalom jelképei tűntek fel szakrális tárgyakon, közösségi és családi emlékjeleken. A világot aktívan átható, azt magyarázó Isten fokozatosan háttérbe szorult. A modernitás átalakító és célra terelő eszközei az egyént célozták meg. Az individuális szabadság és a meghatározott érdekek jegyében történő befolyásolás a polgári társadalmat meghatározó kettősség. Az individualista polgár világának középpontjában önmaga állt. Isten és a transzcendencia a polgári társadalomba két formában jelent meg: az egyén Istenhez való szubjektív, személyes viszonyaként és a személy mögött álló hagyomány részeként. A vallási hagyomány megőrzése nagymértékben formalizálódott, kiürült formában, illetve a transzcendenciával való személyes kapcsolatként maradt fenn” (Glässer, 12.).

A könyv tanulmányainak többségében Zima András is szerzőtárs, akinél főképp a sajtókutatás terén végzett munkájából a századfordulós forrásfeltárást és a nemzedékek értékrendjét, a hagyománykövetés ideáit és módjait az értékek történetiségében megnevező mózesi rendfogalom kap kellő tónust (213–242.). A negyedik fejezetben (részint Fényes Balázs közreműködésével) a dualista múlt és a „Monarchianosztalgia”, a háború utáni legitimizmus esélyei és az önképmegtartás kérdései kapnak történeti hangsúlyt, ide értve az útleírások, a jelképhasználat, a szimbólumok alkalmazása és intézményesülésük rendszere felé törekvéseket is. A záró fejezetben (Az óhaza emléke, 245–264.) az elvándorolt magyarországi chászidoknál fellelhető „hátrahagyott otthon közösségi tereinek rekonstruálása” és a szimbolikus politika mint integrációs mechanizmus, mint zsidó közösségi csoportok közötti tagoltság eszköze, a sajtó és a kultuszépítés megannyi módja által is tagolt együttes kerül terítékre. Mindennek árnyalatait tovább finomítja a kötet végén közreadott válogatott fotógyűjtemény is (269–284.).

A kötet a címadásban rejlő ironikussága, a törvények szellemiségének kisugárzása, írott és értelmezendő fogalmi hagyománnyá rögzülése, majd az asszimilációs kényszerek és esélyek (disszimilációs hatások) révén is tükrözi mindeme szimbolikus kölcsönhatás-együttest. Ennek a közölt tanulmányokban részletezett változataiból tisztán fölsejlik a kötet egyértelműen sikeres célja: „segíteni annak megértését, hogy milyen társadalomtörténeti változásokon ment keresztül a magyarországi zsidóság önmeghatározása, rávilágítani a jelenkori diskurzusok történeti alapjaira, az egyes diskurzuselemek változó kontextusaira és jelentéstársításaira” (Glässer, 14.).

A változó kontextusok és a hagyományláncolatban helyet kapott történetpolitikai narratívák a közösségi emlékezet szimbolikus jelenlétének változatait, ezekkel együtt a modernizációs folyamat lojalitásban, szakrális normákban, tradíció és asszimiláció közötti értékterében kapnak így helyet. Az önmeghatározás verziói ugyanakkor az értelmezés, az aktualitás és az identifikációs kölcsönhatások szélesebb világába emelik föl a zsidóság helykereső törekvéseit. Ezeknek ekkénti megjelenítése a tanulmányokban „az egyenjogúságát a bevett keresztény felekezetekkel” már jelzi: Mózes kőtáblái a hármashalmon is bizonyságul szolgálnak arra, hogy „mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, a hazára és reánk is árasztott kegyelméért, de az élet minden egyéb viszonyaiban honfiak, csak magyarok vagyunk”.

Ez pedig mint (modernizált) hagyomány nem változott azóta sem…

[1] Glässer Norbert – Glässerné Nagyillés Anikó (szerk.) 2015 Mózes kőtáblái a hármashalmon. Zsidó hagyomány és szimbolikus politika határán. MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport, SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged. Forráshely: http://real.mtak.hu/32184/