Vida Márton: Magyar emigrációtörténeti kalauz

A két fő rész után a közel négyszáz oldalas kötet nem ér véget, a kutatói célközönség számára a jegyzetek és a bibliográfia is külön figyelmet érdemelhet. A jegyzetek ugyanis gazdag kiegészítésekkel, további források említésével megkerülhetetlenek a konkrét kutatási kérdésekben mélyebben elmerülni vágyók számára; a bibliográfia alfabetikus rendezése pedig megkönnyítheti azoknak a kutatóknak a dolgát, akik annak szisztematikus áttekintését maguk szeretnék elvégezni.

Nóvé Béla új emigrációtörténeti kötete megkerülhetetlen olvasmány azok számára, akik tájékozódni szeretnének a magyar emigrációtörténet szerteágazó, olykor hézagos és párhuzamosan fejlődő irodalmában. A sokéves kutatómunkával készült kötet a téma átfogó bemutatásának hiányát vállalja pótolni. A szerző saját szavaival: „A magyar emigrációtörténeti irodalomról, jó három évtizeddel a rendszerváltás után, máig sincs kritikai igényű, korszerű áttekintés, miként a nyugati magyar diaszpóra itthoni, külhoni forrásairól és kiadványairól sem készült átfogó adatbázis, alapos bibliográfia. Ez a műfajában kissé rendhagyó kézikönyv ezt a hármas hiányt kívánja, ha nem is teljesen pótolni, legalább enyhíteni azzal, hogy egy könyvbe foglalva kínál problémaérzékeny historiográfiai kalauzt és vele bő forrás- és irodalomjegyzéket kutatóknak és érdeklődőknek egyaránt.” A szerző ezen vállalását kétségkívül teljesíti.

A kézikönyv két fő részre oszlik: az első a magyar emigrációtörténeti irodalom áttekintése 1893-tól 2020-ig; a második magyar emigrációtörténeti források gyűjteménye ugyanezen időszakban. Az első részben a szerző az emigrációtörténeti irodalmat tíz különböző szempontból összegzi. Itt a szakirodalom ismertetése mellett a kötet rávilágít a historiográfia főbb ütközési pontjaira, legyenek azok a nyugati és a hazai emigrációtörténet szétfejlődése és találkozási pontjai, a fogalomhasználat problematikái, a szerzők önmeghatározási kérdései, az asszimiláció és disszimiláció dilemmája, a kivándorlók és a politikai emigránsok közti különbségtétel vagy éppen a magyar emigránsok külhoni fogadtatása.

A második részben a magyar emigrációtörténet forrásainak jelentős hazai és külföldi lelőhelyeivel ismerkedhetünk meg. A mintegy 120 lelőhely archív anyagainak részletes bemutatása aranybányaként szolgálhat a téma kutatói számára. Forrástárszerkezeti felépítése következetes és egyértelmű: négy nagy fejezete az itthon és szerte a nagyvilágban található videó-, fotó- és hangfelvételeket tartalmazza, továbbá a szövegalapú magyar emigránsforrásokat ismerteti a szerző.

A kötet tartalmi gazdagságát nehezen illetheti kritika, pontatlanságként egyedül a kisebb szerkezeti következetlenségeket lehet kiemelni. Így a kötet első részében, első olvasásra olykor nem egyértelmű, hogy egyes munkák miért az egyik, és nem inkább a másik alfejezetbe kerülnek. Ezek azonban kétségkívül eltörpülnek a kötet érdemei mellett, egy újabb, javított kiadásban pedig könnyen javíthatóak lennének.

Végül hadd tegyek egy személyes megjegyzést. A bécsi CEU diákjaként (bár reményeim szerint csak ideiglenesen) magam is annak az 1990 óta nyugatra vándorolt nemzedéknek vagyok a tagja, mellyel kapcsolatban könyvének elején egy sor fontos kérdést vet fel a szerző. Mint megállapítja, ez a legutolsó nagy kivándorlási hullám „jórészt még elemző feltárásra vár”. A szerző által feltett kérdések mellett magam annak a kutatását tartanám elsőrendűen fontosnak, hogy a környező, velünk egy időben EU-tagságot szerző és hasonló társadalmi szerkezettel rendelkező országokban ugyanezek a folyamatok hogyan alakultak. Egy hasonló komparatív munka ugyanis sok tanulsággal szolgálhatna számunkra a helyzet súlyosságának felmérésére, illetve a kivándorlásra és az emigránséletre hatást gyakorló tényezők nagyobb mintával való elemzésére.

Nóvé Béla kötete bátor összegző kísérlet a magyar emigrációtörténet elemző igényű feltárására. Hiánypótló jellege révén megkerülhetetlen mind a szélesebb közönség, mind a téma kutatói számára.